2019. nov. 15.

Petrovics Soma: Emlékezés karácsony estére




Az est ünnepélyes komolysággal borult a vidékre. A város utcáin szokatlan élénkség uralkodik. Gyors léptekkel haladnak el ma egymás mellett az emberek, Krisztus Urunkra emlékezve.

Itt-ott ki is gyúltak már az ablakokban az örömtüzek s a megörvendeztetett „jó gyermekek” – hangos örömkiáltása kihangzik az utcára.

Ott az átelleni ablak alatt kis iskolások énekkarba társultan zengik áhítattal: „Mennyből jöttek az angyalok”, amíg kiszól a behívó hang s bekerülnek. Kisvártatva azonban újra künn a kis csapat s csörgő dióval, mogyoróval telt zsebekkel folytatja vándorlását ismerőstől-ismerősig.

Gyula barátom háza előtt vitt utam. Szegény emberek ti! – gondolám magamban -, a múlt hét egyik délutánján kísértük ki négyéves Etelkátokat. Nincs kinek állítanotok karácsonyfát, melyhez pedig hetek óta annyi gyönyörrel versenyezve készültetek. Az édesapa síró-rívó bábut, bölcsőt, a mamácska meg meleg ruhát, harisnyát s ki tudná mi mindent beszerzett, elkészített már vagy tervezett gondolatában.

Ablakuk alá értem. Önkéntelenül odafordult tekintetem.

Mi ez! Kivilágított ablak! Fényes, mint tavaly. Amikor jelenlétemben vezeték be a drága szöszkét, okos kék nagy szemeivel, minekutána saját füleinkkel meghallók a túlvilági „Jézuska” csengettyűszavát.

Előttem most is leírhatatlanul kedves jelenet volt ez. Előbb néma meglepetés, majd a kitörő kiáltás, azután a csevegő kérdezősködés s ide-oda futamlás. Mindez perc alatt. Öröm az örömöt szerzők, öröm a megörvendeztetett szemeiben. Boldog óra, kedves emlékezés…

De mit jelentsen hát a kivilágított ablak Gyula barátom házánál az estvélen? Nem tudtam magamnak megfejteni. S én, aki őket ez estén zavarni, a sebeket jelenlétemmel felszaggatni különben nem mertem, szándékom éppenséggel nem vala, a kivilágított ablak láttára – benyitottam.

Megható kép. Egymás karjaiba dőlten zokogva állott előttem a lesújtott házaspár. Szótlanul szegődtem hozzájok könnyezőnek. A karácsonyfa csak úgy ragyogott a sok arany diótól, köröle lerakva mind az s akként amit és amint, csak gyöngéd anyai kéz képes összeállítani.

Barátomé volt az első szó: Nem tudtam Vilmát lebeszélni e gondolatról. Ő mindenáron meggyújtja, akinek szánta, a karácsonyfát.

Jól tette – szegődém pártjára a szenvedő nőnek. – A kis angyal a túlvilágról is örül a szeretet e munkájának, s áldást mond a gyöngéd kezekre, balzsamot küld a vérző szív sebére. De elég is lesz – szóltam hozzájok -, itt e fűtetlen hideg szobában időzni; ideje a gyertyákat kioltani.

S a gyertyalángok egymás után kialudtak,s már az utolsóra nyújtá ki barátom kezét. De ím – kopogtatnak. Ajtó nyílik. Egy szegény asszony a szenvedés kifejezésével arcán, kopott kendőbe burkoltan 3-4 éves gyermekével karján állott a küszöbön.
- Egy kanálka meleg ételt, nem magamnak, átfázott gyermekemnek, Örzsikémnek – a Jézuska nevében! Özvegy vagyok, s mióta az ár elragadta kis hajlékomat, bolyongok, ma még - - -

- Elég a szóból jóasszony! – szakítá meg határozott hangon, nemes elhatározással Vilma, s megkapva kezét, karjaiba veszi, keblére szorítja a gyermeket.

– Gyújtsa meg kérem – szóla erre hozzám – a gyertyákat újra, pedig az utolsóig! Igen, jól mondá imént, hogy angyalom balzsamot küld le még ma szívemre. Ím, Erzsike – hordozza hévvel -  akárcsak a magáét -   körül – a ragyogó fa, a játékszerek, meleg ruha, mindez tied – Jézuska ajándéka.

- De elég, mit időzünk itt, meleg étel kell, jóaasszony, gyermekének, vigye át a meleg szobába s érezze otthon ez estvén magát.

Látni kellett volna azonban barátom Vilmáját is: átszellemült, arcát, amint a jótékonyság cselekedete árasztotta el igéző fénnyel – glóriával – homlokát. Oh! és ki volt boldogabb e pillanatban a jótékony lelki átváltozás láttára barátomnál? Jer, karjaimba, jó lélek; áldom a jóságos Istent, hogy e boldogtalanokat házunkba vezérlé; a Megváltó látogatása ez kicsinyeinek, a szenvedőknek képében.

Én pedig elgondolám – vajha te sem felednéd kedves olvasóm – hogy a boldogtalanság csak ott köszöntött be a maga leverő nagyságában, egészében, ahol megszűntünk csillapíthatni nyomort, törülhetni könnyeket szenvedő embertársunk szemében!

Forrás: Vasárnap – I. évf. 19. sz. Felső-Bánya, 1881. febr. 13.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése