Az est ünnepélyes komolysággal borult a vidékre. A város
utcáin szokatlan élénkség uralkodik. Gyors léptekkel haladnak el ma egymás
mellett az emberek, Krisztus Urunkra emlékezve.
Itt-ott ki is gyúltak már az ablakokban az örömtüzek s a
megörvendeztetett „jó gyermekek” – hangos örömkiáltása kihangzik az utcára.
Ott az átelleni ablak alatt kis iskolások énekkarba társultan
zengik áhítattal: „Mennyből jöttek az angyalok”, amíg kiszól a behívó hang s
bekerülnek. Kisvártatva azonban újra künn a kis csapat s csörgő dióval,
mogyoróval telt zsebekkel folytatja vándorlását ismerőstől-ismerősig.
Gyula barátom háza előtt vitt utam. Szegény emberek ti! –
gondolám magamban -, a múlt hét egyik délutánján kísértük ki négyéves
Etelkátokat. Nincs kinek állítanotok karácsonyfát, melyhez pedig hetek óta
annyi gyönyörrel versenyezve készültetek. Az édesapa síró-rívó bábut, bölcsőt,
a mamácska meg meleg ruhát, harisnyát s ki tudná mi mindent beszerzett,
elkészített már vagy tervezett gondolatában.
Ablakuk alá értem. Önkéntelenül odafordult tekintetem.
Mi ez! Kivilágított ablak! Fényes, mint tavaly. Amikor
jelenlétemben vezeték be a drága szöszkét, okos kék nagy szemeivel, minekutána
saját füleinkkel meghallók a túlvilági „Jézuska” csengettyűszavát.
Előttem most is leírhatatlanul kedves jelenet volt ez. Előbb
néma meglepetés, majd a kitörő kiáltás, azután a csevegő kérdezősködés s
ide-oda futamlás. Mindez perc alatt. Öröm az örömöt szerzők, öröm a
megörvendeztetett szemeiben. Boldog óra, kedves emlékezés…
De mit jelentsen hát a kivilágított ablak Gyula barátom
házánál az estvélen? Nem tudtam magamnak megfejteni. S én, aki őket ez estén zavarni,
a sebeket jelenlétemmel felszaggatni különben nem mertem, szándékom éppenséggel
nem vala, a kivilágított ablak láttára – benyitottam.
Megható kép. Egymás karjaiba dőlten zokogva állott előttem a
lesújtott házaspár. Szótlanul szegődtem hozzájok könnyezőnek. A karácsonyfa
csak úgy ragyogott a sok arany diótól, köröle lerakva mind az s akként amit és
amint, csak gyöngéd anyai kéz képes összeállítani.
Barátomé volt az első szó: Nem tudtam Vilmát lebeszélni e
gondolatról. Ő mindenáron meggyújtja, akinek szánta, a karácsonyfát.
Jól tette – szegődém pártjára a szenvedő nőnek. – A kis
angyal a túlvilágról is örül a szeretet e munkájának, s áldást mond a gyöngéd
kezekre, balzsamot küld a vérző szív sebére. De elég is lesz – szóltam hozzájok
-, itt e fűtetlen hideg szobában időzni; ideje a gyertyákat kioltani.
S a gyertyalángok egymás után kialudtak,s már az utolsóra
nyújtá ki barátom kezét. De ím – kopogtatnak. Ajtó nyílik. Egy szegény asszony
a szenvedés kifejezésével arcán, kopott kendőbe burkoltan 3-4 éves gyermekével
karján állott a küszöbön.
- Egy kanálka meleg ételt, nem magamnak, átfázott
gyermekemnek, Örzsikémnek – a Jézuska nevében! Özvegy vagyok, s mióta az ár
elragadta kis hajlékomat, bolyongok, ma még - - -
- Elég a szóból jóasszony! – szakítá meg határozott hangon,
nemes elhatározással Vilma, s megkapva kezét, karjaiba veszi, keblére szorítja
a gyermeket.
– Gyújtsa meg kérem – szóla erre hozzám – a gyertyákat újra,
pedig az utolsóig! Igen, jól mondá imént, hogy angyalom balzsamot küld le még
ma szívemre. Ím, Erzsike – hordozza hévvel -
akárcsak a magáét - körül – a
ragyogó fa, a játékszerek, meleg ruha, mindez tied – Jézuska ajándéka.
- De elég, mit időzünk itt, meleg étel kell, jóaasszony,
gyermekének, vigye át a meleg szobába s érezze otthon ez estvén magát.
Látni kellett volna azonban barátom Vilmáját is:
átszellemült, arcát, amint a jótékonyság cselekedete árasztotta el igéző fénnyel
– glóriával – homlokát. Oh! és ki volt boldogabb e pillanatban a jótékony lelki
átváltozás láttára barátomnál? Jer, karjaimba, jó lélek; áldom a jóságos
Istent, hogy e boldogtalanokat házunkba vezérlé; a Megváltó látogatása ez
kicsinyeinek, a szenvedőknek képében.
Én pedig elgondolám – vajha te sem felednéd kedves olvasóm –
hogy a boldogtalanság csak ott köszöntött be a maga leverő nagyságában,
egészében, ahol megszűntünk csillapíthatni nyomort, törülhetni könnyeket
szenvedő embertársunk szemében!
Forrás: Vasárnap – I. évf. 19. sz. Felső-Bánya, 1881. febr.
13.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése