Könyves Tóth Kálmán (1837-1924): Dabasi Halás z Judit (Igaz történet)

Igaz történet ez az utolsó szóig, akármilyen hihetetlennek lássék is némelyek előtt, akik a mai korban annyit sem törődnek egyházukkal, mint a padlásra dobott régi bundával. Van egyház, nincs egyház? Sokak előtt mindegy, nem érzik annak szükségét. Nem fér fejökbe sehogy sem, miként teremhettek ezelőtt a múlt századokban olyanok, kik vallásukért lemondtak szabadságukról, sőt még az ő életök sem volt drága, ha őseik szent hitét kellett védelmezni.

Én szeretem azt hinni, hogy ezzel is úgy vagyunk, mint az egészséggel. Míg bírjuk, rá sem gondolunk, de ha egyszer ágyunkhoz szegez a betegség, akkor bezzeg eszünkbe jut az a megbecsülhetetlen drága egészség. Azt hiszem, hogyha még valamikor – mitől a jó Isten óvjon meg – erővel akarnák tőlünk elvenni templomainkat, a szívünkben most lappangó buzgóság élénk lángra gyúlna, s talán a mi soraink közül is kerülnének ki oly hős asszonyok, mint aminőket csaknem két századdal ezelőtt dabasi Halász Judit vezérelt.

Hallották-e olvasóim az ócsai templom hírét. Olyan nevezetes templom az, hogy még a képes újságok is bemutatták a nagyvilág előtt. Azt mondják, hogy az a régi templom egyidős a keresztyénséggel. Aligha van párja az országban. Ha valami tudós Németországból vagy Angliából hozzánk vetődik, a fővárosból csak azért is lerándul, hogy ezt a régi templomot megszemlélhesse.

Hát mikor a mi derék őseink a protestáns vallást fölvették. Ócsa lakói is egytől-egyig áttértek, s az ezredéves templomban mindjárt a tiszta evangyéliomi tudományt hirdette a lelkipásztor. Pedig 1740 táján még ez nem ment ám oly könnye, mint ma; most békében élünk kath. atyánkfiaival, de akkor a hatalmas papság, ahol csak szerét ejthette, üldözve a prostestánsokat, s tűzzel-vassal azon volt, hogy azokat kipusztítsa az országból. A protestáns papokat elfogták, a templomokat csellel, erőszakkal elvették. De a protestánsok is résen állottak ám! Nem egy egyházközség a maga templomát szekerekkel, kocsikkal, vastag és nehéz fagerendákkal kerítette körül, hogy azokat a jézsuiták el ne foglalhassák.

De a jézsuita uraméknak különösen Ócsára fájt a foguk. Azt az ezredéves templomot sehogy sem akarták átengedni a protestánsoknak. Ahhoz, amint említik, nekik van joguk. Ócsán pedig még szekerekkel s gerendákkal sem bástyázták körül a templomot, mert olyan kőfal kerítése volt, hogy akár egy kisebb várnak beillett volna. Még lőrés is volt az ágyúk számára. Cselfogás, vesztegetés nem használt semmit sem. Az ócsaiak nem tágítottak, mert ott volt oldaluk mellett derék földesurok, gróf Beleznay János tábornok, akivel pedig nem mertek kikötni a jézsuita uramék.

Csak egyszer bejuthatnának a templomba, s azt fölszentelhetnék: akkor nem tartanának semmitől, mert így az ország törvénye szerint a templom az ő tulajdonukká válnék. Vártak tehát türelmesen.

Egyszer aztán megjött a kínálkozó alkalom, melyet nem akartak elszalasztani; gróf Beleznay tábornok a császár parancsának engedelmeskedve, kardot kötött s eltávozott hazulról, hogy a lázadó rácok ellen harcoljon. Így hát a legfélelmesebb akadály el volt hárítva a jezsuiták útja elől. Nyáron, az aratás idejének kellő közepén, a szorgalmas földmívesek rendszerint kinn a mezőn dolgoznak; ilyenkor csakis az asszonynép tartózkodik otthon, a jezsuita uraimék ezt az időt választották ki. Nehány katonát csuháikba bujtatva, kerülőutakon éppen déltájban beosontak Ócsára. Lehettek úgy ötvenen-hatvanan. Már benn voltak a kerítésen belől, egy pár a nyitott ajtón a templomba is behatolt és elkezdte a templomot kifüstölni.

Szerencsétlenségre még a harangozó is kinn volt aratni; de helyt állott ám helyette a felesége. Éppen a toronyban volt, hogy a szokásos déli harangszót elhúzza, midőn a szűk ruhájú jezsuitákat megpillantotta, kik sompolyogva csúsztak be a kerítésen.

Ha a faluban tűz ütött volna ki: nem ijedt volna úgy meg a szegény asszony, mint amikor a jezsuitákat megpillantotta. Tudta, hogyha ezek a templomot elfoglalják, azt nemhogy száz fiskális, de még maga a tábornok úr sem szerezheti vissza, s mindnyájuknak pápistákká kell lenniök. Nem sokáig habozva: megfogta a harangkötelet s elkezdte a harangot félreverni. Verte, verte egyre, szünet nélkül. A jezsuiták erre nem számítottak. Szerettek volna már ekkor a másik határban lenni, csakhogy a menekülés bajos volt. – Azt hitték, hogy tűz van, és most őket gyanúsítják a gyújtogatással. Úgy szaladgáltak a kőbástyán belől, mint egerek az egérfogóban.

Alig hallották meg az asszonyok a vészjelt, odahagyta mindegyik a konyhát: ki-ki úgy egy ingujjban szaladt ki. Mindenik először is a maga házát nézte, aztán a szomszédét, de sem füstnek, sem tűznek híre-hamva sem volt. De a harangot folyvást félreverték. Borzasztóan kongott. Az asszonyok, lányok s ifjabb gyermekek összecsődültek, jajveszékeltek, habár sehol sem látták a tüzet.

Végre egy jézsuita kidugta fejét a bástyán, nézve, hogy merre lehetne elillanni? Meglátta egy asszony, s rémülve kiáltá:

- Asszonyok! Jézsuiták vannak a templomban! Seprűnyélre, lapátra s ki velök!

E hír, mint a villám, egy perc alatt befutotta az egész falut. Seprőnyél, sodrófa százával mutatkozott az utcán. Kenyérsütő lapát, vasvilla, a fiatalabb sihederek kezében fokos villogott.

A harangozóné, mihelyest látta, hogy célját érte, lejött a toronyból, de nem mert kimenni az ajtón, mert eközben a jezsuiták a templomot csakugyan elfoglalták, sőt egy bátrabb egyenesen a szószékbe ment föl, kijelentve a törvény nevében, hogy az ősi templom visszafoglaltatott a róm. kath. egyház jogos birtokába.

- Gyerünk a templomba! – kiálták egyhangúlag az összecsődült asszonyok -, szégyen lenne, ha ezek a csuhások elfoglalnák azt, mit mondanának erre embereink, ha a munkából hazajönnek?

Nekifeküdtek az ajtónak s betaszították. Most kezdődött ám a hadd-el-hadd. Az a sereg asszony, ki sodrófával, ki lapáttal, ki seprőnyéllel döngette a jezsuiták hátát. Az ócsai asszonyok akkor tájban, még nem divatos cipőt viseltek, hanem fasarkú papucsot. Mikor a sodrófa eltört, fölhangzott ez a kiáltás: „elő a papucsot!” S most a papucsra került a sor. Történeti tény, hogy az asszonyok így kiáltoztak: „üsd a jezsuitát! csak fejének a papucsot, ki vele, tépjétek le a huncutkáját!” Az volt a szerencsés, ii ép fejjel menekülhetett, azt ha orra vérzett, lába sántított, föl sem vette. Odavánszorgottak a kerítéshez, s azon vetették keresztül magokat.

Ekkor fejlődött ki a templomban ama jelenet, melynek főhőse dabasi Halász Judit úrnő volt, aki mint közeli rokona Beleznay tábornoknak, a női hadat bátran vezényelte. Nővére volt e nő Halász Péter dabasi születésű vitéz huszár-ezredesnek. Bátyja hősiessége lelkesítette e pillanatban. Egy jézsuita, mint említők is, a szószékre ment föl s onnan hirdette ki az elfoglalási törvényt.

- Nem addig van az, jezsuita Uram, ez a templom nem a tiétek, a miénk az, le onnan! – kiáltá fenyegetőleg.

A jezsuita csak hadonászott… hirdette a törvényt. Csak szája mozgását látták, hangját nem hallották a nagy zaj miatt.

Halász Judit sem tanakodott sokáig. Az ő szószékökből bizony jezsuita nem prédikál, azt el nem viselhetné a szívén, mit mondana Beleznay, ha a rácoktól hazatér.

Felgyürkőzött a lelkes nő, s mit sem törődve azzal, hogy az izmos jezsuita őt legyőzheti: fölment a szószékbe. Dulakodás fejlődött ki közöttök, minek az lett a vége, hogy a jézsuita a lépcsőn legurult, összetörve orrát, fejét. Félholtan lökték ki az ajtón a többi asszonyok: „nesze jezsuita, kell seprőnyél?”

Ez alatt, a vészharang lármájára a férfiak is hazajöttek a munkából. Nem kezdték újból a jézsuita páholást, mert azok akkorára már úgy elpárologtak, mintha Ócsát sohasem látták volna. Nem is jutott eszökbe e helyen újból megfordulni. Az ócsaiak maig is emlegetik a hős Halász Juditot.

Vajon teremnének-e ma hozzá hasonló hős asszonyok, kik templomukért ily hősies önfeláldozással szállnának síkra az ellenség ellen?

Azt hiszem, igen! Juditok, kedves bátor magyar nők! Buzdítsátok férjeteket, s tanítsátok gyermekeiteket, hogy őrizzék és szeressék a templomot, drága örökség az nekünk, apáink hit-szabadságának s a mi hitünk erősítésének szent helyei azok! szeressétek, keressétek, látogassátok, Isten dicsőítése, a ti legszebb ékességtek és koronátok!

Forrás: Vasárnap – I. évf. 14. sz. Felső-Bánya, 1881. január 9.