Csodálható-e,
hogy manapság majdnem minden írónk, még nőíróink is többé-kevésbé csupa
történelmi regényt írnak?
Megérthetjük
az okát. Ma a történelem minden egyes ember vállára, nőre és gyermekre is
ráhárul, mindnyájunknak a magunk ereje szerint egyenként is ki kell belőle
vennünk a részünket, viszonyulnunk kell hozzá minél öntudatosabban. Akarva-akaratlan
is tapasztalnunk kell, hogy életünk minden részletében is a nagy közösségeknek,
mindenekfelett nemzetünk történelmének függvénye s ez szabja ki grammokban a
napi betevő falatunkat is, centiméterekben a ruházkodásunkat, sőt követeli még
a gondolataink járását és az érzéseink útját is. A mai ember hallását a rádió
úgy kiélesítette, hogy személyesen hallgathatja a világtörténelem eseményeit, a
vezérek szavát. Látását is kitágította a mozi gépe: szemtanúja az egész föld
történelmi eseményeinek. Valóban, immár a régi szólam túlzása nélkül
mondhatjuk, hogy „nagy idők tanúja” lettünk mindvalahányan.
Régebben
is látták ezt a közösségtől való függést a messzebbre látók, a nemzetek
nevelői, azért már régi idők óta a történelem tanítását tették a nevelés fő
eszközévé és módjává, már elemi iskoláinkban is nemzetünknek, az emberiségnek
és vallásunknak távoli történetei felé hajlították figyelmünket.
Nehezen
hajoltunk e túlságosan távoli messzeségekbe. Azért a zsengébb és makrancosabb
szívek hajlítgatására, közelebb-édesgetésére elküldötték hozzánk nevelőink a
mondát meg a legendát. Ezt a hajlítgatást-édesgetést művelte bennünk már a család
körében is a család emlékőriző tagjainak a szülőkről, nagyszülőkről és ősökről
való regélgetése is, régebben csak a kandalló mellett, ma már még írásos családi
emlékek gyűjtögetésével is.
Szentmihályiné
Szabó Mária regénye is íme történelmi érzékünket és látókörünket formáló családtörténelmi
regény. Női szívvel és szemmel a maga családjának történelmét mondja el benne,
a Magvetők
után immár második folytatásban. Hősei részint a történelem lapjaira felírott
nevek, részint, bár ott névtelennek elkönyveltek, mégis a történelemnek nem
kevésbé tényezői, hősei. És nem kevésbé szívünket nevelő szívek.
Az
író – hiszen nőíróról lévén szó, elsősorban lírájáról ismerjük meg az epikai
műfajban is -, mindenekfelett mély, áhítatos és áldozatos családi érzésével
fogja meg a szívünket. Érezzük, hogy véreiről déd- és nagyszülőkről beszél,
ahogy hasonló érzület által közvetítve emléküket örökségül kapta. Érezzük, hogy
öreg Visontai Mihály alakját szereti leggyermekibben, legzavartalanabbul. Ennek
felesége a regénybeli anyós gőgös, elfogult, gyakran szívtelen teremtés, de a
regényíró gyermeki alázattal igyekszik állandóan igazolni, védeni az olvasó
előtt is, mintha mai családtagokkal igyekeznék lehetőleg megszerettetni a
családban élő, hasonló teremtéseket is. Fiuk a regény központi alakja, sok
töprengő megalkuvást hordhatott életében, a regényíró őt is sebápoló
szeretettel melengeti, szeretteti s halálig áldozatos életű feleségére egész
emlékező szeretete kicsordul, szánalmunkba és szeretetünkbe vezeti örökre ezt
az asszonyi alakot.
Az
egész család élete vetülete a negyvennyolcas idők, a szabadságharc, az
abszolutizmus és kiegyezés nemzeti történelmének, talán hűbb képe, mint ahogy
az akkori idők névtelen magyarjai láthatták, igazabb, mint ahogy a mai
történelemtől függő életű olvasó a maga helyzete szerint az akkori magyar
életet elképzelheti. Olyan, amilyennek az akkori életsorsú, művelt magyar ember
a történelemben a maga életét láthatta volna, ha Sz. Szabó Mária rendkívül
finomérzékű, mélyen vallásos áhítatú szívével és művelt történelemlátásával
bírt volna.
Családi
érzületet és történelmi érzéket együttesen nevelő írás ez a regény. Öntudat
alatt is meggyőződéssé érik olvasása alatt az olvasóban, hogy a család a
nemzettest sejtje, egészségének alapja. Sok-sok szenvedés e regényben megírott
család emberöltőnyi élete, de mindig egészséget érzünk a szenvedést viselő
szervezetekből s bizakodás és hősi áldozatkészség nevelkedik bennünk a nemzet
egészsége és jövője iránt. A sanyarú, terméketlennek látszó évek láttán túl is
rendíthetetlenné érik hitünk a múlt vetése felett, hogy fagy, árvíz és zsarnoki
elnyomás csapásain túl is, mégiscsak meg fog érni a mi vetésünk. Akkor is,
ezután is.
VITÉZ BODOR ALADÁR
Forrás: Új Idők XLVIII.
évf. 48. sz. Bp., 1942. szept. 28.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése