Teremte Isten embert az ő képére.
Mózes 5. könyve 1. r.
27 vers.
Ember a teremtés remeke,
Boldognak dicsőnek teremtve;
Az alkotó nagy Isten belé,
Lelkének egy részét lehellé.
S egy szép kertbe helyhezteté be,
Az éden viruló kertébe,
Hol egyszerre volt tavasz és nyár,
Izes gyümölcs, kedves virágszál.
Örök tavasz, virág, édenkert,
Kellem, melyet Istenkéz nevelt;
S e szent helyen nem félve még bút:
Hord a kebel égi koszorut.
Kinn ragyog az Úr lehellete,
Boldogságod ki irhatná le?
Első ember! élted mássával,
Isten képed fénysugárával.
Szabad vagy, de halld az Úr szavát,
„A jó s gonosz tudása fáját,
Ne bántsd” elég van a mit élvezz,
Isten s magad ellen ne vétkezz.”
Te szent remek, áruló kígyó
Meg ne ejtsen, csalogató szó
Elvonni ne birjon egedtől,
Ártatlanságod s Istenedtől.
Óh te! de ime hová levél!
Ember! hol vagy, miért vétkezél?
Az Úr rendelését megszegted,
Szenvedélyed szavát követted.
Mely neked virult, gyümölcsözött:
Az édenkert nem ád örömöt,
Futsz belőle, kárhoztatása,
Sebzett lelked jajkiáltása.
Jársz az élet csalódásiban,
Nemesen futsz, s jutalmad mi van?
Az öntudat melynek világa
Fényt áraszt élted bánatára.
Boldog vagy, ha az Úr parancsát,
Követted míg mások tapodták;
Bünnek magad te el nem adtad,
Jobb lelkedet meg nem tagadtad.
Ifju! kiben az isteni kép,
Illetetlen nincs feldulva még,
De a kihez csábitó szavak,
Hizelkedve, már-már hangzanak:
Vigyázz, tiszta ártatlan kebled,
Bünös vágyaknak át ne engedd,
Hogy földön és égben boldog légy,
Őrizd lelked drága édenét!
Forrás: Vasárnap – I. évf. 20. sz. Felső-Bánya, 1881. febr.
20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése