Hankiss Jánosnak
Hegyóriás ölén, holdvilágos éjen
Vad szomjúság gyötört fát, vándort, madarat,
Bús éjféli órán, épp a szíve táján
Mámorító, gazdag, piros forrás fakadt.
Mosolyognak a fák, virágok, madárkák:
A lángoló forrás már száguldó patak.
A kacsintgató Hold incselkedve súgja:
- Látom, előbb-utóbb Óceánná dagad.
Törpék, óriások lubickolnak benne,
Míg rohan a patak messze napkeletnek.
S míg dalolnak a fák, vándorok, madárkák,
A parton tündérek táncolnak, nevetnek.
Tele lesz kacajjal, nótával, virággal
Bús hegy, völgy, kert, róna, szív, lélek: az Élet,
Forróbb lesz az ima, közelebb az Isten,
S a Hervadásnyomán egy új világ éled.
Hósapkás óriás, óriás daloló,
Tehozzád közelébb lakik a jó Isten,
Dalold el majd néki a legszebbik nótánk’,
Hogy nótás szívünknél más egyebünk sincsen.
Mi Veled dalolunk e vad éjtszakában,
Szentséges, bús Szíve tán megesik rajtunk,
S ha majd megcirógat megcsókol bennünket,
Imákat dalolva térdet, fejet hajtunk.
- Szent vagy, Uram, szent vagy! – kiáltja feléje
Egy kitagadott nép lázas, tikkadt ajka,
S a már elsiratott magyar mennyországot
Szánakozva mégis… mégis visszaadja.
Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. V. évf. 7. sz. 1943.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése