Buda halála falun

    Arany Jánost senki sem téríthette volna el attól a gondolattól, hogy valakinek – s ha más nem teszi, őneki – meg kell írnia a nagy magyar hőskölteményt. Élete javát azzal töltötte, hogy régi írásokban kereste az elveszett népi, „naiv” hősköltemény nyomait. S mivel meg volt győződve róla, hogy a magyar naiv eposz csaknem készen volt már, mikor az új keresztyén műveltség a régi hagyományokat soha több át nem törhető ködbe borította, úgy érezte, hogy valamiképp pótolni kell a szétfoszlott nagy alkotást.
    Hőskölteményt írni a XIX. század közepén nem volt könnyű feladat. Valamikor, régen, a még egységes magyar nép, amely körülállta a maga költőjét, énekmondóját, egész lelkével hitt a költeményben. S a költemény is egészen a nemzeté volt. Nem egyéni babérokra vágyó művész hivalkodott vele, hanem a nép leglelkéből feltörő gondolatokat s érzéseket tartotta nyilván. A XIX. század szelleme nagyon eltávolodott már ettől a közösségi költészettől, amelyben szinte maga a nép szólt önmagához választott szószólója által…
    Nem is volt nagy becsülete a hőskölteménynek, az eposznak a XIX. század irodalmi szakértői között. Elavult műfajnak tartották, amelyik kiélte magát: nincs mit keresnie. S Arany mégis ellene szegült ennek a közvéleménynek. Nem volt-e a magyar költészet kivétel? Nem élt-e benne frissebben, hevesebben a közösségi lélek? Nem volt-e sokkal több a hazafias költemény minálunk, mint másutt? Nem volt-e több a mesénk, a népdalunk, a balladánk? Nem szerettük-e jobban a romok formáját vagy városok ősi nevét megmagyarázó mondákat, mint az idegenek? Nem tudtunk-e jobban mesélni s áhítatosabban mesét hallgatni? És nem volt-e már Arany János előtt Zrinyink és Vörösmartynk, akik ah ősköltemény lelkét olyan hatalmasan élesztgették?
    Maga Arany sem volt már újonc ezen a téren. Toldija nagyon közel állt már a hőskölteményhez. Csak még ősibb a még fontosabb tárgyat keresett Arany, hogy célt érjen. Ősibbet, mert Toldi Miklósa az a középkor derekán élt, nem az ősidőkben és egyszerű lovag volt, nem a nemzet sorsát intéző király. Ezért esett választása Attilára, Etelére, a húnok világhódító királyára, aki mint a magyarral rokon nép uralkodója, még a honfoglalás előtt oly nagy dolgokra volt képes a Duna és a Tisza medencéjében.
    A nagy költő évtizedeken át hordozta magában hősét és küszködött az óriási tervvel: hőskölteményt írni a magyarok rokonairól, olyant, hogy hősével azonosítani tudja magát a mai nemzet minden fia. Csak így remélhette, hogy Attilában önmagunkra ismerve, hősi életét mint egységes közösség éljük át mind, ahányan vagyunk…
    De – s itt adódott egy roppant nehézség, útjába gördülő,gúnyos arcélű vándorszikla -: hogyan azonosulhat a XIX. század „modern” embere a népvándorlás korának egészen más viszonyok között élő hősével? És hogy teheti magáévá az új kor munkás hétköznapjainak embere – földmíves, gyári munkás, tisztviselő – egy korlátlan uralkodó sorsát?
    És hogyan hozhatja közelebb az író azt az örökre elsüllyedt kort, azt a nálunk sokkal kevésbé bonyolult embert? Nem marad-e a húnok dolga számunkra idegen titok?
    Arany János azt tette, hogy az egyik mélységet fölcserélte a másikkal. A régiséget a népiséggel. Azt mondta magában: őseink képét, lelkét, szokásait, hitét leginkább az a réteg őrizhette meg, amely általában legkevesebbet változtatott hagyományos életén. A falusi emberek, ha gyökeres típusok, érdemlik meg legjobban, hogy a régi magyarok, húnok képéhez modellt álljanak.
    Ma, amikor a remekmű a kezeink között van, ezt egészen természetesnek is találjuk. De csak azért mert Arany János hozzászoktatott. Az ő idejében hallatlan ötlet volt ez. S teljesen beváltotta a reménységet. Az ő Eteléje, Budája, meg a többi, mintha a magyar falusi ember, pusztai ember királyivá növesztett élő szobra lenne.
    De menjünk közelebb hozzájuk. Formáljunk széles kört körülöttük. Hagyjuk beszélni a régi történetet, de halk megjegyzésekkel mutassunk rá, hogy mennyire falusi történet, mennyire magyar élet – ma is.
    A húnok királya, Buda, jószándékú, de gyönge akaratú ember. Érzi hogy maga nem kormányozhatja a régi, hős apák szellemében a húnok népét. S mivel nincs benne számba vehető nagyravágyás, elhatározza, hogy „atyafi-osztályt” tesz s fele hatalmát átruházza öccsére, Etelére. (Etele, másképp Attila). A katonás Etele les a kard, ő maga a pálca. Buda középutas ember, amilyen falun is sok van. Nem rajong a sok dologért, nem bánja, ha más, tetterős ember segít neki. „Józan, okos mérték” – ez az eszménye. S ahogy méregeti a dolgot, csupa olyan hasonlat tolul a nyelvére, amit a falusi ember jobban ért a városinál:

„Mért nekem, egy szájjal, dús lakomán laknom,
Azt, ki velem egy-vér, onnan kitagadnom?
Biró, ha itélnék, kalmár, noha mérnék:
Ilyen igazságot tenni bizony félnék.

Nem csökken az által húnok birodalma,
Hogy kétfelé oszlik tetején hatalma;
Még terebélyesebb a fa, ha kétágú,
Noha egy sudar tán nagyobb magasságú.”
Az atyafiságos osztály veszélyeit nem érzi…

    Víg áldomás követi a testvéri egyességet. Falun is így pecsételik meg a komoly kötést. De kijózanodva, másnap reggel belátja Buda,  hogy elhamarkodta a dolgot és hogy most már késő bánat… Amint a költő mondja „marcona józanság csúsz végig” Buda elméjén. S aztán belép hozzá egy ősz ember, a bölcs képébe öltözött cselszövő: Detre. Valamikor Bud és Etele apja győzte le őt és népét a harcon s azóta itt van az udvarban. Magyar kora tanácsadóvá tette; Buda szívesem hallgatja, mert a magyar ember tudja hogy „Terem a bölcs ige koros ember nyelvén”. Meg aztán Detre, noha

„Görbe, szikár testét kardon alig vonja;
Hanem a beszédet ügyes ésszel fonja.”

Addig fonja, míg befonja Budát. Buda szívében felébred az irigység öccse ellen s vele a félelem, hogy az megrontására tör.
    Detre, mint afféle cseles, rosszmájú öreg, aki régi sebekért akar bosszút állni a testvéreken, Etelét is megkörnyékezi. Nála meg Budát akarja bemártani. De Etele átlát a szitán s villámló szemekkel, fojtott szóval inti le a rágalmazót, úgy, hogy az térdre esve kér kegyelmet: „hogy ő nem akarta, nem is űgy gondolta”… Etele „fenkölt szíve nem tűrhette az alan’ fetrengőt”: visszafogadt kegyébe. S Detre tovább nyomta az éket a két testvér közé.
    Detrének aztán szövetségese is akad: a két királyné. A szőke, német Ildikó s a fekete hajú, fekete szemű Gyöngyvér, Ilda, az Etel felesége, talán nem is szerelemből ment hozzá az  urához, hanem azért, hogy bosszút álljon családján egy régi, véres sérelemért: azért, hogy első férjét, Siegfriedet megölették. Most már szereti új urát, mert érzi Etele egyéniségének azt a varázsát, amit mindenki érez körülötte; és mert Etelétől gyermeke született: Aladár. Gyöngyvér, a Buda felesége, gyermektelen maradt. Egyetlen öröme a hatalom. Nem helyeselte sehogy az osztozkodást s most minden szó, minden kicsiség bántja, ami arra mutat, hogy a másik asszony is királyné lett.
    Márpedig maga ez a különbség nagy szakadékot ás a két asszony közé. S mikor összekapnak, Ildikó nem is állja meg, hogy szemére ne vesse a másik asszonynak, hogy neki is volna gyermeke, ha „jóféle” volna: „Nincs rútabb előttem magtalan asszonynál”. Ez csak tetézi a sértést, hogy vadászat közben az Ilda sólyma megöli a Gyöngyvérét s amikor Etele a béke kedvéért kéri feleségét, adná a sólymát a sógornőjének, Ilda odaveti neki a szép madarat, de előbb kitekeri a nyakát.
    Így elmondva kicsinyes dolgok ezek – asszonyi perpatvar parányi súlyai –, de együtt mégis lehúzzák a mérleget s a két férfi viszonyát kegyetlenül megrontják. Azok amúgy sem férnek össze könnyen. Nem hiába mondják Etelének, aki dicséretes türelemmel türtőzteti magát, hiszen ő az erősebb:

„De soká dörzsöle asszu fa is gyúlad,
Hamarább ennél az emberi indúlat.
Kivált, ha örökké: „Buda így, úgy”… hallod:
Isten maga volnál, mégis megsokallod.”

    Etele nem Isten, de azért eleinte minden erejét megfeszíti, hogy fenntartsa a békét s a bizalmat kettejük közt. Nem tehet róla, hogy a sereg neki engedelmeskedik s Budára ráijeszt, mikor a rohanó dandár majdnem eltiporja s az utolsó pillanatban torpan meg előtte. Arról sem tehet, hogy a bizánci császár követei hozzá jönnek, nem oda, ahova kellene, az árnyékkirály Budához. Az érzékeny Buda erre reá támad öccsére s az kikéri magának… De aztán megfékezi magát s újra baráti jobbot nyújt bátyjának: „Bátya! Tüzes voltam…” - Minden hiába. Hiába mulat együtt a két férfi a két asszonnyal. Buda a jó és neki kicsit sok bortól érzékeny hangulatba jön, dicséri a két világszép asszonyt, de azok csak Eteléhez fordulnak, neki akarnak tetszeni. Másnap a vadászaton Buda fáradt, rosszul dobja dárdáját és a megsebzett bölény maga alá tiporja sebzőjét. Etelének kell őt megmentenie. A hála súlyos teher, - annak érzi Buda, annak Gyöngyvér is, akit az is ingerel, hogy sógora különb, int az ura. S mikor aztán Etelének viszik a pásztorfiú találta csodálatos kardot, az Isten kardját, s Gyöngyvér unszolására Buda ellopatja a kincset, akkor Etele türelme is elfogy. Hazarobog s párbajban megöli a lefegyverzett és menekülő Budát. Lelkiismeretének mardosása és Gyöngyvér átkai sejtetik velünk, hogy a világhódítót áldozatul szemelte ki a végzet.
    Előttünk áll egy királyi történet, amely nemcsak két emberpár, de egy nagy nemzet sorsa fölött is dönt. De ez a történet annyira emberi, hogy a legegyszerűbb magyarok között is jellegzetes lenne. S Arany azt akarta, hogy így is legyen. Két fivér, akik egy nagy darab földön élnek. A föld az egyiké, bár a másik méltóbb lenne rá s jobban meg is tudná munkálni. Az idősebb kövérkés, kissé előöregedett, puha ember. Nem rossz ember, de nincs határozott véleménye; könnyű vezetni akármerre. Érzi, hogy helyesebb volna még életében felosztani a földet. Az osztály hálával tölti el a fiatalabb testvért, aki őszintén kívánja a békét s most még nagyobb buzgalommal látja el a maga tisztét. Igen ám, de ott van a falu jöttmentje, az öreg ravaszdi, aki valami régi bosszútervet forgat az agyában. Példálózgat a testvéreknél: nehéz dolog ez az osztály, nem vezethet jóra… A két asszonnyal is baj van. Szépek, de kicsinyesek; hiúságuk vezető őket: Mindegyik első akar lenni. A gyerek elmérgesíti a helyzetet. A kis Aladár nem szereti a másik nénit. Csókot csak parancsszóra ad neki. S mikor az anyja felköti neki az apja kardját, ami ki tudja, hogy került hozzájuk, - a másik asszony felemeli a kardban elbukott gyermeket, de bolondnak nevezi az ilyen anyát… Kitör a vihar s most már a sértett férjek is beavatkoznak Azontúl a falu két végén lakik a két ember. A fiatalabb nemzedék a fiatalabbhoz húz, mert az a tekintélyesebb. Az öregnek csak a rossz tanácsadók maradnak. Hírek, szóbeszédek jönnek-mennek. Az idősebb fivér most gazdag ajándékokkal téríti vissza magához régi pajtásait. Teheti: a készpénz az övé! De van valami a levegőben, ami mindennél többet ront a hangulaton. Valami csoda, amit lehet hinni, vagy nem hinni, de ki merné egészen letagadni, amikor a pásztorfiú esküt tenne rá, hogy úgy volt?!… Találtak a mezőn egy öreg kardot, de az olyan fényes volt, de olyan fényes, mintha most került volna ki a csiszártól! S éppen azon az éjjel a fiatalabb fivér álmot látott: megálmodta ezt a kardot… (Négyszemközt szólva: természetes is, hiszen katona volt, nem úgy, mint az a másik, az a puha természetű!) S álmát elmondta akkurátusan úgy, ahogy aztán bekövetkezett, - de előbb elmondta, hogysem a kardot megtalálták!… Ez a kard nagyon bántotta a gazdagabbik fivért. Hiába hát a pénz, az eszem-iszom, amit napról-napra rendezett: mégis  másik homloka köré fonódik a dicsőség… S hogy a másik megint elment katonának, ellopatta egy tekergő emberrel azt a fránya kardot, ami olyan sokra tartottak. És díszhelyre akasztotta abban az új házban, amit azért építtetett, hogy az egész falu lássa: ő teheti, a másik nem… A mérték betelt. A szabadságra jövő katona és a gazdag bátya között heves jelenet játszódott le. A fiatalabb nem akart rosszat, de a szemét elfutotta a vér… ő maga se tudja, hogy történt, de megesett…
    Erre azt lehet mondani: jó, jó, de minden történetet is lehetne így egyszerűsíteni s áttenni más környezetbe, némelyiket a faluba is. – S ez így is van. De arany maga késztet rá, hogy ezt az egyszerűsítést magunkban elvégezzük. Hogy mindig tudjuk: királyok, királynék, vitézek ezek, de ebben a korban a király, királyné, a lovag, meg a többi olyan volt mint ma a falusi magyar. Nem emlegetné különben, hogy „Egy rakodóvásár egész Budaszállás”. Hősei nem gondolkoznának, beszélnének úgy, mint a nép gyermekei szoktak, ízes, színes, vegyes rangú szavakkal. Nem használnának irodalmi kifejezések helyett nyelvjárási formákat: „üdők, önkint, oztán, azok”… Arany előkelői nem előkelősködnek. Buda így szól:

„Gonosz egy ló a tett: fölvesz gazdáját,
Hagyja előbb fékkel igazítni száját;
De neki-bogárzik minden kicsiségre:
Viszi tüznek-viznek, lehajítva égre.”

A többi hősköltemények hősei nem hasonlítanák a tettet lóhoz, s ha mégis megtennék, az valami nemes paripa lenne s arról nem mondanák, hogy „neki-bogárzik”, azaz úgy megijed, mint ló a bogártól, - s lovasáról sem, hogy „lehajítja a ló”, ez nem volna eléggé finom… Annál kedvesebb a falusi magyarnak, akinek jó barátja a ló s még szívesebb barátja ez a nyelv.
    Detre hálás, hogy legyőzője, Etele apja, nem adta el rabszolgának az ő legyőzött népét. S ezt így mondja ki:

„Kótyára húnok közt nem ereszté népem.”
Budát meg így figyelmezteti, hogy elhirtelenkedte az osztályt:
„Mértékre imbolygott a beszéded rúdja,
de, a mit cselekvél, dőre, hebehurgya:
Nyilad is előtted, vaktába’, sebessen,
Paripádra ültél: vigyázz, le ne vessen.”

a „kipécézni” szó sem nagyon válogatott kifejezés, mégis ezt a kérdést halljuk: „Pécére ki méri levegő határát?”

    Vagy Gyöngyvér mondása tétlen urához:
„Mit ér az az ember, ki egész nap ásít,
Ülvén gondolatok here záptojásit?”

    Amint a mezőgazda tojáson ülő kotlóhoz hasonlítja a sokat töprengő embert, természetes, hogy a tevékeny Arany óriás ludakhoz hasonlítja, hiszen a ludat igazán jól ismeri a falusi magyar ember. Buda hanyatlását így érzékelteti: „Buda forgó napja száll meredek rúddal.” Anyagszeretet, művészi érzék, díszítő tehetség: a magyar nép vonásai. Erről tanúskodik Attila palotájának leírása: ebben a faházban a székely faépítő és fafaragó művészetnek állított halhatatlan emléket a nagy magyar költő s közbe a magyar mese színeit vegyítette:

„Mindez csuda művel remeken alkotva,
Vésü hegye alatt virágzik a holt fa,
Hajt levelet, lombot, de nem úgy mint hajdan,
Idegen sok színre van festve olajban.

Vérpiros a zöldje, arany a virága,
Sziszegő sárkánnyá fonódik az ága,
Zöld madarak közte hallgatva megülnek,
Madárszavú csengők a helyett csendülnek.”

„Oszlopok e sátor mennyezetig folynak,
Indázva hol erre, hol arra hajolnak,
Arany lemez a fát csillogva borítja,
Közte nehéz bársony: dagadó kárpitja.”

    Mert a magyar anyagszerűség és realizmus mellett ott van a falusi, a pusztai magyar ragaszkodása fantáziája gyógytó és erősítő álmaihoz. Etele álmodik Isten kardjáról, amelyet az Öreg Isten mutat meg neki álmában; a húnok gyönyörű mondát hallgatnak meg a csodaszarvasról; külön tekintélyt szerez a cselvető Detrének az, hogy a régi harcokból homlokában szakadt egy nyíl tolla, ezért a neve „Vashomlokú Detre”. Csak a falu szája tud ilyen festői nevet adni a falusiaknak… Arany híven őrzi a nép hagyományait: A hetes szám titkát, s figyelmeztet: „Szent a manók éje: fű, fa, virág, csitt, csitt!”
    De a művészkedésnél, a mesénél is lényegesebb a falusi szellem számára a tanulság, az erkölcsi érték. Attila tudja, Isten kardját csak úgy használhatja népe boldogságára, ha erőt vesz hirtelen haragján, vészes vérmességén, - ami a magyar ember hibája is. „Úr az egész földön, ha ez egy  hibáján!” – óv tömören az isteni szózat. Arany azért nem akarja elvenni a kedvünket. Etele, a régi világba vetített jellegzetes magyar elbukhatik, de nemzetének élnie kell, hivatását be kell töltenie. S mikor Etele lesújtva állt egy pillanatra bátyja holtteste felett, aztán fölemeli fejét és nekünk is szól, vagy inkább csak nekünk szól bátor bizalma:

„Húnok! Isten kardját emelem rá fenjen:
Mind a világvégig általa kimenjen
Népünk birodalma, neve, dicsősége!…
Örökkön örökké nem lesz soha
                                       VÉGE!

Hankiss János

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. IV. évf. 4. sz. 1942.