A HELYSÉG KALAPÁCSA

 

Vidám történet szomorú véggel négy jelentben. Petőfi Sándor költeményéből színpadra alkalmazta Benkő László.

Személyek:

FEJENAGY, a helység kalapácsa
A szemérmetes ERZSÓK
A béka barátja BAGARJA, a csizmacsinálás érdemkoszorúzta művésze.
HARANGLÁB, a fondor lelkülető egyházfi
A lágyszívű KÁNTOR
Vitéz CSEPÜ  PALKÓ, a tiszteletes két pej sikajának jókedvű abrakolója
A kevés szavú BÍRÓ
Kántorné, az amazontermészetű MÁRTA
KRÓNIKÁS

SZÍNPADI UTASÍTÁS:

I. jelenet, szín:
Falusi templom, vagy templomrészlet, néhány pad, harmónium, mely küntről is szólhat. Ha nincs mód a szín berendezésére, akkor egészen el kell sötétíteni a színpadot, csak a sötétből hallatszik Fejenagy horkolása. Ez esetben a krónikás a következő szavakkal vezeti be az I. jelenetet:

A kis templomban vagyunk,
Az orgona még szól.
Lassan, méltósággal
Távoznak a hívek.
De, mintha valaki ott a pad mélyében…
Ám hadd lássuk csak!

II. jelenet:
Falusi kocsma, berendezés a rendelkezésre álló eszközök szerint. Egy-két asztal a sarkokban, a színpad mérete szerint. Az italt kintről hordozza be Erzsók, vagy egy pincér mint néma szereplő. Itt különben is több mulatozó legény, táncoló leány s 2-3 szál cigány is szerepel. Krónikás bevezetője a szövegben. A jelenet végén Bagarja ijedten kiszalad a színről.

III. jelenet:
Eljátszható a függöny előtt, vagy üres színpadon is. A szín ugyanis utcát ábrázol a bíró házával. Az ajtón vagy ablakon kiabál be a lélekszakadva odarohanó Bagarja a bírónak. A bíró először bentről szólhat ki, csak aztán lép ki a színpadra. Kántornénak a hangja kívülről hallatszik, csak utolsó szavaival lép színpadra, éppen mikor a bíró és Bagarja indulnak, úgyhogy szembetalálkoznak. Ezt a jelenetet is be lehet vezetni a krónikás következő szavaival:

Nem nézheté tovább a vad dulakodást
A béke barátja Bagarja uram,
Felkapván süvegét,
Rohan a bíróhoz.

IV. jelenet:
Szín, mint a második jelenetben. Bevezető szavak:

Most lesz ám hadd el hadd.
Jaj nektek szerelmes vitézek.
Im’ hol jön, im’ hol jön már vissza Bagarja,
A csizmacsinálás érdemkoszorúzta művésze,
Véle a bölcs aggastyán,
A kevésszavú bíró.
És mindenekfelett kántorné,
Az amazontermészetű Márta.

    A 4-ik jelenetben a bíró szavai után legördül a függöny, vagy ha az nincs, a krónikás az előtérbe lép, s úgy mondja el a berekesztő szavakat.

ELŐHANG

KRÓNIKÁS:
Szeretnek az istenek engem,
Rémítő módra szeretnek:
Megajándékoztanak ők
Oly ritka tüdővel,
Mely a csatavészek
Világrendítő dulakodásit
Illendően elkurjantani képes,
S melyet tőlem minden kontár irigyel.
Ti, kik erős lélekkel bírván
Meg nem szeppentek a harci morajtól,
Halljátok szavamat:
Ám tudjátok előbb,
Kiket zeng lantom húrja!
A széles tenyerű Fejenagy,
A helység kalapácsa,
a halhatatlan hős,.
Kiről az ének szól.
De szemem előtt lebeg
A többi hős alak,
Méltók mind, hogy
Szóljon róluk a dal.
Im a béke barátja
Bagarja uram,
A csizmacsinálás
Érdemkoszorúzta művészet.
A fondor lelkületű egyházfi:
Harangláb.
S harmadikul
A helybeli lágyszívű kántor.
Szintoly vitéz Csepü Palkó:
A tiszteletes kéj pej csikajának
Jókedvű abrakolója.
S a kevés szavú, bölcs aggastyán:
A bíró.
A szépnem jelese:
Kántorné,
Az amazontermészetű Márta.
S minden férfiak bálványa:
A szemérmetes Erzsók
Ötvenötéves bájaival,
Kiről majd alább szól a dal.

I. JELENET

FEJENAGY.

(Istentisztelet vége, orgonaszó. Hallatszik, amint a hívek kicsoszognak a falusi templomból. Az orgonaszó elhalkul, majd egészen elhallgat, miközben egyre erőteljesebb horkolás hallatszik.)

FEJENAGY (erősen horkol, majd hirtelen horkanással ébred nyújtózik; felriadtan): Mi ez? Hol vagyok? (az ajtóhoz megy, rázza a kilincset.) 

Teremtő szent Atyám! Bezártak!
Bezártak a templomba.
Hogy szabaduljak?
Kiabálni potyára.
Hahogy ordítanék is,
Meghallani nem volnának
Képesek a falubéli fülek.
Leugorjam az ablakon által?
Az igaz, gyerkőce-koromban
A cseresznyefa legtetejéről
Gyakran ugortam alá,
Ha csősz-szagot érzék.
De az régen volt. Már az idén
A negyvenedikszer
Értem meg a krumplikapálást.
Lelkem hüvelyét
A férfiúság kora
Megnehezíté;
s ha leugornám:
Nyakamat szegném,
Vagy más bajom esnék.
Mást kell kitalálnom…
Vagy itt húzom ki az éjet,
S ez nem lesz módnélküli mulatság.
Megvan… ahá, megvan!
A toronyba megyek fel,
És a toronyablakon által
Leereszkedem
a harang kötelén…
de ha megkondul?
Majd úgy intézzük a dolgot,
Hogy szólni ne tudjon:
A kötél jó hosszú.

II. JELENET.

(Erzsók, Kántor, Bagarja, majd Harangláb, Csepü Palkó, később Fejenagy.)

KRÓNIKÁS:
Regényes domb tetejében,
A helység nyugati részén.
Honnan faluszerte
Legjobban látni sarat, port,
Áll a díszes kocsma, amelyet
Sajátjának nevez
Isten kegyiből
És egykori férjének szorgalmából
A szemérmetes Erzsók asszony…
Mint őt nevezék.
Erzsók asszonyom ékes,
Holdkerek arculatán, - hol még csak
Ötvenöt év lakozik, - 
Örökös hajnalnak
Pirja dereng.
S innen ez elnevezés.
Vannak ugyan, kik
Állítni merészek,
Hogy Erzsók asszonyom arcát
Nem a szende szemérem,
Hanem a borital festette hasonlóvá
A hajnali pírhoz.
De ezek csak pletyka-beszédek;
Mert Erzsók asszony nem is issza a bort…
Csak úgy önti magába.
Ilyen a rágalom aztán!
Hozzá járt hát
A falu népe, kivált
Vasárnapi délnek utána.
Ma is így megy
A szemérmetes Erzsóknál.
Az isteni tisztelet elmúlt,
a csapszék népesedik.

KÁNTOR, BAGARJA (jönnek):
Adj’ Isten! Jónapot!

ERZSÓK:
Isten hozta kántor uram, magát is mester uram! (Letelepednek. A kántor nagyokat sóhajtozik.)

BAGARJA:
Mi bántja kántor uramat?
Úgy sóhajtozik mintha…
(Közben nyílik az ajtó nagyhangon beköszönt Harangláb.)

HARANGLÁB:
Adj’ Isten!
Egyházfi (Fennhangon, üdvözlés helyett): Hát Fejenagy koma hol lehet?

HARANGLÁB (titokzatosan):
Ott van, ahol van.

BAGARJA (súgva):
Na itt van megint ez a fondor lelkületű
Hanem itten nincs… s aligha lesz! (Koccintanak.)

CSEPÜ PALKÓ (ki eddig csendben ült, nagy hangon): 
Bort ide!

HARANGLÁB (gúnyosan): 
Nézzék mán ezt a nagy vitézt.
Te is itt vagy, Te! Vitéz Csepü Palkó! (Csúfondárosan.)
A tiszteletes két pej csikajának
Jó kedvű abrakolója. (Nevetnek.)

CSEPÜ:
Bort! Aztán
Húzd rá, Peti,
A fűzfán fütyölődet is
Aki megáldott!

(A malacbanda rázendít, Csepü Palkó ugrál, kurjongat, egyre többen kerekednek táncra; a mulatozás hangjai elhalkulva tovább is megmaradnak, Bagarja, a kántor és Harangláb beszélgetnek, közben egy-egy kurjantás hallatszik.)

HARANGLÁB:
Óh kántor uram!
Hát elmegy a nap,
Megjön az alkony,
Utána az éj,
Elülnek a csirkék
És ludak és verebek,
Mielőtt ügyesen szőtt
Tervünknek drága gyümölcse megérik? -
Gondolja meg azt komolyan,
És nemcsak úgy átabotába,
Hogy századok adnak
Tervkivitelre
Egy pillanatot.
Az ilyen pillanatokkal
Fukaran kell bánni tehát
Az előre tekintő
Emberi léleknek.
Előre tehát,
Hogy az alkalom el ne sikoljék,
Mint elsiklik néha a hal
A halásznak körme közöl,
Ha ügyetlen kézzel
Kap utána az ostoba filkó. -
Rajta azért,
Óh kántor uram!
Most vagy sohasem. -
Mért engedni helyet kebelében
A félelem érezetének?
Hiszen részt vett a győri csatában.

KÁNTOR:
Óh te tudója szívem titkának!
Igaz egy betűig
Tartalma beszédidnek,
Mint igaz a szent-írás.
Bölcsen tudom azt,
De amint van okom
Nem hordani többé
A titkolt szerelemnek
Életölő fájdalmát:
Szintúgy van okom,
Elfojtani lelkem
Mélységes mélyében e titkot.
Ha az emberek itten
Észre találnák venni?…
Avagy ha pofon vág
A szemérmetes Erzsók
e szörnyű merényért?…
Hát feleségem,
Az amazontermészetű Márta?…
Ó én a legboldogtalanabb
Valamennyi teremtmény közt,
Mely látta a nap karimáját,
A sugarakban úszót,
Ha felleges ég
Vagy éjszaka nem volt! -
Olyan az én lelkem
Mint a Duna legközepében
A szélvészhányta dereglye,
Vagy mint a dióhéj,
Mit a gyerekek
Pocsolyába vetének -
Hánykolódik erre, aki nem mer, nem nyer.
Óh szólj erre, Harangláb,
Mondd meg nekem: úgy van-e, vagy sem?…
Akként áldja meg Isten
Életedet s unokáidat is,
Amily őszinte leszen
E kérdésemre a válasz,
Amelyet adandasz!

HARANGLÁB:
Úgy van, kántor uram.

KÁNTOR:
No, ha úgy van: hát neki vágok!
(Erzsók elé térdepelve.)
Szemérmetes Erzsók,
Koronája az asszonyi nemnek,
s kezelője a bornak
S a pálinkának!
Lesz-e engedelem számomra szívedben,
Ha lelkem tartalmát
Előtalálni merészlem?…
de nekem már mindegy, akár van,
Akár nincs engedelem számomra,
Kimondom:
Mi fúrja az oldalamat.
Kimondom, igen,
Nem holmi cikornya-beszéddel,
De az érzés egyszerű hangján: -
Keblem kápolnájában
A hűséges szerelemnek
Az öröklétnél
Félrőffel hosszabb gyertyája lobog
Szent lobogással.
S éretted lobog az,
Ó szemérmetes Erzsók!
S ha meg nem koppantod
A viszonszerelem koppantójával.
El fog aludni,
És vele el fog aludni
Életem is!…
Itt várom ítéletemet;
Most, rögtön, ezennel
Mondja ki szűz ajakad:
A reménység zöld koszorúja
Övezze-e homlokomat,
Vagy a kétségbeesésnek
Bunkósbotja
Üssön agyon?…

FEJENAGY:
(az utolsó szóknál benyit a kocsmába):
Én ütlek agyon…
Én vagyok a kétségbeesés!

BAGARJA:
Jó napot, adj’ Isten,
Fejenagy koma.
Hát kelmed is eljött?

FEJENAGY:
Én ütlek agyon..
Én morzsolom össze
Csontjaidat,
Mint a malomkő
A búzaszemet!
Hogy mertél… de előbb
Téged vonlak kérdőre, ó Erzsók!
Mondd meg nekem azt:
A hűtlenségnek fekete posztaja
Vagy az ártatlanságnak
Patyolatlepedője takarja-e lelked?
Óh, szólj nekem erre!

ERZSÓK:
Óh széles tenyerű Fejenagy,
Helységünk kalapácsaS csapra ütője szívem hordójának!
Még kérkedel?…
Ártatlan vagyok én,
Mint az izé…

FEJENAGY:
Lelkem lelke, bocsáss meg,
Hogy kételkedni merék
Hűséged acél láncának
Állhatatosságában. -
Most pedig, óh kántor!
Téged veszlek elő;
Készülj a meglakolásra -
Rémséges leszen az,
Valamint rémséges a bűn,
Mit elkövettél.
Példádon okuljanak a késő unokák,
Hogy kell csábítni az ártatlanságot,
Hogy kell konkolyt hinteni
Két szerető szívnek
Tiszta búzája közé!

(Fejenagy a kántort döngeti, püföli, végre a kántor szóhoz jut.)

KÁNTOR (jajgatva):
Csak addig várjon, amíg
Egy szócskát, egy kicsi szócskát mondok -
Aztán verjen kelmed agyon,
Ha jónak látja.

FEJENAGY (nagyot szuszogva, kifáradtan az ütlegelésbe):
Beszéljen kántor uram!
Mentse magát,
Meghallgatom én az okos szót
Minden időben…
Mentse magát.

KÁNTOR (nyögdécselő hangon):
Bűnös vagyok egyrészt,
Nem tagadom,
Mert megszeretém
Lángzó szerelemmel
A szemérmetes Erzsókot…
de tehettem-e róla?
Óh a szerelem
Nem oly portéka, amelytől
Elzárni lehetne a szívet;
Tündéri madár ez, amelynek
Ajtó sem kell, hogy a szívbe röpüljön,
Mint bölcsen tudhatja kegyelmed. -
De szerelmemet én
Titkoltam volna örökké,
Elvittem volna magammal
A más életbe, ahol tán
Nincsen is élet -
Ha nem veszi észre Harangláb.
Ő észrevevé,
S bújtotta tüzem,
Mi okért, mi okért nem?
Arról nincs tudomásom.
Ő volt, ki,m időn ma
Az isteni tisztelet alkalmával
Kegyelmed az álomnak karjába hajolt,
Ezt javasolta nekem:
Zárjuk kelmedre az ajtót,
S így zárva levén,
Ma baj nélkül tehetem
Hódításaimat
A szemérmetes Erzsóknál…
S én balga, szavát fogadám!

FEJENAGY:
Mit szól kend erre, Harangláb?
Igazolja magát kend,
Vagy akképp vágom fültövön,
Hogy azonnal megsiketül bele.

HARANGLÁB:
Igazolni fogom magamat,
Nem, mintha remegnék
A kend fenyegetéseitől.
Érti-e kend ezt? -
Mind igaz, amit kántor uram szólt,
Aki, úgy mellesleg mondva,
Gyáva, haszontalan ember,
Hogy oly pimaszul rám vallott. -
Én bújtogatám őt,
Hogy csapja el a kelmed keziről
A szemérmetes Erzsókot,
Mert én kendet utálom,
Mint a kukorica-gölödint.

FEJENAGY:
Ugyan úgy-e?

HARANGLÁB:
Biz úgy ám!

FEJENAGY:
Avval a macskapofájával!

HARANGLÁB:
Macskapofámmal?
Hát te, te süldisznó!
Aki kovácsnak tartja magát,
Pedig holmi cigánytól
Tanulta meg a kalapálást…

FEJENAGY:
Hát még a mesterségemet is
Gyalázni mered?
Te hitvány templomegér…
No megállj! Majd megkalapállak. (Egymásnak rontanak, ütlegelik egymást.)

CSEPÜ:
Mester uram!
Ne féljen semmit mester uram,
Itt vagyok én is.
(Ő is nekiront a verekedőknek. Általános lárma, kiabálás, mindenki verekszik.)

III. JELENET.

BAGARJA (bekiált a bírónak):
Baj van, bíró uram és nagy baj!
Csak talpra, de gyorsan,
Ha azt nem akarja,
Hogy vége legyen helységünknek,
Vége örökre!
Kiütött a háború, és dúl.
A szemérmetes Erzsók
Csapszéke lőn a csatatér.
Az egész falu népe
Egymást kaszabolja,
Hogy nézni iszony.
Potyognak az emberek,
Mint a legyek őszi időben.
A föld a kifutott vértől
Olyan, mint a vörös posztó.
Az enyészet gyászlobogója
Leng a szomorú csatatéren.
Tápászkodjék föl, bíró uram,
És menjünk szaporán!
Mert csak bíró uram az,
Ki követ gördíteni képes
A rohanó romlásnak elébe.

BÍRÓ (álmosan):
Hát menjnk?

BAGARJA: 
Pedig tüstént!

BÍRÓ:
Nem bánom, no! (Megindulnak, közben hallatszik akántorné hangja, amint szomszédjával pöröl.)

KÁNTORNÉ:
Hogy merte az én tyúkomat megütni?
Majd kitekerem én a maga csirkéjének a nyakát,
Méghogy azt a rongyos árpát:
De majd megmutatom én. -

BAGARJA (közbeszól):
Kántorné asszonyom!
Maga itt pöröl?
Mialatt az ura a kocsmában
A szemérmetes Erzsók előtt…

KÁNTORNÉ:
Mi?? az én férjem
A szemérmetes Erzsók
Kocsmájában?
Azt az akasztani való gazembert!
Utánam!

IV. JELENET.
(A kocsmában a verekedés valamivel csendesebben, de mégmindig folyik, székfeldöntés, pohártörés hangzik.)

KÁNTOR (meglátja benyitó feleségét): Jaj a feleségem!

KÁNTORNÉ:
Megállj gazember, megállj! (A seprűnyéllel ütlegeli egy darabig, majd:)
Jerünk csak,
Itt a világ szemel áttán
Nem akarlak csúffá tenni…, de otthon
Majd megkapod a magadét!

BÍRÓ (belép):
Eltakarodjatok innen!
Mihaszna marakodó népség!
Ti pedig: fondor lelkületű egyházfi
És szélestenyerű Fejenagy,
Álljatok elém!
Te fondor lelkületű
Magadét – mint látom -
Már úgyis megkaptad.
Téed pedig, Fejenagy, tüstént
Kalodába csukatlak.
(Elvonulnak.)

KRÓNIKÁS:
Így szólt s ítélt
A kevés szavú bíró,
A bölcs aggastyán.
*
Ott nyögi most fájdalmát hősünk
A kalodában,
S csak azzal vigasztalja magát,
Hogy elleneit megverte vitézül,
S ha innen az isten megszabadítja,
Megkéri azonnal
A szemérmetes Erzsókot.
*
Te pedig lantomnak húrja, pihenj!
Nagy volt a munka s bevégzéd
Emberül e munkát.

Én is pihenek
Babéraimon,
Miket a hírnek mezején
Borzas főmre kaszáltam.
Mostan akár ma megássa
Gödrömet a sírásó,
Bánom is én!
Azért én élni fogok,
Míg a világnak
Szappanbuboréka
Szét nem pattan.

Pislogni fog a hír mécse síromnak
Koszorús halmán,
Mint éjjel a macska szeme.

Eljő az irigység
Letépni bbéraimat…, de hiába!
Nem fogja elérni;
Magasan függendnek azok,
Mint Zöld Marci.

S ha sötét zsákjába dugand
A feledés:
Fölhasogatja sötét zsákját
A halhatatlanságnak fényes borotvája.

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. IV. évf. 3. sz. 1942.