Nyíresi-Tichx Kálmán (1888-1968): Prológ Anyák napjára

 
Az ős káosz felett trónolt az Isten.
S mikor végetlen irgalmú szívében
Kigyúlt a vágy, hogy életet teremtsen,
Hatalmas jobbját lassan felemelte
S első parancsa szólt: legyen világosság!
És lőn világosság.

Majd elválasztá az Eget s a Földet,
Napok, holdak és csillagok születtek.
Tengerek árja zúgott, Alpesek szegezték
Szirt-testüket a zord felhők fölé,
Erdők s vizek vad- s hallal népesültek,
Virágos rétek illatot leheltek
S madárdalt zengett őshazánk, az Éden.

S míg fenn a csillagok parancsolt pályán
Indultak Isten-tűzte céljaik felé,
Itt lenn az Édenkertben lőn az első ember,
A boldog porszem Isten tenyerén.
Az égi Jóság még tovább becézte:
Testéből vétetett párjának teste,
Az első nő, az első asszony: Éva.
Első virág a büszke férfi-mellen
Első anya, mióta ember él e földön!

Ó jaj, az Éden – elveszett! A bűnök álma
Bús mélyre húz. De megmaradt csodának
A felmagasztalt drága női eszmény:
Az édesanya tiszta fényű képe.
Ő megmaradt a legnagyobb csodának
Isten teremtő műve láncszeméül,
Hogy Édentől az Ítélet percéig
Hidalja át a végtelen időket.

Anyák, anyák a sors minden gerezdjén:
Anyák a mélyben, síró, vad nyomorban,
Anyák az ormon, dúsan, fényözönben,
Rongyban, bíborban, sárban és aranyban,
Fehérek, sárgák, barnák és sötétek,
Öt földrész minden bábeli fajából,
De mind egyforma égi nagy paranccsal:
Szenvedni, tűrni várni, éltet adni
És minden vártán minden sorsot állni,
Sebet kötözni, csak bent, némán fájni,
Életharc-fáradt férjet vigasztalni,
Erőfosztottan új erőt lehelni,
Kis magzatát száz gonddal felnevelni
S ha kell, a sors malmába mégis odaadni,
Halál, betegség, háború zsoldjába,
A sorscsapások bősz, mohó torkába…
Elhangzó lépteik után remegni
És szívrepesve mindig vissza várni,
Az elbukottat mindig felemelni,
A vétkezőnek mindig megbocsátni,
Az áldozatra mindig készen állni,
utolsó lélegzettel is csak másért élni!

Ó, áldott, áldott, áldott anyakéz!
Lásd: ott a bölcsőn kisdede fölött
És ott keni az ízes kenyeret
Az iskolába induló fiának.
És összekulcsolt anyakéz esengve
Egekbe zörget istenáldást kérni
Az életharcba induló fejére.
Ott virraszt lázas órán betegágy fölött,
Ott reszket örömében oltár küszöbén
Párját választott fia, lánya mellett.
Ott marcangolja önmagát, ha balsors,
Csapások tépik szíve gyermekét
És kínba dermed, hogyha sírerembe
Búcsúzóul hideg rögöt hajít…
De drága szíve akkor sem hasad meg,
Mert élni kell, hogy könnyel elborítsa
S virággal hintse meg a drága hantot…

Ó, nincsen annyi hópelyhe a télnek,
Amennyi anyasóhaj száll az égre!
És nincsen annyi esőcsepp a nyárban,
Amennyi anyakönny hull e világon!
S ha elvennéd a földtől a napot:
Tudósok népe adna fényt helyette.
Ha elvennéd az éltető nyarat:
Az erdők, tárnák adnak meleget.
Ha nem volna mindennapi kenyér:
Van csutka, málé, sárgöröngy, fakéreg.
Ha kiapadna minden földi forrás:
Az égi harmat mégis oltja szomjunk.
A süket lát, a vak tapint s a néma
Jelekkel mégis érteti magát.
De próbáld csak kivenni földi létünk
Rendjéből Őt, a drága jó Anyát:
Üvöltő ordasok tanyája lesz a Földből.
Az ember nem lesz ön-nevére méltó,
Megszégyeníti Isten remekét
És elvadulva hull saját porába!
Ha a teremtés Isten remeke
S a Föld fölötte ékes diadém
s e diadémban drágagyöngy az Ember,
Az Anya: Isten csókja, rajt’ e gyöngyön!

Lefuthat száz s száz csóvás üstökös,
Kialhatnak bolygók, napok, egek,
Kihúnyhatnak a csillagmiriádok,
De míg egyetlen anya szíve dobban:
A mérhetetlen éjtszakában mindig
Ragyogni fog egy tisztafényű csillag. -
Túlélve minden múló égi vándort:
A halhatatlan anya-szeretet!

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. V. évf. 4. sz. 1943.