Haraszti Gyula: Arany János

ELŐSZÓ

Ez Aranyról szóló dolgozatom 1881-ben jelent meg egy ma már ritkaságszámba menő folyóiratban, Bodnár Zsigmond Magyar Szemléjében. Többször hivatkoztak rá: már ezért is hajlandó voltam, e vállalat szerkesztője kívánságának engedve, hozzáférhetővé tenni az érdeklődők számára, megtisztítva hihetetlen sajtóhibáitól és főleg stílusán simítva. Ez ifjúkori értekezésem először tárgyalta részletesebben az illető szempontokból e nagy költőnket. Bármennyi benne az egyoldalúság, egy és más dolognak élére állítása, meg sok minden egyéb fogyatkozás, annyi gonddal készült, hogy merem h inni, hogy ma is megérdemli az elolvasást.

Budapest, 1912. január 12.

HARASZTI GYULA

ARANY JÁNOS ELBESZÉLŐ KÖLTÉSZETE

Első rész

I. Bevezetés: a kor előzményei, Arany helyzete; e tanulmány felosztása. – II. A nyelv: népies és régi szín. Az epikai stíl: népmesei és krónikás előadásmód. – III. A tárgy: a) népélet képei; - IV. b) a múlt rajza: műveltségtörténelmi adatok – a jelen alapján, népmondai anakronizmussal rekonstruálás; műköltői kombinációk – V. Régi költőknek újra feldolgozásai, Arany és Tennyson.

I.

Midőn végre felrobbantották a múlt századot elméletaknái, az óriási Pazar üvegház romjain a szabad természet csakhamar hihetetlen dúsan virágzott fel, az egyes éghajlatoknak sajátos bájával. A nemzetek egyediségük öntudatára ébredtek s Európának szellemi áramlatai, összefolyásuk után, megint speciális irányba terelődtek: a költészetben föllépő romanticizmus erősen nemzeti, sőt olykor népies színt öltött.

Kis hazánk politikai viszonyai korán kifejlesztették a nemzetiség önérzetét; költészetünk századok óta hazafias hivatással bírt, a liberalizmus korában pedig meglehetős demokrata árnyalatot nyert.

Hogy azonban nálunk, e körülmények dacára, műköltészetünkben a népies irány mégsem fejlődhetett ki, ezt részben az idegen hatás túlsúlya, leginkább pedig a tehetség hiánya okozta. Csokonaitól eltekintve, legfeljebb egyszerű érzések dalolását ha bírták utánozni, de a hosszabb lélegzetű alkotások inkább csak elriasztó intő példákul és arra szolgálhattak, hogy ez irány hitelét veszítse. Ezért szakít most elbeszélő költészetünk – nagyobb alkotásaiban – az eddigi magyarosan gyarló iránnyal és szegődik külföldi művészköltők stíljéhez. Gyöngyösi a XIX. századdal megszűnik „a hazai poézisnak atyja” lenni, a daliás Zrínyi lép a trónra, ki mint a renaissance olasz költőinek követője, a nyugat-európai költészet magasabb művészetére utal. Első világirodalmi nagyságú költőnk, Vörösmarty, ezért hagyja oda a sivárnak tapasztalt hazai népies talajt, hogy hatalmas fantáziáját egy erősen lobogó és színes fantáziának tüzétől élessze lobogásra, - úgyszólván Hugo Viktor (a Századok Mondaköre) előtt már e költői lángelmének pathosát, és inkább germános, mintsem hamisítatlanul francia képzelettúltengését képviselje köztünk. Így találjuk nála azt a fényes operavilágot, mely csupa lengő sisak, villogó páncél, tomboló díszménekkel, - csupa kápráztató színek és idegfeszítő hatalmas hangfutamok láncolata, olykor zordan vadregényességgel váltakozva.

De ez aristokratikus díszelőadások is rövid idő alatt ingerüket veszték, újságuk mindössze múló divatot keltett, mit csakhamar gyarló utánzások tettek nevetségessé ki hívta ellene a gúnyt. Az „Elveszett alkotmányban” Vörösmarty már saját stíljének paródiáját kényszerült megkoszorúzni. Széchenyi és Vörösmarty kora már lejárta magát, Kossuth és Petőfi pedig a láthatás széléhez emelkedtek. Új időszak hajnallott fel, új irányokkal, új ízléssel: a költészet igazi demokratának szegődött. A színpadon az előbb inkább csak torzképezett falusi élet most állandó festőre talált Szigligeti ú. n. népszínműveiben, ez idillies melodrámákban. Petőfi viszont a délibábnak varázsló erejét, a furulyaszó megkapó egyszerűségét sajátította el; ajkán a mindennapi érzések mindennapi szavai a legüdébb érzelmeknek zenei hullámzásává alakultak. Szóval a színműnek már nyitva állott a kor kívánta út, a lírában nagy tehetség iparkodott hazánk chansonnierjévé lenni: csak az éposz várt még új mesterére. Petőfi ugyan ebben is megpróbálkozott, de hol szónokiasan kívánt pompázni, hol viharorgonán akart játszani á la Byron: pedig ez távol állt erejétől. Egyetlen egyszer jutott közel a helyes célhoz, mikor János vitézében a népmese pongyolaságát kísértette meg; de ezt ő csak szerencsésebb ösztönből, véletlenül találta el. Az öntudatos mester Arany Jánosban lépett fel.

Hazánk nagy költőinek trifoliumából említettünk egyet: azt, kiben a művész mellett az ember sem kevésbé érdekes jelenség, sőt tán a legérdekesebb társai között. Petőfi alakja a forradalom elviharzásával foszlik szét, Vörösmarty megtörik az abszolutizmus alatt: Arany hazánk nagy válságát a kezdettől, a fordulóponton át, le a kétségbeesésen is keresztül végig éli; megéri a remény hajnalát, delét és – napjainkat.

Művészete előtt csak bámulattal állunk meg és midőn most e rengeteg erdőben böngészéseinket némi rendszerbe összegezzük, - kétkedés fog el: vajon nem túl merész e vállalkozás? Nem kegyelethiány-e, feltétlen hódolat helyett megértésre törekedni és így megbírálást is kockáztatni? Gondoljuk el, mennyire meg szokta viselni az idő az egykorú bírálatokat. Épp ezért csak szerény igényekkel lép fel e tanulmány, mely a költő nyelvét, előadásmódjának szellemét, tárgykörét és főleg az indulatok rajzának irányát szándékozik vizsgálgatni. Vállalkozásunk nem vesz kárba, ha vizsgálódásunk eredményeiből az idő egy-két követ elég szilárdnak fog arra találni, hogy felhasználja ama talapzathoz, melyre egykor hivatott művész fogja Arany szobrát felállítani.

II.

Aranynak mindenekelőtt nyelvet kellett teremtenie.

Erre két módja volt s ő mind a kettőt megkísérelte, kombinálva. A kor áramlata, saját körülményei egyaránt a népre utalták; másrészt a dús emlékű szalontai vidék és a múlthoz még mindég ragaszkodó kegyelet, a szájhagyomány élőszava meg olvasmányai a régi írókhoz vezették. A népnyelvhez és a régi nyelvhez nyúlt tehát egyszerre s egyesítésükből alkotott magának eszközt kifejezésre. A század elején rögtönzött nyelvújítás vívmányait csak ritkán, tartózkodva vette igénybe; hisz ezeken alapult Vörösmarty ragyogó, fennkölt nyelve, márpedig Aranynak éppen egyszerűbb természetességet volt feladata inaugurálni.

Valóban bámulatos népiességgel lepett meg; a világirodalomban is csak kevés esetben találni ilyen gyermeküde fogékonyságot annyi nyelvművészi öntudatosság kíséretében. Határozottan a lefordíthatatlanok közé tartozik e nyelv, mert népünk szellemének sajátosságát, fajtípusbeli idiotizmusát, - mindazt felöleli, ami a népek egyediségét alkotja. Nyelvészeink kimeríthetetlen bányaként becsülik Aranyt, akár a tájejtés hangtani jelenségeit, akár a népnyelvnek mondatszerkezetbeli különösségeit búvárolgassák benne.* (* L. Lehr Albert kitűnő munkálatait.) Egész kincstárral bír azon változatos szóalakokból, melynek a fogalom legrészletesebb módosulásait képesek kifejezni, s nem egyszer fejedelmileg pazarolja puszta kedvtelésből. Szókészlete oly szín- és illatvegyülék, mint valamely kert, hol nagy táblákban állanak egymás mellett mezei nefelejts és kamélia, búzavirág és tulipán, kutyatej és rózsa, közönséges napraforgó és georgina: a műkertészet és a természet gyermekei tarka változatban társulnak itt.

A régi íróktól mindenekelőtt technikát kölcsönzött; a megvetett, elfeledett Gyöngyösi-vershez tért vissza, ez alexandrinból formált magának epikai stanzát, nemzeti ritmust lehelve belé erő és báj kíséretében.*  (*Későbbi jegyzet. V.ö. egyébiránt már Vörösmarty Tündérvölgyét.) Gyöngyösit követte, a Ronsard-Opitz-féle iránynak magyarországi képviselőjét, mint költői nyelvünknek latin prozódiára reformálóját, kitől a deákos szórendet, szóvonzatot is utánozta. És valamint a népnyelvnek részletezést kerülő, merész rövidítések, ugrások árán elért tömörségét, elevenségét elsajátítá, - úgy a régi nyelvből is finom ügyességgel leste el ama sajátos színezetet, mely a mondattagoknak, egész mondatoknak szokatlanabb összefűzésében nyilatkozik, s mely néha csak egyetlenegy rész áthelyezéséből ered. Teljesen elavult szavakat ugyan gyérebben alkalmaz, mint tájszókat, de mindenesetre sűrűbben, mint nagy angol kortársa, Tennyson, kit az ódonság bájára össze szokás vele hasonlítani. E párhuzam, látni fogjuk, sokkal hálásabb tanulságul szolgál, hogy már itt igénybe ne vennők. Tennyson nyelve díszes renaissance stílű villa, egész modern kényelemmel rendezve be; az Aranyé egyszerű, öreg udvarház, melynek folyosói, lépcsői, szobái mind oly régimódiak, hogy bizonyos hangulat-előkészítéssel jó oda belépnünk. Tennxsonnél az ódonság eleganciával párosul; Aranynak archaeologusi kedvtelés: amannak múzsája legfeljebb egy-egy antik ékszert ha tűz magára, emeze nem vonakodik a múlt századoknak teljes öltözékétől sem, és szívesen hódol rég eltűnt divatoknak.

Arany nyelvének e kettős iránya az előadásmódban is hasonlóan párosulva jelentkezik: a népiesség, mint népmesei, a régiesség, mint krónikás stíl, stíl alatt az elbeszélés egész szellemét értve.

Hogy a régiességen kezdjük, Arany „az elbeszélés ószerűen naiv formája”, a „krónikák egyszerű nyelve” volt az ideálja, mint amelyen – úgy hitte – „sok mindent el lehet mondani.” Ezért nemcsak hitelének erősbítéseül idézget egész sorokat a feldolgozott jámbor verselőkből, előadásmódjukat is követi. Pedig tudvalevően korántsem a nagy epopoeai stílre találunk mintát: naivságuk és szerény tehetségük csak kirívóbbá teszi azt a bizonyos primitív művésziességre törekvést, mi különben is oly hiányosan, a teremtő erőnek oly gyarlóságával sikerül nekik, mint a korukbeli  fametszőknek. Az arcok, a mozgások hagyományos merevsége mellett még a régi képek módjára a szájból kilógó, írott papírszelet sem hiányzik Aranynál: a császári tanács tagjait, a három érseket és négy fejedelmet e megjegyzéssel számlálja elő: „ezt nevezem hétnek”; a Lajos király haditanácsának felsorolását így zárja be rím kedvéért: „Te pedig jó Toldi a kilincset őrizd.” – Viszont a tudákosságot sem mulasztja el utánozni. Mint a múlt éneklőjének, e tudákosság kifejtése végett, a történelem és földrajz esik legtöbbször keze ügyébe: Lajos király egész leckét ad hadának Etele viselt dolgairól meg Olaszország földrajzából. Sőt illúziónkat itt is személyes közbeszólásaival kockáztatja. Wesselényinek, ki várat ostromol, kémek jelentik, hogy Rákóczinak mentőserege jön ellenük; de a költőt magát oly kevéssé foglalja el e fontos hír, hogy ráér előbb megmagyarázni, melyik és hányadik Rákócziról van szó.

Lajos az öccsének halálhírét veszi Károlytól s a költő ezúttal is megakasztja a helyzet rajzát, hogy közbevetőleg megmondja, micsoda Károlyt ért ő itt. Buda halálában a katasztrófához értünk, Etele Budához rohan, hogy leszúrja, - de halljuk költőnket: „Jutva le a várba, mely Ó-Buda mostan…” Mintha csak vidéki színházban volnánk, történelmi darabban, s a legpathetikusabb jelenetnél találna lehajolni festetlen hátával a várat – mit ábrázoló díszítmény. Nem lephet meg, ha aztán Arany diploma-fordítónak is beáll, elmondva, mint kelljen a szóban levő szövegnek deákját magyarul gondolni, majd meg idegen hely és személynevekről értesít, mint jő ki magyarban – ha annyi önérzettel hivatkozik bizonyítékaira: „Megnézheti bizony, ki nem hiszi nékem” -, sőt ha egész felfedezői büszkeséggel utal dokumentumaira: „Akkor emelték e várnak erős tornyát, ezután több utas nézze meg a romját.” Szintoly következetes költőnk, midőn elbeszélését a krónikák iyl tudákos anarchronizmusával fejezi be: „Így dőlt el sorsa a fali történetnek”; vagy ha épp úgy teszi oda az utolsó lap aljára, „Finis” gyanánt, az utolsó versszak végszavául szolgáló vége szót, mint akár az Argyrus királyfi szerzője.

Nem egyszer siklik el azonban a befejezésnél olyan „maig is éltek, ha meg nem haltak” általánossággal; s ez a modor már a népmeséből van kölcsönözve.  Mennyire hálás lehet egyáltalában a népmesei stíl utánzása, erre Jókai Mór felelhet meg, mert ennek köszönheti nagy regényírónk, hogy előadása üde patakként, meglapulva a lehajló lombok alatt, tiszta kavicsok felett hintázva, bizalmas csevegés közt siet tova. S csakugyan, mint Jókai a prózát, Arany is hasonló alapon reformálta a verset. De míg amaz tájszavakat választékkal, körmönfontabb népies szólásmódokat pedig, úgyszintén naiv mesétől fordulatokat legfölebb humorizáláskor használ: Aranynál minden azon frissen van szakasztva a mezőről, - harmattól s növénynedvtől szivárog. Az ő előadása több már, mint közvetlen: naiv. Neki nem kell magát mesterségesen beleélnie az elbeszélésbe, mert már benne él; ezúttal is odahelyezi magát az olvasó és az esemény közé, sőt egyenesen személyei mellé mer lépni, mit sem törődve  most sem az illúzió veszélyeztetésével: „az olasz csak rám vár”; „ki tudja mit gondol?... Látom én”. Egy szem- és fültanú tájékozottságától telő nyugalommal fog a beszédbe: „A dolog így történt”; „Elmondom miképpen.” Azután a legkedélyesebb bizalmassággal használja szóközben a mesélői átmeneteket; gyermeteg őszintén kiált fel meglepetve, mikor vissza- vagy kitérni akar: „jaj, hanem én elfeledtem”… vagy pedig hozzánk fordul tudakozódva az illető személy után, kit jó ismerősként csak keresztnevén szólít.  Majd meg mintegy észrevéve magát, feddi magát terjengéseért, igazít beszédje sorján, rövidebbre vonja. Máskor minden röstelkedés, takargatás nélkül mondja ki a megálljt: „Hanem a beszédből marad is hátra”. „Majd meglátjuk, de most egy kicsit elhagyom”. Sőt azt se bánja, ha költői műhelyébe pillantunk be ilyenkor: „Elhagyom úgyis már, hosszú ez az ének.” (Ebben egyébiránt van valami Ariosto-féle humor is.)

E beleszólásokhoz csatlakoznak tréfásabb közbevetések. Viszont komolyan csodálkozik költőnk lépten-nyomon; bizonyítgat, biztat, int, szánakozik, hol hőséhez, hol olvasóihoz fordulva. Megindultságának az érzés szülőpercében ad hangot, mert a nagy fogékonyságtól minduntalan túlömlik szíve; néha oly módon is adja tudtuk esetleges felháborodását, hogy meglátszik, hogy olvasóiban is rokon fogékonyságot tételez fel: oly mérvűt, minőre csak a mesélő számíthat fonó vagy kukoricafosztó hallgatóinál. Így lesz Arany szubjektivizmusa egészen népköltői. A mai kor költészetének lázas izgatottságától mindig távol marad; lelkét az érintett húrok nem szilajabb utánzöngésbe, csak méla merengésbe ejtik; és mint merengésén a csalódások utófájdalma, úgy megérzik nyugodtságán a kiábrándultság józansága. A fenség, a pathosz megrázó csapkodása már kevésbé az ő világa; őt az ihlet sohasem ragadja ki tartózkodó szerénységéből; tűnődése, habozása minduntalan visszatér s ha a népköltészetben szokásos, a dolgot elütő szólásformákat stílszerűségből alkalmazva, kétkedő felkiáltásokat használt* (*„Nem volna leírni se hossza se vége. – De ki azt leírná, nincs az az írótoll. – Nincs szám kibeszélni, se leírni tollam. – Nincs írva, se festve párja lovagkönyvben. – Arról ugyan képet én hiába festek. – Ki győzné azt versbe szedni valamennyit?” – (Toldi szerelme). Az olvasó látni fogja, hogy idézeteink Arany összes költészetére terjednek ki, ideértve a Daliás Időket is, s korántsem egyetlenegy műből vétettek: csak egyet mellőzünk következetesen, elvből: a Bolond Istókot. Arany nyelvezetének proteusi tehetségét egyébiránt fordításai is mutatják: remekül fordítá Shakespeare Midsummer’s nights dreamjét, a Csongor és Tünde stíljében, sőt ritmust is néha innen kölcsönözve (a bűvszózatok), - remekül fordítá Aristophanes nyers tréfáit. Miután Aranyról mint epikusról szólunk, természetes, hogy mellőztük itt líráját, melyben nem egyszer emelkedik fel fenséges páthoszig is. (Széchenyiről és Danteről énekelve.), most valóban önbizalmatlanság fogja el: „Uj dalok, uj dolgok tolmácsai jőnek, ha isten erőt ad szegény éneklőnek. – Célja felé immár közelit az ének; előttem is állnak száz ütközet, fényes diadalmak: hogy férne meg az mind e rövid énekben? – Óh, ha nekem volna most egy szavam olyan, mellyel ez egy percet röviden rajzoljam! – Óh, ha ecsetem most méltó lenne…” És mennyi rezignációval mond le aztán, ha tépelődései elvették hitét erejében!

III.

Minő tárgyat lehet ilyen epikai stílben feldolgozni?

Az a dualizmus, melyet Aranynál a nyelvezetből az előadásmódba is áthatolni láttunk, áthatol a tárgykörbe is: napjainkbeli népéleti genreképeknek és a régmúlt rajzának egymás mellé állítása, sőt egybevegyítése gyanánt jelentkezik.

A hagyományos múlt-dicsőítés akkor még mindig nem ment ki teljesen a közdivatból. Hogy Aranyban mi táplálta azt, említők; a demokrata korirány azonban másrészt a népélet rajzára utalta, amihez szintén kedvezők voltak körülményei.

Arany tehát a két, régibb és új irányt úgy egyezteté ki egymással, hogy a hagyományos tárgyat korszerűvé alakította át realisztikus, humoros, naiv és meghitt genre-képek keretében, ezek színeivel rajzolva a hősi hajdankort.

Lássuk először az érdekesebbet, a főbbet: az új anyagot, a jelen rajzát.

A Dorfpoesie, a falusi idill külföldön századunk eleje óta dúsan hajtott; nálunk annál is inkább volt virágzásra predesztinálva, mert a nemzeti öntudat a költészetet hazai talajba ültette, ebben pedig a népélet költészete virágozhatott fel leginkább. A mi hazánknak éppen Arany fölléptekor fedezték fel éghajlati különlegességét, a pusztát, mely szintúgy a szabadságnak lett jelképe, mint az angoloknál a tenger. A mi homoktengerünk csalfa délibábjával; düledező csárdáival s vágtató csikósaival Petőfiben talált szilaj költőjére, ki képzeletének összes varázsát ráárasztá tájképeire, melyek hol tündérien játsztak, hol vadregényesen ridegek vagy épp humorosak: de mindig eszményi távlatban állnak. Arany, maga is alföldi ember lévén, szintén az alföldre visz; de ő inkább az észleletnek, mint a képzeletnek lévén embere, nem akar idealizálással hatni,* (* A Bolond Istók I. énekében van oly Petőfi-stílű pusztai kép: de célzatossággal, ellentét és humor kedvéért. Különben itt-ott akad Aranynál egy-egy rokon vonás, mint éppen a Szarvasregében.

Vágtat a ló és a pusztán

Nagy üres éj hallgat aztán

Annál jellemzőbb, hogy Arany annyira mellőzi a délibábot. A Toldi I. részében így ír:

- - Negyedik nap, délben,

Nagy hegyek lebegtek délibáb vizében:

Bámult Miklós, mert ő olyat sohsem látott, -

A hegyet bámulta, nem a délibábot.

E sorokból látni, mily mellékesnek tartja ú azt, mi mások szemében tán a leglényegesebb mozzanata lett volna egy alföldi tájképnek.), legkevésbé van pedig holmi politikai mellékcélja: csak azért hoz bennünket e vidékre, mert itt leljük a nemzet tömegét, a legszüziesebb magyar népéletet.

Kódorogjunk szét egy kissé a faluban… De már estére jár az idő. Hol is lehetne itt szállást kapni? Nagy fehér ház nyitott kapuja hívogat az útszélen: menjünk be legalább itatni. Egész sereg kuvasz rohan nekünk, szerencsére csinos hajadon lép elő a kút megöl s a vendégfogók morogva kullognak hátra a csűrökhöz. Közben megszólal a tornácról a pipázó gazda is. Hasztalan szabódunk, bevisznek, asztalhoz ültetnek. Elkezdődik a csöndes beszélgetés és tart tálalásig. Az ízletes vacsorától, a jó bortól egyre buzdul a hangulat, - megerednek a köszöntgetések. Majd a hevültség a kebel mélyére száll, a társalgás vontatott, panaszos lesz: a haza  sorsa, a gazda sorsa, a mai idők… Hanem késő van, pedig korán akarunk tova kelni: búcsúzunk.

Reggel újra meg újra elbúcsúzunk a szíves kis családtól. Hogy a legközelebbi faluhoz értünk, már messziről kihalljuk a templomba szólító éles kis harang rívását; mire a friss napsugár és pacsirtaszó mellett beérünk, már az egész falu népe istent dicséri: a kiáradó orgonaének a kis templomból kinn rekedt hívek ajkáról erősen veti fel hullámait az égboltozatra és végig kísér, amint a kurta helységen keresztül lovaglunk. A faluvégen egyszerű házikó bámul ki ránk udvarbeli ablakocskáival, - a kútgémnek folyton utánunk köszöngető kolonca, az erősen füstölő kémény, a cselédek sürgése-forgása, a halálra riadt majorság lármája, mind azt látszik mondani az átmenőnek: ritka vendég jött.

Déltájban mezőre érkezünk: a forróságtól fáradt kaszások boglyák hűvösén hevernek, mellettök lihegő kuvasz s félig rakott vagy üres szekerek; a kiégett sarjun tikkadt szöcskék cirpelnek rekedten s amott a repedező száraz vályúnál szunyókáló ökrök kérőznek szomjasan, türelmetlenül csapkodva farkukkal, szarvukkal a mohó böglyökre; a hőségtől elalélt természetnek mozdulatlanságát csak közben-közben zavarja meg egy-egy keresztül zúgó porfelleg.

Késő délután értünk újabb helységhez: éppen vásár van, hadd lökdöstessük magunkat egy kissé oldalba a lacikonyha körül, hol kolbász sistereg, hegedűcincogás meg kutyavonítás kontráz a gajdolóknak. Majd az utcafélre fordulunk, hol a kispadon öreg templomgazda mesél ifjú korának sanyarú megpróbáltatásairól, mint ki fényes őszön emlékszik nyári viharokról.* (* Az első lopás.)  Benézünk a kis kocsmába, hol a száz éves gulyás reszkető kézzel emelgeti iccéjét s reszketőn danol, szidva azt a rég elporhadt komisszárost. Benézünk a szomszéd kerítésén: a földmíves egyszerű családi körét a nyitott ajtó a maga idillségében engedi látnunk, a tüzelő barátságos fényénél. Aztán a mezőszélre térünk ki, hol kis libapásztor mesélget szépeket, tűz mellé heveredve, pipázó pajtásinak, - míg a távolban kanyargó Tisztán az elevező halászok keresztet vetve sietnek tova, ha a hamis tanú Márkus lelkét felbukkanni vélik, mielőtt ez ingerkedve kérdhetné tőlük: oldjak-e? kössek-e?...

Éjnek évadján utunk egy pusztai csárda mellett visz el. Pislogó ablakjain roppant tombolás, ujjongás hangzik ki: pedig, hogy kíváncsiságból bekukkantunk, mindössze két mulatót látunk. Egy öreget, ki csöndes hümgetések közt ázik el az asztalnál, míg ültéből föl nem borul, - és egy kackiás legényt, ki negédesen locsolja padlóra a bort s fel-felkurjongat. Most már a cimbalom is álmosodóban, a legény is beleunt s belefáradt, asztal mellé dobja magát s fejét karjára vágva alszik el…

… Eddig tehát mindenütt a mai, a mindennapi élet kellős közepében mozogtunk. Legalább úgy véltük. De csalódtunk. Ugyanis ha jól benéztünk volna abba a kis templomba tegnap reggel, láttuk volna a tömjénködben csillámló oltárnál Nagy Lajost díszes lovagok és szép szűzek koszorújában. Ha figyelmesebbek vagyunk, észrevehettük volna a templom megett a tarka sátrak tündéri városát, a festett korlátú s aranysövényű tornahelyet, hol eljövetelünk után nem soká esett meg a viadal Rozgonyi szép lányáért. Mert tudnunk kell, hogy Rozgonyiék azok, akiknél tegnapelőtt este szállva voltunk. És mit gondolnak, kinek volt szánva a kedves gyermek? Annak a csárdabeli mulató legénynek, kit ma éjjel találtunk, kinek anyja háza mellett elmentünk és földjein jártunk. – Miért nem tekintettünk be jobban az udvarra? Apródokat láthattunk volna ott! – Miért nem időztünk ott egy kevéssé a gabonaföldön? Fényes dalia sereget láttunk volna elvonulni, éspedig XIV. századbeli kosztümben!...

Hogyan, minő káprázat ez? A költő azt akarja velünk elhitetni, hogy nem most élünk, hanem ötszázaddal előbb! Hanem engedjünk a költőnek, menjünk vele. Színházba fog vezetni, hol a színpadon mindennapi ismerőseinket állítja elénk, kik maguk sem látszanak tudni odakerültökről, - nem is veszik észre, hogy ők tulajdonképp múlt idők kosztümében játsszák szerep gyanánt rendes életmódjukat. Ott van mindjárt az a jóképű, igazi magyaros öreg asszony – kit most Toldinénak hívnak – a fiával, egy szépen megtermett inges-gatyás legénnyel. Ott van átellenben, e családnak kiegészítő társképeül, „Rozgonyi és leánya”’: az öreg úr, most a régi vígjátékok konvencionális szerepére fanyalódik egy-egy pillanatban.* (* V.ö. felbosszankodását, midőn ismeretlen vendége a királyt becsmérlő formán említi: oly vonás, mit a Szép Ilonka költője előtt elhasználtak már Kisfaludy Károly és után aa Kovács Pálok. A királynak Csuta György alakjában szereplése szintén ily ócska vígjátéki motívuma.) Majd az egész falu népe kilép a kulisszák mögül, hogy „szívreható áldást” tegyen, midőn ez uraságék elutaznak. – Hiába e színészkedés: nem oly alakok ezek, hogy ha lámpafény elől napfényre hozzuk, festett képekké halaványuljanak; tulajdonképp nem is a színpadi levegő való nekik. Nem élettelen bábok ezek: még a leghasználtabb alak sem az, sőt éppen az ily szerep képviselője tartozik Aranynál a nagy költők amaz alkotásai közé, kiknek elég a háttérben hallgatag megjelenniök, - s ha megszólalnak, alig álljuk meg, hogy magunk is hozzájuk ne szóljunk.

Az öreg Bence ez, ki kisebbik gazdája iránt oly apai gyöngédséggel vegyes cselédhűséggel viselkedik: kukoricamorzsolás közt éjfélig mesélget neki, mint gyermeknek, majd legénykorában is hű ebként kíséri. Patriarchális életünk naivságának képviselője e jó öreg, ki a kedvenc ökröket is családtag számba veszi, s kit költőnk maga is annyira megszeret, hogy majd megifjítja egy kissé és fiat ad mellé. Mégpedig milyen mulatságos buksi legényt, bár erősen a saját rovására esik neki ez érdeme, főleg, ha apjával kerül egybe, mert ez ugyancsak meg-megszokta regulázgatni. S hogy az öreg elhal, ez az ifjabb Bence veszi át örökségét: most látjuk, mily kevéssé csak fiatalított kiadása ez apjának; hisz megvénhedésére is még mindig benne maradt az a humoros ügyefogyottság, mi egyéniségét képezi…

Elég, elég – kiálthat fel türelmetlenkedve olvasónk -, mire való mindez? Mi a valóság s mi a káprázat? Mert hisz amit láttunk, hallottunk: annak ugyan semmi köze sincs a XIV. századhoz. Vagy annyira hiányzik költőnkből a történelmi érzék, hogy múltat s jelent így egybezavar? Bizonyára nem, de öntudatos művészeti célzatosság készteti őt erre.

Emlékezzünk a Tetétleni halom című költeményre. Ebben Arany egész epikai költészetének kulcsát találhatjuk meg. Amint a költő a halomról végigtekint a tájon s elmereng, a múlt képet merülnek fel lelke elé: a honfoglaló ősök sátrai ösztörü-fán kapaszkodó kémek, porfellegben vágtató hadak s felharsan a harci kürt… De nem, nem: e világos percben felébred merengéséből; csak a szomszéd kanászkürt, csak nekivadult gulyák, vigyázó csőszök, szétszórt majorházak kápráztatták el!

Amely költőnél a való és képzelet ily könnyen egymásba játszik, annál érthető, ha a régi idők emléke is a jelennek, a mindennapi életnek vonásaiból alakul egybe.

IV.

E nemes értelemben vett Don Quijotei káprázat csak természetes Aranynál, kinek bölcsejét Nagy-Szalontán a beszédes monda ringatá, hogy saját szavait megtartsuk. Mint egyszerű földmíves gyermekét, csendes s méla természete a lármás pajtások mellől inkább a kapu előtt mesélgető öregekhez vonzta, ezek ajkáról „szomjan itta, tej gyanánt az édes regét-, melynek mogorva sírkövéül meredezett utcavégen egy ócska csonka torony. Sőt az egész vidék ily romemlékekkel volt telve, és ő minden templomhelyet jól ismert; a nyárfák ezüst lombjai csak róluk suttogtak, ha alattuk merengett a tájon, - róluk a cserjék, nádasok, ha vadréce tojásért a „lapályos, erdős ingoványok” közé barangolt. Az ifjú is kevés megszakítás után ugyane színhelyre tér vissza „hol lefolyt gyermekkora-, - a férfi is itt kezdi meg új életkorát*. (* Toldi szerelme. Bolond Istók.) Költőnek oly szerencse, mely a sors másik kegyencére, Scott Walterre emlékeztet.

Rokon körülmények eredményeikben is többé kevésbé rokonok. Arany is éppúgy a múltba tér vissza, mint Scott; de további összehasonlítás ezúttal is csak negatív kiemelésére szolgálhatna a két költő sajátos irányának. Bár történethű színezetet sem Scottnak, sem magyar követőjének, Jósikának regényeiből nem tanulunk; legalább a kor külső életét, feltűnőbb szokásait rajzolják pontos részletezést, mihez emlékiratokból, vagy épp családi hagyományokból, esetleg tekintélyesebb történelmi kútforrásokból merítnek bő anyagot. Aranynak bár nem áll a regény széles tere rendelkezésére, nem kevésbé archeológusi az ambíciója; pedig anyaga ugyancsak kevés: egy XVII. századbeli iskolamester silány verselése, mely egyik mondánkat összedúlt csontvázában tartotta fenn, - ebben sejti meg ő a magyar lovagkort. Vagy talán a történelemben lelt hálásabb adatbányára? Maga vallja meg, hogy a fölvett kor „mondának már nagyon világos, történetnek pedig az eposzíró kívánta részletekre nem eléggé az.” Márpedig ő inkább obszerváló mint kiképzelő erővel rendelkezik, amiért is műveiben, e történeti elbeszélésekben a korrajzi háttér aránylag fogyatékos lesz.

A renaissance első friss szellőjének, nyíló tavaszának kora ez: de e hatalmas szellemi mozgalomról, részletesen kidolgozott költői kép helyett, inkább csak odavetett száraz irodalomtörténeti megjegyzést kapunk. Hogy a tudomány a klastromok zárt falai közül a szabad levegőre jutott, ez csak sovány reflexióval van érintve, mikor Lajosról azt halljuk, hogy apródjait külföldi udvarokhoz adta cserébe s itthon meg Pécsett „a tudománynak gyújta mécset: nem is egy fordult meg Páris, - Bolognában, maga erszényén, vagy a király zsoldjában.” Hol van a szóban levő kornak speciális bája, melyben a középkor rideg éjjele az újkor hajnalától derül? Hol a túláradó, pogányos érzékiség sejtelme, mivé a beteges rajongását átváltozóban, és mi a századokig tespedt vért feleleveníté, az életöröm sugaraival szivárványozá? Hol a varázs, mely a mogorva vén várakat ifjú, csillogó tündérpalotákká változtatja?

Vagy mutat-e egyáltalában nagy tetteket daliás ideink e rajza? A költő két fő mozzanatot vesz fel. Az első a csehországi kaland, mely csakugyan vékony mondaszálból van képpé szőve, egy Mátyás királyhoz illő furfang, már jó messze esik a lovagi ideáltól, inkább polgári osztály eszejárására valló csel.* (* Későbbi jegyzet. Az álöltözetben meglepése az ellenségnek, ez a fabliau-szerű furfang, a francia középkori naiv hősköltészetben is előfordul. Így a Vilmos-mondakörben.) A másodikról, az olaszországi hadjáratról már maga öltőnk is megjegyzi, hogy az „egész hadviselésben nincs egy kimagasló pont, tömegesebb ütközet; apróbb csatározások, várvívások, feudális párharcok inkább, szétszórva az egész déli földön és víva nagy részben fogadott zsoldos katonák által, részben vesztegetéssel is.” Vegyük ehhez a sötét háttért, a bosszú okát; már a történelemben is mily sivár, keserítő e hadjárat sikertelensége. Költőnk ugyan holmi sablonszerű álomlátással akarja e rossz érzésnek élét venni, midőn Johanna sorsának végére utal; de íme hogyan fejezi be a maga meséjét: Lajos király, ki édes öccsének megöletéséért indít ott bosszúáll hadjáratot a gyilkos özvegy ellen, nem jut célhoz, hanem ahelyett kegyetlen magánbosszúra engedi magát ragadtatni, mielőtt hazatérne eredménytelen útjából.

Vagy tán a részletekben, bizonyos viszonyok rajzában keressük a lovagiasság szellemét? Abban-e, hogy mikor páncélba öltözött hajadont ment meg a háborúban egy kobzos, s az őt hallgatásra kéri, költőnk megint ily vázlatos megjegyzést szúr közbe, túlontúl apropos: hej, dehogy nem szólna a kobzos, „ha nem tudná regéből, mily próbát követel leány a legénytől: volt, ki egész évig, háromig is néha, lőn az óhajtottért fogadásból néma.” Bizonyára abban az időben ilyesmit nem annyira regékből, mintsem egyéni tapasztalásból, gyakorlatból tudtak a költők is. Vagy abban keressünk-e lovagiasságot, hogy mikor a kis vargakapus, mint Toldi követe, párbajra hívja a gyáva Tart, ez napjainkra emlékeztető kifogással búvik ki: „Nem ez a sora kettős hadnak; lovagi törvényben a te szavad semmi.” Vagy tán éppen abban-e, hogy a lovagkornak legáltalánosabb, elhasznált külsősége, ez a kettős had oly sűrűn van alkalmazva?... S mint a feudalizmus helyett csak patriarchalis, gyermeki hűséget, lojalitást találunk, úgy alkotja itt a kor vallási szellemét majd bizottság, majd falusi jámbor istenben bízás. Nővédőül, leszámítva egy anyának megbosszulását, egyetlen egyszer lép fel Toldi, hogy akkor is neki vetett kelepcébe essék… egy rablóvárba.

A költő Lajos királyt akarja elsősorban daliás lovagnak rajzolni, legalább ezt az alakját veszi körül némi nimbusszal. De szándéka kevés sikerrel jár. Egyszer ugyan azt halljuk a királytól, hogy Cid volna az ideálja, de erről ő később semmit és a költő maga még csak annyit tud, hogy „mond több ilyet is, mert ifjonta Rómában forgott, s vala jártas deák tudományban.” Lajos is bizonyára inkább szóval, mint tettel követi fent említett mintaképét: hisz a sors sem igen kedvez neki, mert midőn párbajban tüntethetné ki személyes vitézségét, egy áruló nyíl teszi a harcra képtelenné: máskor meg a várvívásnál is dicsőség helyett nehéz sebet kap. Van ugyan magatartásában valami felsőbbséges önérzet, de nem egyszer vezérei szemrehányásának teszi ki magát, kikkel szemben aztán nemcsak visszavágó szavú, de igaztalan. Sőt néha nemes szívét is képes megtagadni indulatosságában. Vehetjük történelmi adatok nyomán, finom psychológiával készült alaknak: csak lovagi eszmény megtestesülésének sem.

Annál kevésbé közelíti meg ez eszményt a főalak, Toldi, minden nemessége, jósága mellett is. Maga költőnk mondja róla, hogy pórsuhanc, s valóban mindvégig csak vasgyúró kamasznak marad. Bravúrjai mind olyanok, minők egy parasztlegénytől telhetnek, aki „erős, mint a marha”; többnyire Kinizsi Pál-félék, mint ahogy a monda is fenntartotta: szálfát emelget, malomkövet hajigál, farkasokkal ví, megvadult bikát fog le, közbe-közbe óriásokat nyakal, veszett feneként táncol. Akkor is van legnagyobb baja, ha rokon erejű másik marhára bukkan; oly ellenfele nem akad, ki kézzel foghatólag magyarázza meg neki az eszesség, ügyesség fölényét a testi erőn. Rendesen tehát úgy üti agyon ellenét, mint egy kutyát vagy ökröt leütnek, testét egész mészárosi kedvteléssel „szabja ki”.* (*Későbbi jegyzet. Lehr Albert kifogásolta e magyarázatot. Szerinte ugyanis itt szabóra és nem mészárosra gondolt Arany. Azonban Arany az idézett helyen irha kikészítésről is beszél, ami pedig nem szabómesterséggel rokon, mint ama „kisebb darab” emlegetése sem kelt ilyen mesterségbeli reminiszcenciákat.) Minthogy pedig nem valami útonállót csapott agyon, hanem állítólag lovagi párbajt vívott – ami nála azért szintén csak kegyetlen lenyakazással végződik -, tehát fölmutatja a leöltnek „kisebbik darabját”, a fejét. Ilyen lovagiasság rögeszméje többször lepi meg, s olyankor némi lovagi modort szeretne magára hazudni; versenytársának tollat küld, kezet ád, stb.; mind oly betanult fogások, mint valami népünnep felfogadott inges-gatyás atlétáinál. Nem ok nélkül hüledezünk, mikor irigy bátyja dacára zöld ágra jutva, nem épp ideális szerénységgel, nem is épp rendkívüli jó lélekkel, így szól anyjához: „Már most Toldi Györggyel lakhelyet cserélünk; ő Nagyfaluba megy, mi pedig itt élünk.* (* Toldi mond még egyéb meglepőt is. Mikor a király elé térdel, így szól: … „Én meg ide jöttem feladni tettemet, s várni vagy kegyelmet, vagy büntetésemet.” Éles szemmel vette észre már Kemény Zs. a költőnek e jellemzési botlását s találóan jegyezte meg rá, hogy az ilyen ildomos, ügyes apropos füllentés nem oly őszinte nép fiához illik, mint Toldi, hanem más, ravaszabb, kalandor lovaghoz.) Nem tudjuk elgondolni, mit fog csinálhatni ez a kamasz itt, a királyi udvarban! Hasztalan is bujtatják lovagbőrbe, mindig kilátszik belőle, hogy kicsoda; erejének érzetében átöltözve viaskodik tréfából* (* A Daliás Időkre gondoljon az olvasó.) aztán ismét dorbézol. Olasz ruhát adnak rá s ő midőn végignéz magán, felkiált: „Teremuccse megijed az ember; meztelen az ember; se neszi, se hangja léptének; macskának, asszonynak való ruha ez!” – s összeüti kopasz sarkát, hogy nagyot csattan, mire társai hahotázva kiabálnak rá: „Ne bomolj!” – Urát komondor módra őrzi: akit ez megfenyeget, arra ő is rámordul. Különben is szájas, veszekedő természetű, mindig ütésre feszül ökle, s ha nem üthet, nincs ínyére. Ifjú korában mészárosok vágószínében találjuk, amint egy darab májat löknek elébe (addig gombából élt), s „az anyja keservébe” küldik, - később szamár helyett hord vizes kondérokat* (* V.ö. minő eszményítéssel dolgozza fel Tennyson az ily prózaibb motívumokat a királyidillek II. részében, hol Gareth ismeretlenül kuktáskodik Arthur konyháján. (Későbbi jegyzet. Az idézett Vilmos-mondakörben Toldival rokonabb alak található, egy groteszk, nevetséges óriás, ki a harcban vad erejével válik ki, de különben korántsem él olyan erkölcsi életet, távolról sem oly lélektani érdekű alak, mint Arany hőse, akármennyi maradt is ebben az Ilosvai-féle vasgyúróból.); sárba rekedt szekeret nyilall fel hátával. Ebben véletlenül a „császár” ül, kit egykor Toldi rablóitól szabadított meg, s ki most ámultában felkiált: „Ilyen erőt egyest tudok e világon”. Toldi siet rá felelni: „Az én vagyok, megkövetem, felség.” A császár azután vadászni viszi el: „Hadd lássam – úgymond – tudsz-e vadat űzni úgy, mint rablót?” S amint ostorhurokkal fog szarvast, hetykén veti oda a bámulóknak: „Így szoktuk ezt a magyar alföldön.” Távoztakor ló, fegyver s egyéb ily konvencionális lovagkori dolgok mellett, tarsoly pénzt kap, s ennek örül meg leginkább. Ugyanis mindene elfogyott, s ő mint híre-neve veszett, barátkámzsában kujtorog ura körül a csatában, ismét komondorkodva. Végre bocsánatot kérhetne, de hasztalanul nógatják, - ilyenkor elnémul, „csak az álla duzzog s alul a tokája.” Utoljára is a király küld neki lovagi öltözetet… kard híján; eléri, nevetve szól: nosza felpróbálom, - s kard helyett ostort kötve akar királya elé menni. Ünnepély végén lesi, hoy juthatna a király közelébe, mert egy társáért akarna szót szólni, - s mígnem a király maga inti oda. Toldi hozzá is töri magát s ekkor egykori kedvesének levelét kapja kezébe; de ő csak „öreg írást” tud betűzni s így deák olvassa el neki, míg maga odagörnyedve „borsószemű” könnyeket ejt a levélre. Öregkorában még groteszkebb az alakja.

Az előbbeniek után már csak mellékesen jön számba az, hogy Arany az alakokat népmesei naivsággal, egész parasztmódon beszélteti. Ha Buda nála ily „hun” durvasággal szól: „Etelét én köptem s ha fejére hágok?” viszont maga Lajos király sem felette előkelő beszédében. E szavakkal nyújta át új lovagjának a kardot: „Kösd fel, nesze!” Másnap ezt mondja: „Hiszen az nem virtus!” Katonáit meg egész huszárosan, magyar miskásan buzdítja: „Hát a saruszíjnyi folyamocska véd-e, hogy haza nem futtok anyátok ölébe! No imádkozzatok, hogy ki ne apadjon!” – Igazságtalan volna egyébiránt ki nem emelnünk, hogy e nyers erő mellett a bárdolatlan, nemes szívből eredő faragatlan gyöngédségnek is oly hangot tud adni költőnk, mely mintegy bizonyos groteszk elemnek vonzó megnemesülése, s melyet népszínműíróink közül, a gyakori kísérlet dacára, csak az egy Tóth Edének sikerült eddig megközelítenie.

Így tehát nincs mit megütköznünk azon, hogy a XIV. században is kukoricát morzsolnak, nyulat spékelnek, szalonnás ruhát és csillagos bicskát használnak, báránypecsenyét esznek fejes salátával meg túrós lepényt, - csikós pányvával vadásznak, a lovakat épp oly igaz magyarosan hajtják, mint ma, pusztai csárdában cimbalmoznak, a Rózsa Sándor híres karikásával hadakoznak, a lovagok egymást – mint valami urasági cselédek – lágymosónak csúfolgatják -, sőt teljesen modern földmívelő családéletet élnek. Látnivaló, hogy költőnk az archeológiától a népmonda szelleméhez tér: s minthogy a történeti rajz sehogy sem akar neki sikerülni, tehát a nép anarchronizmusával kísérli meg a jelenből rekonstruálni a múltat. Mi több, e rekonstruálásban nem éri be azzal, hogy a népköltészetnek öntudatlan ösztönszerűségéből máköltői öntudatos elvet formált, hanem rafinált kombinációkba ereszkedik és saját találmányaival áll elő, melyek oly furcsa érzést keltenek az olvasóban, minőt régi ismerőseink véletlen viszontlátásán szoktunk érezni, ha őket ugyancsak különösen kiforgatva látjuk viszont. Így a lovagi játékot költőnknél olyan parasztszerszámmal küzdés fejezi be, minők kasza, csép, villa stb. stb. Valamelyik krónikában olvasta, hogy őseink egy várba „super scalam humanam, idest unus scandendo super scapulos alterius” törtek be; minthogy a gyermekkor játékainak emléke mindig szeme előtt lebeg, képeit is gyakran választja belőlük, - így a bakfittyet „őseink hadi gyakorlatainak egyikéül” rajzolja, mit Lajos király vitézeivel játszodtat. Majd eszibe jut, hogy a nép azt a táncot, melynél a felek egy kendőre térdelve csókolóznak, párnatáncnak hívják; s ez elég, hogy e táncot képzeletének minden bűbájával teremtse vissza úgy, ahogy hite szerint valamikor dívhatott.

Így alakítja át Arany Vörösmarty stíljének, tárgyának hagyományát.

V.

Arany, midőn így a múltba merült, régibb költőket dolgoz fel. Ez egész Európában kedvenc eljárása volt a XIX. század romantikus költészetének, mely szívesen fordult a XVIII. és XVII. század klasszicizmusát megelőző írókhoz, kikben a formátlanság árán nemzetibb jelleget és frissebb életerőt találtak. Szívesen fordultak még régibb időkhöz: a megunt klasszicizmus ellenlábasának, a középkornak dús mondavilágához. Ennek felhasználásával iparkodtak rekonstruálni a hajdankort. Elvüket Hugo Viktor foglalta szavakba a La légende des siécles első szavában: Il n’est pas défendu au poéte et au philosophe d’essayer sur les faits sociaux ce que le naturaliste essaye sur les faits zoologiques: la reconstruction du monstre d’aprés l’empreinte de l’ongle ou l’alvéol de la dent.

Ilyen új feldolgozót az Asztalkör-mondája talált legművészibbet, az Idylls of the King költőjében Tennysonban: ezért is érdekes ezzel a költővel állítani párhuzamba aranyt. A nyelvezetről szóltunkban érintettünk már valamit e párhuzamból: egészítsük most ki egyéb oldalairól. Ami a tárgyválasztást és tárgyuk szeretetében huzamos kitartásukat illeti, van köztük némi rokonvonás. De viszont mennyi és mily lényeges különbözés! Bűvös tündérvilág az, mit Tennyson elénk varázsol, az eszmény múló világa ez, melynek csillagai egymás után hervadnak el, bár epedve sóhajtsuk: Verweile doch, du bist so schön! A pillanat bűbája szétfoszlik s mi magunkra maradva, prózaibb kiadásban jutunk ugyanoly sorsra e sártekén… Sártekén? Nem, nem:  hisz íme varázsszigeten vagyunk, hol az esti félhomályban az ingó lombokon fényes kastélyok tornyai csillámlanak át, körülök pajzán tündérkék kergetőznek fűszálakon, illatos altató szellő lehel ránk s a légből szirénhangok zenéje kábít el, míg a sziget egyre-egyre lejjebb süllyedez, s mi öntudatlan merülünk vele örvény alá… Soha a világfájdalom ily bűbájos harmóniában nem jelentkezett, ily elegáns, egészen arisztokratikus finomságú képzelettel nem tündökölt, sem ellenállhatatlanabb varázzsal. Jól tudjuk, hogy mindez csak látszat; tudjuk, hogy e csalékony világ a tenger mélyéből felhangzott szirénhangokból alakultan emelkedett ki s nemsokára egy hullámgyűrű sem fogja jelezni helyét az elsimult felszínen, - de annál ellenállhatatlanabb varázzsal. Jól tudjuk, hogy mindez csak látszat; tudjuk, hogy e csalékony világ a tengermélyből felhangzott szirénhangokból alakultan emelkedett ki s nemsokára egy hullámgyűrű sem fogja jelezni helyét az elsimult felszínen, - de annál ellenállhatatlanabb varázs vonz feléje. Oly érzés fog el, minőt léghajósokról regélnek, kiket az alattuk elterülő felhővilág káprázatos színkertje szédítően vonz alá a hullámzó gyönyörbe… a semmiségbe.

Bennünket is egészen elragadott e bűbáj, s megfeledkeztünk célunkról, a párhuzamról. És most fölvesszük, hogy végleg… elejtsük. Lehetne-e megvonni, mikor annyira más világ az Aranyé! Mennyivel biztosabban, otthonosabban érezzük itt magunkat! Maga az élet ez, mely nem nélkülözi a kicsinyességeket, a prózát sem, de annál igazabb.

S mennyire őszinte költővel van itt dolgozunk, az mutatja, hogy ő maga hívogat be minden alkalommal műtermébe; nem fél, hogy ellessük szemfényvesztésének, optikai szereinek titkát, - hogy házi köntösében, fényes nappal elveszti előttünk hatását, tekintélyét. Nem, maga vezet be műtermébe, maga mutat, magyaráz meg mindent, aztán leültet, s huzamosabban, egész bizalommal elcseveg terveiről, melyek tán másképp sikerültek, mint óhajtá, vagy éppen örökre abba maradtak.

Második rész

I. A költő pályája. – II. Alkotásmód: „epikai hitel”, a hagyomány feldolgozása, stílvegyülék és a tárgy dualizmusa. (Toldi szerelme.) – III. Műformák (Balladák, Toldi-trilógia, Buda halála). – IV. A népköltészet befolyása. – V. A fantázia: stíljáték, művészet színben és plasztikában; drámaisító bravour; színészi mimikának utánzása, attitudeök, mozgások; állatfestés. Tömegramz. – Vörösmarty és Arany. Arany a magyar típus képviselője.

I.

Arany pályája aránylag a töredékesebbek közé tartozik:

Mikor Beranger meghalt, költőnk ez emléksorokat szentelte neki: „Siratni őt? Vajon minek? Sirassuk azt, ki elhunyt félösvényén küzdelminek: ő nem silányka vázlat, nem léha töredék vala; de élte oly egész, oly tökéletes, mint egy dala.”* (* Mintha csak Sainte-Beuve-öt hallanók: une douce science de composer, d’assortir son oeuvre et sa vie, comme un bouquet odorant, non moins suave qu’impérissable.)

E szavak világosan kifejezik, minő eszményképet alkotott magának Arany a költői pályáról, - s érthetővé teszi azt a tűnődő sóhajt, mely kebléből kitör, ha nagy torsóin végig tekint. „Nem lesz-e világi pályám köre csonka? Bevégzetlen élet! Bevégzetlen munka!”* (* Előhang Csabához.)

Arany művei nem hajszolván aktualitást nem igen apropos láttak napvilágot. Rendesen addig késett velök, míg elkésett. Körülbelül úgy járt, mint Goethe, ki l’art pour l’art szellemben, önös művészi hanyagsággal készítve „klasszikus” műveit, előre önként lemondott a közvetlen hatásról. Es ist die Zeit von einem guten Werke nicht das Mass – mondják Tassóban -, und wenn die Nachwelt mit geniessen voll, so muss des Künstlers Mitweit sich vergessen.” Ez elv tette Goethénél pl. Egmontot stílvegyülékké, ez elv tette Arany műveit oly korszerűtlenekké, hogy néha afölött habozhatott egynél-egynél: „vajon nem lenne-e jobb enyészetnek adni át, mint helyen és időn kívüli közrebocsátás által sikerét kockáztatni?” Tudja, hogy az „a dívó ízlés igényeinek” már nem felel meg, s ha mégis közrebocsátja, csak úgy bocsátja „mint egy más kor szüleményét, egy hangot a múltból, melynek ha egyéb nem, lesz tán mégis irodalomtörténeti értéke.” Íme egy költő, ki maga sorozza be magát az irodalomtörténetbe, mint a múlt képviselőjét. Oly kevéssé is áhítozza a dicsőséget, hogy a „Toldi szerelmének” kiadását éppen halála utánra halasztja, ha régi barátja, Gyulai Pál, másra nem bírja.

Költőnknek hosszas habozásai, tervezgetései miatt utána egész sereg töredék maradt: vagy nem találta korszerűnek a folytatást, vagy erőtlensége felett esett kétségbe, vagy éppen kedvét veszté. S a kor és egyéni viszonyai csak növelék töredékességét: belőlük is merít költőnk mentséget, magyarázatot, midőn elismeri, mennyire „szokatlan, hogy valamely író, ki még él s talán munkára sem képtelen, ennyi töredékkel lépjen a közönség elé.”

„Ki egyes dolgozatim évszámára pillant – védekezik -, látni fogja, hogy 1848-ig, három év alatt – pedig szellemnyűgző hivataltól éjente lopott órákban -, négy nagyobb dolgozatot fejeztem be. E korból nincsenek töredékeim, és ha szomorú katasztrófa közbe nem jő, később is alig hagytam volna valamit befejezetlen.” De jött az általános izgalom, jött a csüggedés kora. Most,  ha netán vissza-visszatért munkaösztöne, más egyéni bajok hátráltatták. „Egy 1833. óta tapasztalt fizikai változás – vallja – mindinkább elcsüggeszté, hogy nagyobb művet valaha befejezhessen; minden kísérlet csak fájdalmas légületlenségben végződött.” Mikor reménye végre lábadozott, akkor érte a legnagyobb csapás. „Költői elnémulásom szomorú ideje állott be, s midőn évek múlva valamicskét dolgozhattam is, csak fordításban keresék szórakozást s mintegy szellemi gimnastikát.” Legfölebb, ha nyári fürdőzéseiből üdültebben jött meg, térhetett vissza ad pristinum amorem.* (* Az Elegyes darabok, Toldi szerelme előszavai; v.ö. Arany levelét is Aristophanesnek előszavában.)

De vajon csak a Bach-régime, a testi szenvedések, meg az a csapás hátráltatták költőnket, mely benne a leggyöngédebb apát sújtá oly érzékenyen? Mindenesetre nagyhatású okok ezek, de nem volt kisebb az az erős művészi öntudatosság sem, mely Aranyt elméleti habozásokba veszté, alkotását körültekintőbbé s lassúbbá tette. Mert ha Arany örökké, még éveinek lejtőjén is élénken hallotta keblében az ihlet szavát, „mely csilingel az égi madárban, hogy lerombolt fészkit rakja késő nyárban”, - másrészt ritka mérvben mutatja az a priori irányadó elv, a józan célszerűség kultuszát, mely a egy lépést sem tesz előleges tájékozottság nélkül. Nem csoda, hogy a nép egyáltalában nem ismeri műveit, hogy a középosztályból is jobbadán csak a műértők élvezik, mert e művek a szó szoros értelmében „Werke des Geistes und der Kunst.”

II.

Arany már pályája kezdetén tisztában volt feladatával; áthidalni a nép és műköltészet űrét, ezt tűzte ki magának célul. Népköltőnek tekinté magát, kinek nem az feladata, „hogy elvegyüljön a durva nép között, hanem hogy tanulja meg a legfensőbb költői szépséget a népnek élvezhető költői alakban adni elő.” Ezért igyekszik oly nyelvre, „mely az irodalmi s népies között mintegy közepet tartson, - mely szélesebb olvasó közönséggel bírhasson, mint csupán a művelt közönség; így akarván egyrészről a költészeti nyelvnek nagyobb népszerűséget szerezni, másrészt a népet egy fokkal magasabb olvasmányhoz szoktatni.”* (* Mellesleg mondva éppen az a mű, melynél költőnk e megjegyzést teszi, a Murány ostroma nyelv tekintetében is a legszerencsétlenebb – majd vezércikkre, majd ujdonságrovatra emlékeztet, hol rhetorika, hol hétköznapi banalitás és – fellengző műstíl, egy-egy szalonképesebb népies kifejezés kíséretében.) Ezért tart népköltészeti nívót szeme előtt alkotás közben, midőn így töpreng: „Mit mondana a nép oly meséről, hol a hős sokat küzd a királyleányért s utoljára is elveszti?” S néha a népiesség örvében lel a mentőszerre; mint máskülönben is határozottan kijelenti, hogy művét népi költeménynek kívánja tekinteni.

Ily kész és ily irányú alapelvekkel fog költőnk alkotáshoz. És pedig mindenekelőtt lemond az anyag invenciójáról. „Monda nélkül, vagyis legkisebb támasz nélkül, a hagyomány vagy história részéről – úgymond – egész epikai költeményt csak mintegy az ujjamból szopni, ha tudtam volna is, nem akartam.” Ennyire ragaszkodik ahhoz, mit „epikai hitelnek nevez, s mit csak a mondai vagy történeti alap ad meg, bármily csekély és töredékes legyen.” Ezért fordul leginkább régi verselők anyagához s alkalmaz minden legcsekélyebb adatkát, néha éppen kirívó célzatossággal.*  (* V.ö. a tornajátékon Toldi átvívásakor a nézők babonás ijedelmét, mi egy irodalomtörténeti adat beszúrására (Tar Lőrinc pokolbajárásának meséjéről) szolgáltat alkalmat költőnknek.)

Sőt nem találván elég mondani alapot, maga gyárt ilyet, hagyomány affectálásához folyamodik: Csehországban Toldinak „nevétől zeng mindenek ajka”, Olaszországban meg vásáron gajdolnak róla s ponyván árulják képekkel. A magyarokkal egy ménest küldet költőnk a hunoknak: „Magyarok ménesét – veti hozzá – hirdeti mindenki: unokák is tudják, dal is egyre zengi”. Majd egy középkori barátjóslatot használ fel, mert: „ki használja fel, ha nem a költő?” – mint máskor maga gondol ki valamilyen táltosi jóslathagyományt, melyről szükségesnek is találja megjegyezni, hogy benne „nem keresztény, hanem költött időszámítás képzelendő.” És ha csakugyan hivatkozhatik meglevő alapra, mily örvendő önérzettel, mily tüntetőleg teszi!*

(* E prágai dolgot keresed hiába,

Nem iratta bizony császár krónikába;

Csak rám ne kiáltsa: nem igaz történet!

Nem kérkedik ezzel sem a cseh, sem német:

De hirdeti ám az aranyajku monda;

Melyet ha valaki puszta számra kétel,

Könyvbe is megírta Ilosvai Péter.”)

Hogyan dolgozza fel Arany a meglevő anyagot, s egyáltalán mint szokott dolgozni: a Toldi trilógia, e mind eddigelé fő műve, legérdekesebb példa rá. Az első részt a forradalom előtt készíti, Ilosvai nyomán, - kevés időre rá eszébe jut tovább böngészni a még maradt mondatarlón s bár általános befejezést vetett az első részhez, nem szándékozván azt folytatni: most a fönnmaradt vonásokból hőse életének végét készíti el. Erre többen, köztük Petőfi, ösztönzik, hogy ha már a fejét, lábát megcsinálta, csinálja meg a derekát is. Hozzáfog tehát s ezúttal hősének szerelméről akart regélni: bár az utolsó részben, hol Toldi múltjára visszatekint, mi emlékezés sincsen szerelemről, sőt már az első rész záradéka határozottan mondja, hogy nőtlen maradt. Mégis nekikezd tehát, meg ír egypár éneket, de abbahagyja, mert a fölvett módon nem tud tovább haladni. Eddig ugyanis úgy szőtte a mesét, hogy Toldi tréfából álruhában vívja ki Piroskát, mielőtt azonban nőül vehetné, a kitörő háborúba Olaszországba távozik; az utolsó háborúba, melynek végeztével szegre fogja akasztani kardját. Most látja költőnk, hogy Toldi esete sokkal szegényesebb, semhogy a daliás idők rajzának elég keretül szolgálhatna; felbontja tehát az események szálait s újraszövi: egyenesen szétdúlja Toldi és Piroska boldogságát, mely az első terv szerint tán később, a hadjárat folyamán ment volna tönkre. Toldi nem marad meg a magyar legénynek kackiás házasság lenézésénél, hanem álruhában másért vív s megsérti a lovagi törvényt, meg Piroskának titokban érte gerjedező szívét, akit leszakít, hogy másnak dobjon oda! Kétségbeesett bánat szállja meg, mit a csehországi háború zsibbaszt el egy időre: Arany ez időpontba helyezi Ilosvainak prágai históriáját, melynek történelmi alapja tudvalevőleg jóval későbbre esik. Toldi Csehországban hátramarad, mert rablóbörtönbe esik, s míg kiszabadultával bosszúból a cseh rablókat kiirtja és míg hazaér: Piroska már annak a másnak neje. Aztán megöli a nyomorú férjet, és hogy az elaléló Piroskát, mint álhalottat eltemetik, Toldi, ki Ilosvainál sírrabló kamasz, a kriptába száll alá, - itt a feléledő nő őt és magát elátkozva visszahanyatlik: Toldi eltántorog s a nyitva maradt sírt kirabolják. Most lovagiságától megfosztva, mint állítólagos gyilkos és sírrabló egyházi átokkal sújtva bujdosik, hegyi kolostorba, hol vezeklésből – mint Ilosvai Toldija a királyi udvarban -, vizes kondérokat hord; majd az olaszországi hadjáratba vegyül. Ilyenről a történelem kettőről emlékezik, a Toldi név természetesen egyikben sem fordul elő, noha részletesebb epizódok is fel maradtak jegyezve: Arany a két hadjáratot egybevonja; a híre-neve veszett Toldit mint ismeretlen névtelent a háttérbe állítja oda, csak egy-egy percre hozza előtérbe. Végre kitudódik igazsága s régi becsülettel jön haza ő is, hogy itthon az elhervadt Piroska fejfáján még egyszer kisírja bánatát.

Nem hisszük, hogy a hagyomány „göcsös, durva” szálait finomabbul lehetett volna felbontani s művésziebben újra szőni; hogy a történelemmel ügyesebben lehetett volna kiegyeztetni a költött anyagot. Mesteri kompozíció ez, mi épp annyi zsenialitást, mint műértést feltételez, s ami fő: költőnknek van elég ereje, hogy az élet folyását erős folytonosságban, összefüggésben tüntesse fel. Annyira hatalmában érzi Arany ez erőt, hogy ily odavetett megjegyzésekkel nyilvánítja művészi önelégültségét: „Sokat mondhatnék még mind az egészről, mind a beszőtt egypár epizódról; mert nem bocsátanám a sajtó alá, ha utólagosan, a művészet törvényei szerint, magamnak megnyugvást nem szereztem volna.” Ennyire öntudatosan, önkritikával alkot költőnk.

Hogy azonban az alkotásnak ez a módja, e kombinációk s változtatások némi nyomokat hagytak maguk után, gondolható. A ciklus elején előfordult személyekről, letűntök után, a középső és végső részben, tehát többször van szó, s itt észrevehető a szerkezet-toldozás.* (* Mellékesen említjük, hogy néhol a közbeszőtt önálló költeménynek máshova áthelyezése ismétlésekre vezet: így a Daliás Időkben a Zách Klára balladája a Toldi szerelmének VII. énekében állott a 29. versszak helyén, mely most nem egyéb, mint a XII. énekbe helyezett balladának rövid tartalom-elmondása.) Az átdolgozás meg éppen stílvegyüléket szült, mely nem ugyan oly eltérő művészi irányok jelentkezésében mutatkozik, mint Goethénél, de eltérő hangulatok vegyítésében. A Daliás időknek, vidám, derült hangja át-átcsapódik az új kidolgozásba, a Toldi szerelmébe, bármennyire ügyelt is a költő, hogy mindent ennek komor, fájó hangulatához idomítson át. Így mindjárt az ouverture témája, dacára a bevezetés és vég módosításának, a maga derültségében maradt meg. Toldi álharcának tréfás rajzából nem egy vonás csusszan át a baljóslatú rajzba, bár ezúttal a hosszabb leírást s a tréfás befejező játékokat mellőzi költőnk: „Mondja el, aki jobban ráér.” Anikónak csintalanságain észrevenni, hogy vidámabb légkörből kerültek ide. Sőt a csehországi kalandnál sem ismerhetjük félre, ha e rész már egyenesen az új terv számára készült is, mennyire elüt tréfájának élénk fürgeségével.

De elvégre e stílvegyülék nemcsak hogy elcsúszik, hanem még művészies hangulatbeli változatosságot idéz elő. Ellenben érezhetően szenved az átdolgozásoktól a szerkezet összhangja, mint ez a címek megváltoztatásából is sejthető: Daliás idők és Toldi szerelme. A felölelt tárgy kettős elemének békés egyetértése van itt megzavarva: ugyanis Toldi szerelmének története oly kevéssé képez szerves egészet a daliás idők korrajzával, hogy háttér és előtér, főcselekmény és epizód minduntalan fel-felcserélődnek, miután a költő egyikük iránt sem akar mostoha lenni. Nem akar az lenni a múlt dicsőségének rajza iránt. Hisz lépten-nyomon hangoztatja mennyire fontos ez előtte; dicsekedve veszi tollára a hősök neveit, naivul megvallja, mily jól esik neki olyan kalandokról mesélnie.

Többnyire annyira beléjük is bonyolódik, hogy úgy kell magát kiszakítania. Egyszer 168 sorban ad enumeratiót, illetőleg címerleírást – az új átdolgozásban archeológiai javításokkal -, közbe-közbe Homér és Virgil módjára pihenőket tartva, míg nem maga is észreveszi, mint rontja a kitérésekkel műve szerkezetét, s e felkiáltással szakítja magát félbe: „Ki győzné ezeket szedni lajstromba, hogy a dal szövése ne legyen goromba?” Még a legkicsinyebb dolognál is egész komolyan kell visszatartania részletező kedvét: „Nem tiszta a lantnak olyatén szolgálat, hogy megénekeljen minden egyes tálat.” Gyermekkori emlékeinek azonban már éppen nem tud ellenállni, ezért tér ki néha terjengőn a mű tárgyával össze nem függő dolgokra is: mint Toldi szerelmében Rákóczi-korbeli eseményekre. Ilyenkor aztán se vége, se hossza szavának, mindent el akarna mondani, csak nehezen állítja meg nekieredt mesélgetését, „hogy az időnek rúdját három századdal igazítsa vissza.” Gondolhatjuk, hogy ha a költeménynek korát ily kevésbe veszi költőnk, minő megfeledkezéssel időzhetik az említett kettős tárgynak egy-egy oldalánál: nem lephet meg, ha épp a kedveltebbik iránt szűkebb kezű, s úgy kell magát mindig önfeddőzéssel tulajdonképpi kedvencéhez visszatérítenie.* (* „Azonban e harc most mit érdekel engem, ki nem a jó császár érdemeit zengem? Én Toldihoz ismét az enyém-hez térek. … Hanem egy kevéssé fogjunk ki, pihenjünk; vissza, csekélyebb nép dolgaira menjünk. – De míg azok a tett helyeikre érnek, írni valóm úgy sincs, hát Toldira térek. – Hanem a készülést minek írjam hogyan? Toldit is egy percre kell, hogy előhozzam. – Hanem én követve a bősz hadi kockát, nagyon is felejtém Rozgonyi Piroskát: kell mondanom egy szót maga helyén róla, bár ez az ének már untig elég volna. – De mi Lajos királyt lassan ne kövessük: gondolat egy szemfény, Budára mi vessük, hol Toldit az anyja várja.”) Pedig a múlt rajza csak honfiúi kegyelet, csak kötelesség költőnknek, - örömmel száll vissza a zajos harcterekről a családi körbe, mert ide vonja szíve. Csakugyan végül egészen is odahagyja a fényes múlt rajzát. S tudjuk mi fejezi be a daliás idők hosszú eposzát? Egy falusi lakodalom leírása.

III.

A nagy költőknél minden mű egyszerre születik formájával, mely vagy egészen új, vagy meglevőnek jelentékenyebb módosítása, s mint ilyen hosszú időkre válik mintaképp. Belőle vonja le az esztétika elvont tanait, dogmáit, melyekhez annyi köze a költői ihletnek, mennyi akár az emberi mesterséghez lehet az állati ösztönnek.

Arany korántsem öntudatlan ihlettel teremt, tehát nem így teremti a formát sem. Az esztétikai dogmák élénken élnek emlékezetében s józanul ellenőrzik hevületét. Íme egy példa rá. Miután a Toldi szerelmének alkotásakor legyőzte azt a nehézséget, mely a két olasz hadjáratnak „epikai tárgyalásra kevéssé alkalmatos” voltában rejlett, „népies naivság örve alatt” egybe rántva a kettőt, - legszerencsésebb invenciója, a szerelmes pár boldogtalansága kezdi bántani: mert „a népies ballada  megtűri, sőt keresi a boldogtalan szerelmet, de eposz nem.” Azon sokáig is tépelődik, minő formában dolgozza ki tulajdonképp művét: népies eposznak quasi népies epopoeának, költői beszélynek, vagy verses regénynek?

Aranynak műformabeli öntudatosságát költeményeinek egy egész önálló csoportja élesen jellemzi, mert jellemző, hogy éppen ő szerepel, mint par excellence ballada-költőnk. Nem oly értelemben tesszük e megjegyzést, mintha egy Goethének szólnánk ballada-költészetéről: bizonyos idegen chablon utánzását értjük alatta, az egész éjszaki költészetnek, éghajlati bélyegének, egyediségének utánzását. Az az izgatott gyorsaság, mely szaggatottságig megy, s melyben Arany úgy remekel, ami népünk előtt teljességgel ismeretlen. Sőt, ami nemcsak népünknek, de magának Aranynak költői jellemével is ellenkezik: a titokzatosságba, sötét homályba úgy beleburkolózik, hogy skótabb balladákat úr még a Percyélnél vagy a Scoltéinél is. Azonban Arany művészi közönyében nemcsak az éjszaki költészetnek, de önmagának is lényeges jellemvonásáról feledkezik meg: a melancholikus alaphangról; ezt sem mintaképeinek sötétebb, sem a saját természetének derengőbb kiadásában nem alkalmazza. Mindössze egy-két hegedősféle utóhangszerű felsóhajtást hallani, de nem ismeri azokat a közbe-közbe kitörő sóhajokat, melyek a balladában nem egyebek, mint a nagy eposok u.n. anticipaciójának refainszerű miniature kiadásai és a hangulatot éppúgy mélyítik, mint melodrámai szavalatnál a zenekíséret. Annál nagyobb mérvet ölt nála a művészkedés. Virtuositásában a szerkezetet olyankor kettősen fonja, nem egyszer bújósdit játszva értelmünkkel Amaz apró kis remekművek, melyekben költőnk ismét magához tér és megint bizalmas naivságával cseveg, - melyeket épp ezért küszöbölnek ki a balladák kiváltságos karából: ezek már éppen fülbemászó banalitásoknak tűnnek fel a többi technikai művészkedés kápráztató bravourja mellett…

… Félreismernők költőnk irányát, ha csak esetlegességnek vennők a Toldi trilógiában az egyes részek elütő formáit. E ciklus egyúttal hangnemre nézve is trilógia. Az első rész költőnk szerint derült, „hős idilli kép”: bizonyára falusiasabb idill, mint Tennyson király-idilljei, noha nem annyira derült, mint derengő; nem annyira hősi, mint népies elbeszélés. A második rész már romantikus eposz igényeivel áll elő: van is benne szerelem, regényes kaland, harci viadal; de egyrészt meg van tartva a genreképies stíl, másrészt egészen hiányzik a romanticizmusnak egyik éltető eleme, a csodás, a természetfölötti, mit Tennyson művészien alkalmazott, s mire itt az olaszföldi kalandozás önként kínálkozott. A regényesség ócska kalandokban, majd meg népmesei hazudozás alakjában jelentkezik.* (* V.ö. a cseh rablóvári esetet, a lovagregények e locus communisát; - úgy az ifjabb Bencze nagyító elbeszélését, mit később szépen a valóra redukál.) Mennyire modern még hangnem tekintetében is a boldogtalan szerelemnek világfájdalmas rajza, nem kell kiemelnünk. – A végső rész már Byron stíljét utánozza. De lehet-e Toldi alakjából egy Corsart, Larat alkotni?... A vén sas összezsörtölődött királyával, otthon gubbaszt; bizarr helyzetben áll elénk: sírját ássa. Majd hallva, hogy az ország címerét senki sem bírja megvédeni egy idegen lovag ellen, kiugrik a sírból, barátkámzsát, rozsdás fegyvert ölt. E groteszk alak, ki a nép előtt kérkedve fitogtatja erejét és kit indulatosságában végre szélütés ér, végtelen más világból való, mint ama sötét multú byroni hősök, kik meghasonolva vonultak el a társadalomból, kikben az elfojtott szenvedély csak néha viharzik fel, ideges rángatózásba ejtve az ajak szélét, futó villámot repítve át a homlokon, míg végül megsemmisítőleg tör ki. Hisz Arany még a byroni stílhez is oly kevéssé maradt hű, hogy előre kijelenti, miszerint humoros színezetet akar használni, mert „a hanyatlás, pusztulás már magában humoros jellemű”, amit egyébként nem hősében, hanem környezetében akar szemünk elé állítni. Tény, hogy ha ama pusztulás jelleme nála melancholikus, néha erőltetésig komor, a környezet viszont éppen mulatságos genreképeknek sorozata.

Itt Arany még a saját előadásmódjánál marad. Nem azért, mintha nem tudná azt teljesen levetkőzni: hisz annyira szereti a specialitásokat, hogy, mint láttuk, le-lemond főmodoráról. Így utánozza Byron elbeszéléseinek izgatott, lázas gyorsaságát: Katalin a Chilloni fogolyra és Mazeppára emlékeztet itt-ott, bár az egész elbeszélés csak a képzeletnek mesterséges csigázása. El kell azonban ismernünk, hogy Arany különlegességekre törekvésnél magasabb célt tart szeme előtt.

Az epikai hite költője, amint a múltat rekonstruálja, midőn a hegedősök énekeit (a Szarvasrege, Zách Klára) egykor létezhetett Cid-románcainkat (Hunyadi-balladakör), elkallódott mondavilágunk egyik részét (Toldit) alkotja újra, nemcsak az anyagot akarja visszateremteni, hanem ennek őseredeti formáját is. Ez magyarázza meg stíljének dualizmusát; mert verses krónikáink szárazságát népmesei üdeséggel felfrissítve gondolta megközelíthetni régi költészetünk igazi stíljét. Ez magyarázza meg formabeli változatosságát, miközben még a nagy epopoelát is megkísérti.

Nem oly művet értünk e kifejezés alatt, mely a kor világnézetének és az illető nemzeti szellemnek leghűbb kifejezője, - és amilyennel minden egyediséget igénylő nemzetnek bírnia kell: „wozu nicht gerade die Form des epischen Gedichtes nöthitg ist”, mint Goethe mondja. Ily értelemben tekintjük mai nap  epopoeának Shakespeare, Lafontaine, Goethe alkotásait, ily értelemben vehetjük annak Aranynak Toldi-ciklusát. De költőnk ezúttal ama műfajhoz tér vissza, mely a mithos természetfölötti és a monda történelmi világának érintkezéséből származott. Éspedig korántsem e műfajnak későbbi, műköltői utánzatát veszi mintaképül: ha Vörösmarty előbb a XVIII. század Lucanus-Voltairei epos formáját detronizálta, Arany viszont nem követi Zrínyit a renaissance kornak Virgil-Tasso-féle epos sablonához, hanem az őseredeti népköltészeti forráshoz vándorol vissza: az Ilias-hoz s a Nibelungenlied-hez.* (*Későbbi jegyzet. Simrock mint a Nibelungenlied fordítója és mint a német hősmondát feldolgozó Amelungenlied szerzője bizonyára hatással volt Buda halálára.)

Már nem is honfoglaló őseinknél vagyunk: a hun korba mentünk vissza, hogy Etele és Buda viszálykodásának legyünk tanúi. Buda t.i. öccsére ruházza át a hadvezérséget, majd megbánja, gyanakodni kezd. Többszöri cívódás és kibékülés után végre érzékenyen megsérti Etelét; ez jön, leszúrja őt. Ennyi az egész műnek meséje, melyet tulajdonképp terjendő életbölcsesség – prédikációk s veszekedések bővítnek ki -, a Niebelungenlied királynői férjeik kíséretében veszekednek itt, több ízben is kicsinyesebben. Ha csak ezt nem vesszük annak, az események folyamában mi kiválóbb mozzanat sincs; még a harcnak is csak távolról morajlik felénk a híre: e hún seregek nem hősies küzdelmekkel ragadnak bámulatra, mindössze vadásznak, meg hadgyakorlatokat tartanak. A Thierry hunjai bizonyára nehezen ismernének magukra ebben a naiv katonásdiban. És mit szólnának Jordanes húnjai, ha látnák, hogy külsejüket, egy Kanyaró söpredék rablóbandája bitorolja, mint különlegességet! Az ősi idők világnézetét mythologusainknak merészen ferde hypothézisei, részint irodalmilag gyártott hagyományok pótolgatják. Annyira szűkében van költőnk az anyagnak, hogy a legcsekélyebb felhasználható adatkát sem veti meg; ezért vesz fel hún írást, áldomást, - kunkötés analógiájára – hunkötést, - ezért veszi fel a mondának istenkardja mellett, Aranyos-Rákosi Hadurját, Vörösmarty Ármánát, Herodot skytháinak híres szimbolizmusát (egér, hal, madár, nyíl), Toldynak Turul, Szabó Károly Rof s egyéb olvasásmódját… Látjuk, hogy a hunkorszak rajza már több nehézséggel jár, mint a Lajos koráé. De hol marad hát a költő kedvenc világa, hol maradnak a modern élet genreképei?

Miért hangsúlyozza költőnk annyira a hun-magyar rokonságot, mely ma már nálunk is inkább a kegyeleté, mintsem a tudományé, mért rajzolja húnjait mind magyaroknak* (*Ahogy a „nyakasabb fő-fő szittyák” Etele ellen lázonganak, az quintesszenciája az önző és önfejű, viszálykodó és konzervatív magyarjaink történetének. A konzervativizmusnak genreképies humorú alakja Bulcsu vezér is, kinek borital újsága nem kell, mert burján leviért nem hagyja el az ősi kancatejt.), más alkalommal adjuk meg rá a feleletet: tény, hogy Arany saját nemzetét rajzolja s így könnyen kielégítheti említett hajlamát.

A magyar családélet ezúttal újabb oldalról tárul elénk, midőn Etele kacagó, lihegő kis fiát huppáztatja, anyja pedig „szemmel kíséri ijedten, mégis azért büszke, hogy fia nem retten”, meg örömkönnyeket sír, hogy férje túláradó apai szívvel áldást kíván a gyermekre* (* V.ö. mennyire elütő jelenet a Hektor családi köre az Ilias VI. énekében: egy percnyi idilli epizód a csatavész dühöngései közt!), aki kedves csintalanságában csakhamar derűssé vidámítja a fennkölt hangulatot, amint nénjének csókjai elől ingerkedve búvik. És Budáéknál odaát, hogy áll a világ? Bizony a gyámoltalan öreg úr, kit oly csöndes gügyögés közt láttunk iddogálni, nem éppen példás egyetértésben él az ő kis élete párjával: ez mindig zsörtölődik rája, ő meg a sógorasszony előtt nem röstelli kikottyantani, hogy hát ő biz olyan magyarosan szereti a feleségét és hébe-korba eldöngeti.

De magának a tulajdonképi népéletnek specialitásait sem felejti költőnk. Etelével ahogy medvét fogat, az inkább Toldira, mint a Siegfried vadászkalandjára emlékeztet. Mikor az ajándékménes bravourját zengi, szintén Toldi jut eszünkbe, amint ez az ellenséget „jó csikós szokása” szerint tömegbe terelte volt. A költő most egész csikós csapatot rajzol: „Üstökös ifjú had zúgó karikással kerüli a ménest: örvénymódra száguldja, előzi”. Budának követei kellemetlen útjokban szintúgy őgyelednek lovukkal szóba, mint a Toldi-trilógia végső részében Bence, ki lovával diskurálgatva akarja urát szóra bírni, mert ez némán lovagol mellette. Magától értetődik, hogy ezúttal Arany nem modernizálhatta annyira a kort, mint a Lajos idejével tette; tehát legalább a hasonlatokban juttatja érvényre népélet-festő hajlamát. Az eposírók Homer óta kedvelnek jól kirajzolt hasonlatképeket szőni közbe. Az Iliasnak a csaták leírásába szúrt hasonlatai érdekesen mutatják a görög életet egyszerre két oldalról: mint harcos és mint földmívelő népet. Aranynál azonban éppen itt tűnik ki több ízben érintett irányzatossága: az ő hasonlatai a nomád, harcos húnok rajzában csak a mi földmívelő és pásztor népéletünktől kölcsönzött, tehát anachronizmussal alkalmazott vonások. Így aztán a hadgyakorlatoknál a csapatok úgy bontakoznak, mint az ostor, mely „jó béres kezében megkanyarul hosszan, közepin hurkot vet, gyors vége kipattan.” Etele úgy osztja fel a Mátra meghajtását: „mint aratók pásztát nagy szél gabonában hogy fognak, az áldást terelik sorjában: egy darab ott áll még, itt a kopasz tarló, hódítja csapánként az emésztő sarló.” Maga Etele úgy zúdítja buzogányát a bölény-csordára: „valamint hajcsár botja nehéz fáját.” A „lustos fenevaddal” telt hegyormó egy tiszai árvizet juttat eszébe a hún kor költőjének. S ha mindez nem volna elég, a Priscos Rhetor Zerkója egyik népies rigmusunkkal nevetteti meg a hún hadfiakat…

Vegyük most a mondottakhoz Ildikót, kinek néha a Nibelungen-Lied szolgál hátterül, - a vas homlokú Detrét, kit annyira a skandináv szellem környez, hogy abból valami Budára és Etelére is átragad: - vegyük ide a homerilag őstermészeti, sőt Homernál föl is találhatón hasonlatokat, - Hadurt, ki keresztyénies atyaistensége mellett is élénken emlékeztet a diphrosán kocsizó Zeüszre; - továbbá a virgili melancholiájú anticipaciókat. Gondoljuk a teljesen régies stílre, mely legrégibb énekünknek (Emlékezzünk régiekről) alliteráló játékáig megy -, gondoljunk a felette naiv előadásmódra.

S tekintsük most a mintaképet, mely költőnk előtt lebegett, azt a nagy epopoeai stílt, - nem az Aeneis föllengzését, hanem az Ilias és Nibelungen-Lied egyszerű fönségét értve. Aligha tévedünk, ha arra a következtetésre jutunk, hogy midőn Arany az epopoeia őserdőjének nemzedékek hosszú során lassan fejlő ősi vegetacióját akarta újra elénk varázsolni: erején fölül vállalkozott ugyan, de archaeologusi hajlama, mely nyelvében s tárgyában egyaránt nyilatkozott, a műforma megválasztásánál sem mondhatott le igényeiről és így csak következetességből tette, ha epopea-írásra szánta el magát.

IV.

Ha így befolyásolja költőnknél a hajdankor előszeretete a műformát, a népiesség szintén megköveteli a maga részét.

Arany hasonlataiban, képeiben gyakran idézi vissza egy-egy percre gyermekkorunk bűvös emlékét: a mesevilágot; még Buda halálában is fesztelenül alkalmaz népmesei reminiscenciákat, minők acéltükör, világfája, világ szép asszonya. Etele udvaráról meg egyenesen azt mondja, hogy „oly ragyogó, mint egy mesevilág”. Még bevezetése is népmesei vonatkozású, bár hangja melancholikus: „Hullatja levelét az idő vén fája, terítve hatalmas rétegben találja: én ez avart jártam, tűnődve megálltam… egy sárga levélen ezt írva találtam.” Sejteni, hogy a költő képzelete előtt az a fa állott, melyről a mesemondó szokta szedni a maga meséit. – Néha még az anyag is közös mesekincsből való: így minden nép ismeri a Toldi-trilógia első részének bátyját, kinek nem sikerül elnyomni tehetséges, feltörekvő öccsét. Sőt annyira beleéli magát költőnk a mesevilágba, hogy eseményeinek logikája is belőle valónak látszik: Toldinak hol Bence, hol anyja toppan népmesei deus ex machina gyanánt ápropos elébe; így talál rá mindig Toldi Pejkó lovára, akár a népmese hőse az ő táltosára. S mint a népmese az éj és hajnal megkötözéséről tud, költőnk is rokon personnifikacióval írja: „Pest alatt ért össze utasunk az esttel, találkoztak pedig egy temető mellett. Olykor egyenesen népmeséket dolgoz fel, bár az eredetinek egyszerűségét műköltészeti virágokkal díszítve néhol.*  (*Rózsa és Ibolya. – V.ö. a Jóka ördögét, melyben a madárnyelv is fel van használva.)

Azt már említettük, hogy nyelvezetében a népköltészet legüdébb virágai vannak koszorúba fonva. Éppoly sajátos báj ömlik el rajta, mint egy népköltési gyűjteményen: majd minden szava mintegy népköltészeti reminiscencia. A csöndesebb érzések hangjai nála majd mind népdali színezetűek, az olvasó minduntalan kedves falusi emlékeire ismer vissza bennök. De költőnkben azon kívül, hogy a népmese vérévé vált, hogy nyelve ennyire a népé, a népiességnek még más mélyebb nyomát is találni: az előadásmódnak bizonyos szintén a néptől átkölcsönzött, hogy úgy mondjuk: technikai fogásaiban.

A népköltészetnek általános jellemvonása a parallelismus, Arannyal szólva, a gondolatoknak ama ritmusa, mely a kimondott eszmét több ízben és különböző módozatokkal ismétli, mint a nekiindult hullám, mely meg-megtörve is még újabb és újabb gyűrűket hány, mielőtt végleg simulna. E parallelizmust rendes formái mellett, népballadai kiadásában is megtalálni Aranynál, bár rája éppen nem balladái szolgáltatnak csattanósabb példát, hanem a Toldi-trilógia végső része, mikor a követ maga így beszéli el küldetését Toldinak:

"Eredj, fiam, eredj, Pósafalvy János:

Nézd meg a vén Toldit, beteg-e halálos?

Beteg-e halálos, vagy kezét sem bírja?

Vagy talán már épen el is nyelte sírja?

S mondd meg ezt a hírt, hogy ha beteg haljon meg,

Ha meghalt, sírjában hétszer forduljon meg.”…

Az előadásnak e naiv, fokozódással ismétlődő nagyításain érezni, hogy a népköltészet légkörében vagyunk. Ugyanezzel környez költőnk, ha azt a bizonyos rendszeres, számszerű cselekvény-ismétlést alkalmazza. Emlékszünk rá, hogy például a hős rendesen három sárkánnyal vív meg, háromszor vagy épp csak harmadszorra végezi el feladatát; váláskor a búcsúra két ízben még engedi magát marasztalni, s csak harmadszorra ered igazán útnak. Éppen ez utóbbi eset van felhasználva a Daliás időkben, midőn Toldi Rozgonyiéktól búcsúzik:

"Paripám nyergelve, lábam a kengyelbe,

Isten veled atyám és szívem szerelme;

„Áldjon meg az isten, kedves fiam téged:

De várd meg legalább a déli ebédet.”

„megvárta, megevék… ehol jő azonban a fegyveres szolga”

"Paripám nyergelve, lábam a kengyelbe,

Megyek édes atyám és szívem szerelme

„Hordozzon az isten, jó fiú, de már ma

Ugyan hova mennél ilyen késő éjszakára” stb.

A hármas szám itt ugyan kettőre van leszállítva, egyhangúság kikerülése végett, de azért ama refrain módra ismétlődő párbeszéd nem kevésbé népies bájjal festi a válás nehézségét.

E parallelizmust használja Arany természetfestéseiben, a már említett népmesei personifikacióval kapcsoltan. Ilyenkor rendkívül eleven képeknek, sőt a képek egyes mozzanatainak egymásutánját adja; pl. hajnalhasadást festve*  (* Toldi) azt láttatja, amint az egyes tárgyak a szürkülő éjfélből a rájok eső fénytől kiemelkednek: mintha csak a természetélet titkár sikerült volna ellesnie. Máskor meg kérdezgető formával ruházza fel az összerakó gondolatritmust. Az előre bocsátott kérdések tulajdonképp csak nemleges felsorolása a háttért alkotó részeknek, míg a tagadó felelet a festmény főpontját illeszti be az elkészült előtérbe. Ilyen az előbbeni rajznak függelékül szolgálható alkonyati kép*  (*  Toldi estéje), mely a lemenő napot írja le, amint az egyes tárgyakra búcsútekintetet vet.

„Sokfelé tekinte…

Tán az ősi fáknak hulló levelére?

Tán az árnyékokra?... .Tán a kurta pejre?...

Tán erre, tán arra, tán a kőkeresztre?...

Sem erre, sem arra: Toldit, az öreget nézte…”

De amiről eddig szóltunk, jóformán csak oly technikai sajátosság, mit tehetségesebb műköltő könnyen elsajátíthat, könnyen használhat, mint fogást. Van azonban valami a népköltészetében, amin bármily ügyesség is megtörik, amire igazán születni kell: azt az együttélést értjük a természet életével, melyre a poetikának szabályai meg nem taníthatnak, akármennyit tanítsák is, hogy a költőnek kötelessége az illető alaknak kedélyvilágát összhangzásba tartania a természetnek megfelelő hangulatú festésével. Hogy valaki a fakadó szerelem üde boldogságától úgy meghajnalítsa az egész természetet, oly eleven életet lehelve belé, hogy lássuk, amint a nap csókkal megválik az alvó mezőtől, amint a víz ébred szerelme tüzétől: erre a modern társadalmi életen kívül úgy fölül álló világnézet, a míthosok korára emlékeztető „naturalizmus” szükséges, - oly egybeolvadás a természettel, melytől már csak egy lépés a pantheismus.

Arany a népnek természetérzékét, a természettel összenőtt kedélyvilágát, a maga szüziességében bírja. Mikor a nádasban bujdosó Toldiról azt mondja, hogy neki „Ott is azt susogta a nád minden szála: széles e világon nincsen árvább nála”, mintha csak amaz árva bujdosónak régi panaszát hallanók visszazengeni, kit a madár is sirat, kiért az ág is lehajlik. Ha a népköltő bizalma odáig fokozódik, hogy a természethez, mint jóakaró barátjához, szíve meghittjéhez fordulgat, Aranynál sem hiányzik az ily aposztrofálásnak szokása; sőt mondhatjuk ez a legremekebb, mit költőnk a népköltészettől tanult. Valami elemezhetetlen varázs van ezekben a nagy természethez intézett sóhajokban. Valahányszor Arany erősen méla hangulatba akar elringatni, ehhez a varázshoz folyamodik és ez mindig csalhatatlan hatásúnak bizonyul. Nem egy költeménye hangzik ki ily módon: „A dajka sírján egyszerű halom… född el virágzó tüske, puha pázsit! Dúdolj felette lanyha fuvalom; dalokkal édesítsd szunnyadozásit, mondj szép regéket sokszavú madár, - színes pillangó, lengj álmainál!” – „S ő bujdosik, hazátlan, a dalnak férfia, nincs hely a nagy világban fejét lehajtnia: takard, takard el, őszi beteg szél nyomait… ne leljék üldözői leroskadt hamvait.”* (* A dajka sírja. A lantos.) Ugyanez akkordokból rezdül valami, mikor Toldi, hazájába visszatérve, remény s kétség közt alig-alig mer arra gondolni, hátha tán még nincs eljátszva boldogsága:

„Őszi levélhullás szomorú szakában

Ballag haza Toldi, tűnődve magában…

Szemeit csüggeszti lova lába mellé,

Mintha sok elveszett idejét nem lelné.

Kérdezni madártól, nem meri embertől;

Reszket is a hírért, reszket is a hírtől;

Ki lándsaszegezve rohanna veszélynek,

Félve halad szemközt a budai szélnek…

Ne beszéld ki bús szél, - haraszt, ne susogd el!

Bérczi magas visszhang, állj elébe, fogd fel!

Ne hallja korán meg, ami ugyis késő:

Mily messze szakadtak az a leány és ő…"

Sőt Arany azt a lépést is megteszi, amely a pantheismushoz visz. Toldi és Piroska, amint félébren, félálomban, egymás karján andalognak „illatozó kertben, fűzes Tisza partján”, a boldog pártól egyszerre a természethez fordul költőnk:

Mit beszéltek annyit, ti susogó lombok?

Miért búgtok össze, ti páros galambok?

Hab, hab után mért futsz örök vágyódással?...

… Igy álmodtak össze, gondolom, egymással.*

(* Daliás idők)

V.

Aranyt természetfestéseiben figyeltük meg az imént. Nincs is tér, hol fantáziájának proteusi változatosságát jobban kimutathatná. Itt látni, hogy minden stíl hatalmában áll, játszva remekel velök. Vegyük elő egyetlen egy művét, teszem Buda halálát. Mily bűvészkedést visz végbe itt, kívánjuk bár tőle a legnehezebb virtuozitásokat, a legellentétesebb természetűeket! Kívánjunk például oly üde lágyságot, nyugodt színpompát, minő a renaissance – kor festőin ömlik el: ő egy reggel leírásával felel. Akarjuk, hogy ugyancsak a reggel, mozgalmas frissességében tűnjék elénk, amint a hűvös szellő arcunkba fuvall, az ébredő természet nesze fülünkbe hat, és a kelő napfénytől átjárt idegeink, az éji szünetelés után, új működésnek indulnak szervezetünkben? Arany ehhez is ért; oly ittasult hymnust zeng, hogy meglepetve riadunk fel, mintha csak a természetimádók korából verődnének fülünkbe ez erős hangok… Aztán minő megkapó egyszerűséggel, falusi idyll enyhe színivel rajzolja ugyanő az esti fáradtság melancholiáját, genreképies stílben! De vajon nincsenek-e nála a most említett nemzeti, sőt népies szellemmel tűz-víz módra ellenkező színek is alkalmazva? Csakugyan. Oly romantikus éjet teremt, manókkal, az éj tündér-fejedelmével és szende hold-arájával, amint ezek a csillagok udvarhölgyek kíséretében udvart tartanak, aminőnél különb germán világnézettől sem telnék.

Fölösleges volna arról szólani, mily kevéssé veszi komolyan költőnk e stílek bármelyikét. Hisz ha most a hold neki az éj szende arája, máskor viszont ezüst tepsi a szétmeredő képe, vagy ezüst koszorú bakacsinos koporsón, melyen a csillagok meg ezüst szegek. Szintén így játszik a legellentétesebb stílekkel annál a tárgynál, melynél a költők leginkább szoktak kitűnni bravourozásukkal, a vihar leírásában. Egyszer megelégszik ennyivel: oly sötét lett, hogy mi sem látszott, dörgött, villámlott, a mennykő agyonütött egy embert. Máskor meg a zivatar orgonájához ül s hatalmas symphoniát játszva, végig zúg a billentyűkön.* (* Murány ostroma.)

E játékot a különböző stílekkel csak oly gazdag színpompa teszi lehetségessé, minővel Arany rendelkezik, - valamint a természetélet titkainak ellesése, mi a legelevenebb mozgalmasság elővarázsolására képesít és magának a valóságnak nyújtja impresszióját egész közvetlenségében. Mikor olvasom, hogy a lemenő naptól felgyújtott Murány sziklái mint égnek ki, mint dűl az egész vár romba, - a Duna partjára érzem magam ragadva és látom Budavárt régi templomtornyával, amint az alkonyat árnyalatában óriási romnak alakul át.

A mezőn úgy szeretem nézdegélni, mint változik a napfény és árnyék hosszú sáva: hogy lássam, csak Aranyra kell nyitnom. A sötét semmivel is rembrandti világítású képeket alkot: „Fáklya futó fénye éjjel is ott jár még, s bujdosik egymásba sok fekete árnyék.” A fény és árny változása, mit festő nem fixírozhat, a megfoghatatlan, a tűnékeny van itt a költő hatáskörébe lebűvölve. Képzelete a legcsekélyebb érintésre csak úgy ontja a színek játékát, egész a kápráztatásig, a legmerészebb metaphorákat alkalmazva: azt, hogy Piroska megízleli a bort, így fejezi ki: „Márt nevet ő rózsát aranyos fényébe”.

S olvasom e sorokat: „Lovakon a szerszám futosó világa ragyog, széllyel az árnyékba fénye lövell tűzként s vissza, ha nap rá néz, meri nézni büszkén,”  - szemem elbénul, mintha tündöklő fénynek sugara szúrt volna bele. Nyilvánvaló ilyenkor, hogy költőnk fantáziája mely egyáltalán ritka fokon mutatja az érzékek fejlettségét* (* Arany Keats-szel látszik versenyezni, midőn megérzi a tiszta ágyszagot, a lépesmézen a virág zamatját. Zenei érzékének fejlettségéről szólni, banalitás volna a technika ily virtuózánál, ki minden hangszeren játszik.), nem annyira lelkünk húrjaihoz, mintsem érzékeink idegeihez hatol itt.

Olyankor, midőn az egymás mellettit akarja leírni, közömbös arccal, en passant Lessing híres kánonának egész sereg példlát szolgáltat a legdrámaibb leírásokból. A nemesi címerképek enumeratiójánál az alakokat mind időbeli egymásutánban, az illető attitudebe belépés pillanatában tünteti fel. Egyszer meg ki is jelenti, hogy az Achilles pajzsának költőjét akarja követni: „a készülést mondja inkább végig”. Ilyenkor rendesen annyira kiaknázza a költészet varázserejét, hogy majdnem érinti azt a határt, hol a szemfényvesztés kezdődik: Etele laka már nem toll rajza, hanem véső faragványa; mintegy sorban látjuk a véső alól kikerülni az egyes mozzanatokat. De költőnk nem elégszik meg a térben létezőnek leírásával, a térnek negatív elemével, az űrrel is épp úgy remekel, mint a színeknél az árnnyal. Hogy Buda, midőn öccse haragosan faképnél hagyja, sóbálvánnyá változott, ez költőnknek nagyon közönséges, elhasznált metaphora volna; ezért a soká áll ott-hoz mellékesen vet oda egy vonást, melyet az egész megéled: „nézte üres helyét”. A legbanálisabb modor egy kis változtatással, íme, művészi, új fogássá alakult. Néha éppen víziószerűleg népesíti be az űrt, így, mikor a Buda-pártiak rémületét érzékíti meg: „Valahol meggyűlnek, eggyel az ott levők feje több, mint ott van; nem látja sok ember, de ki látja, szörnyed: Etele arcát, a bosszúálló szörnyet.”

Tennyson Enoch Ardenben ugyane motívumot használja Annienél: „A fooststep seem’d to fall beside her path, she knew not whence; a whisper on her ear, she knew not what, nor loved to be left alone, at home, nor ventured out alone”. Egyszerű, természetes rajz, finom pathopsychológia; e szorongás magyarázatául Tennyson megjegyzi: „Such doubts and fears were common to her state, being with child”. Mindenesetre egészen más világba tévedtünk összehasonlítás végett, de épp ez éles ellentét teszi annál érezhetőbbé, mennyire inkább csak színpadi hatássá törpített Banquo-jelenet az Aranyé.

De költőnk a színi hatásnak nemcsak ily nyersebb, majdnem látványosságszerű oldalát kísérti meg: arra is határozottan törekszik, mi a színművészetnek kizárólagos tulajdona, a mimikára. Arany maga említi éspedig hibáztatva, hogy egyik művében „a cselekményt mindenütt drámaivá akarta tenni s érzelmeket, indulatokat apró részletekig festeni mintha leírhatná a költő, mit a színész mimikájával tud kifejezni”. Igaz is, hogy ezzel a kísérlettel a kérdéses műben* (*Murány ostroma) csak annyit ér el, hogy a festő-műtermeknek mozgástanulmányra szolgáló bábjaihoz hasonló alakokat mutatott fel díszes constumeben.

De máskülönben nem ismerhetni félre, hogy a mimika-utánzás költőnk művészetének már kezdettől fogva lényeges eleme. Valóban ahogy Arany alakjait leírja, az már több, mint amennyit az elbeszélő költészet kíván. A színművészettel versenyez, midőn az illető mozdulattal járó, múlékony külsőségeket ragadja meg s fixírozza,  a legmerészebben kombinált szóalakzatok segítségével. Nem azt a „beauté féerique”-et, „beauté insaisissable”-t értjük, melyet Montégut Tennyson nőalakjainál kiemel és mely ama mozgásokból, attitudeekből, futólagos jelenségekből áll, mik a personne morale érzéseinek s gondolatainak, szóval a léleknek külső járulékai. Aranynál a „personne physique” áll  előtérben, a testrészek izmainak gimnasztikája. A homloknál, hogy fönt kezdjük, a redőzések szokott rajza mellett még bizonyos fényvisszaverődés sem kerüli el figyelmét, - például amint a figyelő homloka fényével a beszélő felé fordul, vagy amint az értelemnek úgyszólva megvillámlásakor, a homlokon kivillan az észnek fénye. Legjellemzőbb az, ahogyan a legkifejezőbb orgánumot, a szemet használja; néha az egész fiziognómiát általa festi, úgy, hogy a szem egy-egy könnytől olvadtan a lélek tükrévé lesz. De még többször adja a szemnek csakis fizikai életét, mimikáját. A távolba néző szem fénylése, meglepetéskor a szem nagyobbá válása, a feltekintő szem héjának felvirradása; a farkasszemet néző kemény visszanézése, a ravasznak szemfehér forgatása, az elnyelő pillantás, az átszúró tekintet, mind többé-kevésbé a fizikai mozzanatokat állítják előtérbe a lélek visszatükrözésénél: ahogy Arany letűzi e mozzanatokat, inkább testiek azok, mint lelkiek. Még a szemöldököt sem felejti éspedig nemcsak amint az indulatoktól keményen összerándul, hanem olyan egyszerű alkalommal is kiemeli ráncolódását, minő az éneklés. Esetleg az orrcimpák játszásáról is megemlékezik. Az orcák színváltozása, a véredények megtelése már közönségesebb, használtabb motívum; de költőnknél nemcsak szerelemtől hajnallik meg az arc, nemcsak bosszankodás kergeti bele a vért: Toldinénak elég leendő unokáira gondolnia; e benső, titkos gondolattól is „elpirul, tüzes lesz halvány arculatja”. Sőt az ajakkal, ezzel kifejezőségre a szem után következő arcrésszel is képes a legrejtettebb lelki állapotnak ábrázolására: Piroska, midőn meg nem nevezett vendégével előre dicsekszik férje, „vére hagyott ajkát emelé tiltóra”, szívdobogva sejtvén meg a vendég kilétét. Az ajk elsápadása beláttat Piroska lelkének mélyébe. Erzsébet királyné, e fagyos szent, azzal fejezi ki új udvarhölgye iránt tetszését, hogy lágyul szeme éle s fodorodik kissé sovány ajka széle”, amint térdeltéből felinti. Vegyük ehhez, hogy a duzzadó állnak, a tokának szintén jut szerep, pl. a dac érzékítésére. (Toldinál.)

Ugyanily határozottsággal jelentkezik költőnknél a plasztikai attitudeekre törekvés. A fia baját tudakozó anyának „rezgő szava, képe, testodahajlása: mind csupa szív, részvét, bizalom forrása”; a költő itt egészében akart adni egy attidudett s akarta feltüntetni ezzel az anya odaadását. Szintügy korholáskor a pattogó hang, kissé piruló orca mellé, karemelintés járul, a magatartás kiegészítése végett. A legelhasználtabb, majdnem színpadias állás sincs mellőzve, minő a rossz hírt hallóé, ki „elfordítja fejét, hátranyög és jajdúl; emeli a hírnek két tenyerét pajzsul”. Nincs a legközönségesebb sem, minő a kicsinylésnek légyhajtó kézlegyintése. Csakhogy Arany nem marad ennél az egyfajtájú technikai remeklésnél, - ez attitudeöknek úgyszólva külső psychológiájáig emelkedik. Vannak ugyanis bizonyos lelki állapotok, melyek csak sajátos, ösztönszerű mozdulattal nyilvánulnak, és melyek éppen megszokott természetességüknél fogva már finomabb észrevevő tehetséget igényelnek. Így mikor valami az embernek hirtelen eszébe ötlik, ami után addig hasztalan tapogatódzott elméje, - ez ily mozdulattal szokott járni: „Hirtelen az öklét üti homlokához, szeme összébb rándul, egy pontra sugároz”, mely lelkében van, és fejét hátraszegi. A semminek, az űrnek gyakran jut ez esetekben is szerep, - így aki a távollevőt fenyegetve, a semmit fenyegeti szóval, karral, - ilyen a duzzogó harag, mely az ellenféltől elfordul és görbén a semmibe néz. Van valamilyes felindulás, elmélyedés, melynél megesik, hogy kezünk öntudatlan babrál* (* Ennek függelékéül említhetjük az álhatott feléledésének művészi rajzát: amint a feléledő leplén, saját tetemén motoz, s egy-egy sóhajjal könnyít keblén.), - a lélek nem ér rá gondot viselni rá és az a testrész, mint neki lódított hinta, csak himbálódzik, cél s ok nélkül: ez a mozzanat gyakran előfordul Aranynál. Gyöngyvér urának háttal fordulva zsörtölődik, „ide-oda keze holmit gyorsan rakván”. Buda meg ráförmedtében a földet döföli botjával. A vén gulyás, kinek halált találtak említeni, elnémulva, elmerülve: „néz sokáig a padlóra s döföli az ónos bottal”. Az öreg Bence is, amint sírva akar fakadni, szótlan ültében, kereszteket ír körmével poros bocskorára…

Így vezeti vissza költőnket művészi alaphajlama a genrekép stíljéhez, s így juttatja őt az erős élethűségre törekvés a német-alföldi festők prózaiságához. Az alvónál a száj végén kicsorduló nyál, a kapanyél erősebben tartása végett a tenyeren eldörzsölt könny, az ivó, amint nyelve mellé önt pár kortyot, a hallgatást magára erőszakoló, amint mutatóujjával befogja ajakát és „a köhögéstől is türtőzteti magát” – e túl pontos, aprólékos másolások mind csak logikai következményei a vázolt iránynak.* (* Arany a Dorfpoesie erős prózaiságát itt-ott a tárgyban is követi: v.ö. midőn Bencének házi szereket kommendálgat, vagy a magyar, főleg a lacikonyhának leírását.)

Az egyes testrészek mozgásának meglepően pontos visszaadásából már előre sejthetni, hogy költőnk nagyobb mérvű, egész testmozgásokat is kedvel. Ezek különféle változatai nála csakugyan egytől-egyig a legfinomabb árnyalatnak megfelelő kifejezéssel rendelkeznek. A magyar táncot egy költőnk sem tudta annyira a maga szeszélyességében rajzolni; sem az állati mozdulatok alakzatait, mikre különösen vadászkalandok mesélése nyújt alkalmat. Még hasonlataiban is, ahol lehet, az állatvilágot hozza elő; így a természet festésében: az arany-sugarait elöntő nap neki páva, mely tollait berzenti. Gyakran lelki állapotokra is alkalmazza az állatok mozdulatait. Budának: „mint sas fészkibe, ha idegen sas szállna, verte vadúl szivét az ijedtség szárnya”, Piroska lelövött gerleként vergődik sebeiben, Ilda haragos, berzent galamb, kit úgy kell édesgetni. Külső mozzanatoknál pedig éppen rendesen használ ily leírásokat: Tarnak, amint a lovagok rá akarnak támadni, „ide-oda vizslat szeme, mint az ebnek, ha sok erős kuvasz nekiesett egynek”. Ilyenkor néha a fizikai hűségért még az illető állatnak conventionalis típusát is képes mellőzni: a megriadt Tar neki őz, mely „visszagurul mintegy teste körül s száguld”, - a felsikoltó Piroska ölü, héja stb. (Az őz kedves, szép állat; az ölyv ragadozó madár.) Ez állathasonlatokat egész tömegek rajzára is kiterjeszti: hadgyakorlatoknál a harcfiak, „mikép nagy foltja sereges madárnak, mind sorba verődnek, mielőtt leszállnak”; a felbőszült lovagság „bőszült gulya”, mely „vérszagot érez, bömbölve fut össze a kiontott vérhez… látszik, de nem hallik fogcsikorgatásuk, s amint nekidőlnek, recseg a nagy korlát”. Budának vészt sejtő felel vihar közeledtétől bokrosodó ménesnek rajzolvák, s ezt a „pusztai képet: vihar előtt” bármely művészünk irigyelhetné; a állatélet ily ismerete csak alföldi embertől telhetik, aki egyszersmind erős drámai érzékű költő.

A tömegek rajzához értünk: ezeknél ítélhetjük meg Arany művészi fantáziájának tulajdonképpeni mértékét.

Két helyet idézek, melyek egymást kiegészítik. Egyik az, hol a daliáktól lejtett toborzónak végét várja a leányság, mely „mint egy rózsagyepü úgy ül, szemükből ragyog a szomjú kívánság; köntösük szegélyét a víg zeneszóra emelgeti piros papucsoknak orra”… E képben van valami keleties, érzéki színpompa. A másik hely, a hajnali kalandra váró lovasságról szól Prágában: „Arcukat ingerlő hűs levegő hajtja, születik páncélon egek új harmatja; de belől izzó szén levegőt lehelnek, tüzet a szem s magva dörömböz a mellnek”. Ha nem volna oly rafináltan művészi, azt kérdezhetnők: nem a nagy epopoeák világából zendül át e hang?

És éppen e két helyet kell elfelednünk, hogy megítélhessük költőnk rendes modorát, mely nem a Vörösmartyé többé. Röviden összegezve megjegyzéseinket: Vörösmarty ihletve teremt; Arany józanul kombinálgat; nem is annyira divinál, mint észlel: - Vörösmarty inkább fest és a színvegyülékek ragyogására van főgonddal; Arany inkább rajzol és az alapvonalakra figyel, még metaphoráiban is erősen plasztikai. Azért, ahol Vörösmarty nagy, mint a történelmi tableusoknál, ahol a részleteknek elnagyoltsága is megjárja és a mozzanatok kiszínezése, meg a távlat a fő, ott Arany nincs otthon. Ő sokkal bizalmasabb közelbe szokta hozni tárgyait; ensemble helyett a részleteket iparkodik pontosan kidolgozni; ezért díszesebb képei meglepnek ugyan pompájukkal, de lelkünkben nem alakulnak össze egy egészbe.* (*V.ö. Daliás Idők. Toldi szerelme, Mátyás dalünnepe, melyről Arany meg is mondja, hogy a bevonulás rajzát „bizonyos efféle látványosság gerjeszté” benne annak idejében. Említsük meg végül Toldi temetésének rajzát, melyben a komor melankólikus pátoszt szintén a genreképies stíl bénítja, mert túl közel hozza s az egésznek nagyon kiterjed egyes részleteire.) Máskülönben meg nem is igen szokása két-három alaknál többet állítani egyszerre egymás mellé; hátterül sem használ rendesen többet, mennyit az általa szándékolt basrellef kíván. Nagyobb, tömegesebb rajzok legfeljebb csak oly tréfás sürgés-forgás modorában sikerülnek neki, minő a csehországi kaland elbeszélése.

Egyáltalában véve, Arany nem annyira elragad, mint meghat, - nem képzeletünket gyújtja fel, de szívünket zsendül, s ha el-el is talál érni az ábrándképek küszöbéig, lassan visszatér a valóhoz, az élethez. Nincs meg benne Vörösmartynak germán befolyást eláruló fenséges fantasztikussága, sem Petőfinek majdnem szláv szilajsága. Nemzetünknek józan csöndessége, mely még szalmatüzében sem túl élénk, - egyszerű, de mély érzése, - flegmatikus konzervatív természete, mely az életet sajátságos humorral tekinti, - mindez Aranyban van meg a legtisztábban, s ezért ő a legmagyarabb nagy költőink trifoliumában.

HARMADIK RÉSZ

I. Az indulatok festése.

II.Férfialakok

III. Nőalakok

I.

Arany alakjainak megjelenését, mint láttuk, bizonyos külső realizmussal tünteti fel: szintígy juttatja érvényre a fizikai elemet a belvilág rajzában, nem annyira magasabb szenvedélyeket, mintsem elemibb indulatokat ábrázolva és eközben a lelki érzelmeket is testi érzések formájában tüntetve fel.

Az állatiasság legrikítóbb képeivel sem habozik foglalkozni. Elénk állítja a búcsúsoknak völgykatlanban dőzsölő seregét, melynek „tűzvilág s buta kéj vöröslik” arcán, - Toldi dohos tivornyáját, a borpocsolyákkal, a részeg dühtől sírva fakadt szajhákkal, trágár nóták, káromkodás, röhögés pokoli zajával, - a bordélyok „dögleletes kéjét”, mibe az elhagyott nő hurcolja férjének nevét, úgy hogy koldus gyermeki is megköpik útfélen. A éjdüh veszettségnek ad hangot, mely ki nem elégítve vad bosszúval üvölti foglyának: „Eleven rothadsz meg, nem lesz soha másé, ha enyém nem tested.” A végfeloszlásnak undorító képét, csaknem hullaboncolásig részletezik valamint mindig kedvtelve foglalkozik a halálla, főleg az erőszakossal. A szélütésnek pontosabban kivitt rajza, mint Toldinál, költői lehetetlenség: a homlokér kidagadása, az ajkak elszederjesülése, a szemfény megtörése költőnknek még mind nem elég: figyelme kiterjed az izmok tágulására is, - a testnek, a lélek e könyvtáblájának tökéletes szétmállását adja. Az agyondobás, kegyetlen minutiosítással, iszonyú genreképies metaforával hozva közvetlen közelünkbe: arról beszél ugyanis, hogy a test, mint olajütőben szétmállik s az összetört hús vérolajt ereszt. A kivégzés lakonismusa sem lehet borzasztóbban gyors menetű, mint az ilyen: „Megragadá Vesszős Fülöp az ajtónál – s most a merész élet nem egyéb vértónál.” Még egy Széchy Mária is tetszelegve merül el a kivégzés eszméjébe: „Tudja-e a dölyfös fogoly, mi a halál? Képzeli-e fagyos ölét, mely rája vár? Nem borzad-e vissza, nem fázik-e vére? Nem vágy melegebb kar hév ölelésére? Hah, tudja-e mi az: ott állani szembe… zúgó füleiben hallgatni az eret, mint háborús örvényt szédült feje felett? Egyszer suh… az érnek szétpattan a medre, kiront a piros vér tóvá kerekedve, de míg az utolsó csepp vér is elakad, szenved… ki mondja meg, miféle kínokat?” Csak nem fogjuk elhinni, hogy a nemes várúrnő tud ily hóhéri gondolatokban gyönyörködni? Inkább a költő beszél itt helyette, ki a leíró remeklésre kínálkozó alkalomból félre tolta bábját és maga vette át a szót helyette. (A hangutánzó suh naivságig menő realizmusa.) Vagy elhihetjük-e a jó öreg várnagyról is, az ilyen beszédet: „kiomolhat véred s asszú hamvaidból kihalhat a féreg…?”

A lelkiállapotok közül szintén azokat szereti, melyeknél a lélekre hirtelen mért ütés a testre is kihat, s ezt mintegy elbénítja, vonaglása ejti. Durazzo észrevéve, hogy ütött utolsó órája: „elképed,… haja mered, makog is, de torkán szava görcsbe fullad.” Budának Etele közeledtére, „haja merevedni sisak alatt kezde, hálója halálnak szemeit környezte.” Toldi György mikor a célpontját látja gazságát felfedezve: „veresebb lőn a főzött ráknál, homályosan látott a szép napvilágnál, a faragott képek táncoltak körüle, csak kicsibe mult, hogy le nem szédüle; aztán egy hidegség végig futott rajta, - fázott, meg is izzadt, elsápadt az arca.” Még a legegyszerűbb, közönséges mozzanatoknál is, minő például egy beszédet követő pillanatnyi csend, ily nagyban dolgozik költőnk és ez „ámulat percének” leperdültét mint az egész testi szervezetnek elbénulásából felocsúdását, a megakasztott gépezetnek újra megindulását jelzi: „Csak az ámulatnak múlt el az a perce, míg tépett fonalát köti az ész össze: csak amíg a füsti elszáll, mikor lőnek, visszajön hallása a siketült főnek.”

Legszelídebb esetben azzal kísérletez, hogy az illető lelkiállapotnak megfelelő fizikai érzést adjon vissza pontosan. Tudjuk, hogy a sírni akaró orrában valami facsaró érzést érez, mielőtt könnye kicsordulna: Arany ezt az orrtekerőzést korántsem tréfásan használja fel, hanem oly művészieskedéssel mely naivság alá rejtőzik. Midőn az éjjel hazalopózkodó Toldi kétségbeesett anyjától búcsút vesz és könnyeit nagy nehezen türtőzteti, érzését következőleg magyarázza költőnk: „Mintha tűt szúrnának orra cimpájába, vagy mintha alatta reszelnének tormát, - tekerő nyilallást érze olyan formát.” Sőt orvostani logikával kíséri a lélek érzelmeinek fizikai hatását a következményekben. Toldiné, amint fia után búsul, nem bír elaludni, míg a hideg ki nem rázta fájdalmában; az álom tehát – írja Arany – hideglelés képében „furá magát be tarkójába hátul, futkosott sarkáig s vissza a sarkátul; összezsibbasztotta, elrészegítette; ennyibe került, míg elszenderítette…” Betegség rajzát adja tehát itt költőnk: máskor meg a legideálisabb érzést rajzolja rokon módon, - a szerelmet, mely előtte úgyis csak „a vérnek hullámzó játéka.”. Széchy Máriának szerelmi hánykolódását „csiklándva metsző lelki fájdalmak fázlaló hevével” tolmácsolja; maga is kétkedve kérdezi: „Tán csak álmatlanság vett hatalmat testén, a miatt lőn roszul, forró lázba esvén?” Ez a szerelemnek oly pathológiája, melynek útja már a nemi élet körébe vezethet. Anyai fájdalom és szerelem Aranynál, mint látni, hideglelésszerű, testi állapottal jár.

A realisztikus szellem még a stílusra, a képekre és hasonlatokra is kiterjed. Buta, saját nejének mondásaként, „egész nap ásít, ülvén gondolatok here záptojásit.” Lajos bánkódva sóhajt fel: „Igy az egész boszúm véres buborék volt; elpattana; most már helye csak egy vérfolt.” Toldinak: „nagy mérges kelevény szivére szökellett; - szive a benzápult sok ronda gyönyörrel, teli sok önváddal, nagy lelki csömörre.” A hasonlatok is mind ebből a kategóriából valók. A háborúban a harckiáltás oly léleküdítő: „mint reggeli hűs víz, álmos, tunya arcra.” A következők a chirurgia körébe tartoznak: „Holt sebhely is érez idő változásán.””Mint eleven seb sajog, melyre balzsam helyett irgalmatlan orvos szíta izzó szenet. Mint fájdalma eláll tűzbe hozott tagnak, de ha megpihen rá, kétszeresen szaggat.” Az utóbbihoz még ezt toldja Arany: „vagy mintha ki búját öli este borban, az veszi fel másnap keserű mámorban.” – Ez a borosság legkedveltebb hasonlatainak is egyike. Toldinál többször valósággal is megtalálni ez állapotot, - viszont hasonlatként van alkalmazva Lajosnál: „mintha most ocsúdnék buta nehéz bortól, oly érzés maradt fenn a bosszú mámorból.” Szintúgy Wesselényinél: „Mintha meg lett volna verve kemény bortól és most józanodnék zavaros mámorból.”

Sőt mi több, még a természet festésébe is átviszi Arany e realismust, e pathologiai vonásokat. Így azt, hogy fagyott, következőleg fejezi ki: „A föld vére összefagyott csonttá; - hogy az erdőn a szél átzúgott: „széltől az erdőt gyors láz kilelte,” – hogy villámlik: az egyes lángsebek nyilnak, majd: „vonaglik a felhők idege.”* (*A Bolond Istókban (1. ének) hosszasabban kivíve ad rokon képet magasbb fajtájú, de lényegében azonos művészettel. „A felhő szívén tűzfájdalomként gyakran átnyilallik egy-egy villámlás, mire a felleg kínmoraja hallik.”)

II.

A férfi alakokban jelentkezik legszembeszökőbben, legdurvábban az indulatfestés realizmusa.

Arany ritkán merül a szív rejtekeibe, ritkán szövi merészebben a lélek szálait; az örvények mélye helyett inkább marad bizonyos alapindulatoknál, melyek egyszerűsége a mai kor regényíróinak complexitásokat kedvelő modorával szemben, inkább a görög klasszikusoknak egyszerűségére emlékeztetne, csakhogy nála akárhányszor csak alapindulatok, s nem alapérzelmek játszanak főszerepet. Egy alkalommal Byron hőseire kellett utalnunk: jegyezzük meg most, hogy köztük és az Aranyéi közt éles temperamentumbeli ellentét található. Byron emberei epés vérmérsékletűek. Aranyéi sanguinicusok. A túlságos vérmesség mintegy Shakespeare betegeire emlékeztet, hogy Taine kifejezését használjuk, de lényeges különbséggel. Shakespearenél az állati élet fejlettsége pusztán arra való, hogy a roppantul hánykolódó léleknek erős hüvelyül szolgálhasson, - a test mintegy csak tenger, mely a felette zúgó szellemnek viharütései alatt dobja fel hullámhegyeit: Arany rendesen a physiológiára fekteti a fő súlyt, az indulatokat physiológiai hatásukban rajzolja leginkább. Így fő alakjában, Toldiban.

A monda maga is vasgyúrónak ismeri. Ahogy Arany újra alkotta, teljesen ráillenek Tennyson szavai: A huge human beast of boundles savagery. Vadsága egész a vérengzésig megy, reszket a harcért. Éhezi az ellent, a zsengéjét ő akarja lelegelni, még akkor is, ha csak oly kalandra szólítják, mely nem ígérkezik véresnek. Milyen visszafojtott fenyegetés minden szava, mikor Tarnak jó bánást ajánl a nejével; főleg, mikor meghívását visszautasítja; csak bámulni, hogy ár most szét nem tépi azt a hitványt. Dühe, ha kitör, árvízmód seper el mindent. A búcsúsokat meglátva, rögtön elfutja, elragadja a méreg: „ostorával üti őket hátba, szembe, hason, képen; döfi vasöklével, rugja tova lábbal; verdesi egymáshoz, markolva nyalábbal.” Így teríti le az orgyilkos zsoldosokat is, hogy „az dög módra hever keresztül egymáson.” Vén korában, mikor már sírját ássa, alig hall az idegen lovagról, kiugrik a gödörből és rengeteg ivások közt készül „vérbosszújára”.

Ily alaknál természetesen gyakori eset az, mit költőnk egyik legjózanabb alakjánál (Wesselényi) így fejezi ki: „indulatvihartól elborúl az elme.” Toldinak valóban mindegyre fel-felörvénylik vére, agyába tódul, elfutja szemét: „mint a tüzes menykő át jár agyvelején egy ösztön.” Csak a puszta gondolat is elég, hogy minden csepp vére felviharozzék; Lajos királynak, mikor a császár elé kíséri, véresre tapodja a sarkát, zaklatva urát, hogy üthetni-e már? – csak úgy „duzzad a fejében nagytollu barétja, halántékiba vér tolúl.” A kriptában Piroskára dől, eleven tűz lelkét ajkára lehelve felmelengeti „hosszú erős csókkal;” midőn a halott felriad: a vér is megaludt, meghűlt benne; hátrafelé dobban, kalpaga ledagad fejéről. „De meg azt gondolja: Hiszen ez csak álom? Nosza álmodjunk hát, hogy hamar el  ne szálljon.” Csak nehezen, lassan tér eszméletre. Az ily vérmes természetnek nem lehet más vége, mint a szélütés: mikor öreg korában a királytól visszajőve házába dühösen betoppan, egyet bömböl, fulladozva az asztalra üt, iszonyút, végsőt, arra „megöli a harag”.

A vér felindulásai így homályosítják el Arany alakjainál a józan észt. Ha az indulat nem törhet ki tettekben, az idegek szenvednek roppant rázkódást. Mikor Toldit anyja megakadályozza bátyja leütésében: a hős tántorogva megy ki, „mintha most ocsudnék forró hideglázból”. (Ezért oly kedvence ez a hasonlat!) Viszont magánk a léleknek sincs más mentőszere fájdalmai ellen, mint az idegeknek ösztönszerű vagy szándékos tompítása. Toldi az álviadal után nekivágtat nagy bánatával a semminek, - hogy a lovaglásban kifáradva, fájdalma csillapuljon; a testi szervezet ilyenkor mint erős ütést kapott gép nekilódul, míg meg nem szakad gépezete. Így marja Toldi kínjában csikorogva a sátorszőnyeg vadbőrét, melyre levágta magát. Így hazajötte éjjelén, hallva, hogy Piroska, ki utána  tudakoltatott, már másé, kirohan a viharos utcára: „havas eső csattog, sistereg orcáin”, és mint az utcát a kavargó szél, „úgy söpri alá s fel őt is az indulat.” A Rozgonyi háznak tart, „fejével a falat döngeti és furja”, el-elrohan, majd visszajön és újra kezdi, mígnem dühe alább száll, és ő a fagyos éjet az utca egy kőpadján húzza ki. „nem aludt, zsibbadtság nyomta el csak, kába.” – Mint már említettük, zsibbasztó szerül gyakran használja a dőzsölést: „borban, szerelemben mélyen gázol, eszeveszett fővel búja erős házán dúl-fúl minden erővel,” mit nála „roppant nagy egészség, nagy erő meggyőz.”

Ne gondoljuk, hogy aki az állatiasságnak, az erős fizikai életnek ily túltengését szereti rajzolni, az a költő csak plastikai művésziességből hasonlítja hősét egy-egy baromhoz: látszik, hogy világos tudatával volt ő annak, mit fest tulajdonképpen? Ezért, mint a test mozgásainál láttuk, hogy az állatvilág nagy szerepet játszik és egyes lelki mozzanatoknak is plastikai megérzékítésére szolgál: viszont akárhányszor a lelkiállapotoknak rendes képviselője.

Toldi legtöbbször természetesen bika: „járása mint komor bikáé”, - ivás közben „mint bus bika olykor nagyokat rikkant”; - bujdostában bika „mely töri a nádat rideg – özvegy utján, egész falu sem bir vele a nagy pusztán”; - vénkorában, mikor az apródokat leütötte, sőt a királyt is főbeütéssel fenyegette: „a becsődült apródokon által iszonyú dühösen a szabadba gázol”, „a legénység szétfutkos előle, mintha prokapáló fene bika jönne.”

Megsértődve mint sebzett vadkan „fú veszett dühében”; - fölhevültében megbokrosodott paripa, melyre várni kell „míg a hab telijét elfujja.” A börtönbe alázuhanta után, mivel „ereje kész orvos, vére csupa balzsam”: „mint az erdők viharedzett vadja, sebeit egy-két nap éppé nyalogatja.”  A vacsorán, mikor a hitvány Tar nejére üt, majd futásnak ered: Toldi „mint szeme a prédán megállt fenevadnak, vesztegel egy kissé, cimpái dagadnak, de futni ha látja, önkénytelen üldi”, csörtet utána. Vadságában, vérszomjában farkas: amaz éjjel „mint farkas az aklot kerülgeti ő a Rozgonyi házat, -  ma hideg kőtől dühösebbre (…), körmöli a falat s rugja dühében, ugy őrzi ívül ő a Rozgonyi-házat.” Mikor Tarra lesni belopódzik bujdosó helyéről Budára, lelkében „a verszomj kerekedik felül”, olyan „mint a csikasz ordas tél idején”, mely „tűri soká a kínos fagyos éhet, de mikor nem győzi, faluba ront bátran, utcai őgyelgőt elrabol arcátlan.” Még a király parancsa is így szól. „Toldi veszett farkast hadszerbe nyomozzák.”

Költőnk ez alakot mintegy kuriózum gyanánt olyan kivételes helyzetben is felmutatja, melyben egészen az állatiasság kerekedik az ember felül: mikor ugyanis a cseh börtön fenekén kétségbeesve „dühe tetőpontján harap önkarjába”, majd éhenhalásnak indul, „előre az étket meggyűlöli orra, s visszafanyalodik bizonyos undorra”, „elnyomja az embert benne dühös állat”, az őrüléshez közeledik.

Azt vethetné ellen valaki, hogy ha csak holmi léhűtő óriást nem akart a költő, ha vasgyúróból bizonyos fenség színvonalára akarta emelni hősét, másképp nem alkothatta újra a hagyomány Toldiját. Annál is inkább, mert Toldi a nép fia, tehát benne összes hevükkel kell forronganiok az őseredeti indulatoknak, mert a vér szeszének elillanására nem fejlődött oly alkalmasnak testi szervezete, mint ez a műveltebb osztálynál rendes. Elvégre Toldiban kivétellel volna dolgunk. Azonban Lajos király és Etele a két legérdekesebb férfialak sincs másképpen rajzolva, pedig bennünk azt a roppant fizikai erőt már több lelkierő helyettesíti.

Lajos néha Hunyadi Mátyás lovagi elegantiájára, „szárkásztikus kedélyességére” emlékeztet”* (* Kemény Zs. Arany más alkalommal is használja ezt a jellemvegyítő módszert: Széchy Mária például egy-egy amazoni vonásával zrínyi Ilonára hasonlít stb.) van benne valami felsőbbség, mely arra képesíti őt, hogy kellemetlen viszonyok közt is a helyzet ura maradhasson ; tud magán uralkodni; de az olasz vérnek nem annyira ravaszságát, mint hevét örökölte. A sértő szó hallatára, valamint a Toldi szíve hallhatólag megdobbant és égő katlanná vált, úgy viszont Lajosnak képét láng csapja meg, felugrik, kirúgja a székét, „guzsba facsarodik egy in a szivén”, alig „hihet zúgó füleinek”. Csak aztán „csillapodik vére és derül méltóság a viseletére.” A fájdalom hatása nála is egészen az idegek bénulásáig megy, - mikor öccsének halálhírét olvassa, „lehanyatlik búsan egy nagy zsöllyeszékbe, a könnyű levelet sem bírja kezébe.” A bosszú kegyetlenné, jogtalanná teszi. Durazzo, szerelmének elrablója ellen oly hévvel szól haditanácsában, hogy arca neki sápad, szeme vadul ége: néztek az urak rá: mi ez, oly szokatlan! soha még nem látták ilyen indulatban”. S csak akkor mernek közbeszólni, „miután csillapodni látszott, arca pirosabb lőn, cimpája sem játszott.” A legelső alkalmat zsarnok árulással ragadja meg, hogy a gyűlöltnek fejét vétesse, bár saját vezérei vetik szemére igazságtalanságát. Bánkódásakor aztán nem alaptalanul von párhuzamot a saját tette és a Toldi bosszuló gyilkossága között. Máskülönben igaz, hogy szellemi fölénye kérdést sem szenvedhet: a legválságosabb pillanatokban tanúsítja ezt. Így mikor egykori szerelme jelenik meg előtte csábító Armidaként, a végső percben hirtelen keresztüllátja a cselt, hirtelen megszólal benne az ész szava: „visszaparancsolja ifjú tüzes vérét: megösmeri a nőt… férjgyilkos testvérét!” Mily messzi esik azonban így is az igazán nagy alakoktól!

Etele tartoznék tulajdonképp eme nagyok közé. Tényleg Etele az egyetlen férfialakja Aranynak, mely már bizonyos távlatba van helyezve, bizonyos nymbussal van körülvéve; az egyetlen, mely néha megragadó fenségig emelkedik fel s melynek vérmérséklete már az epéshez közeledik: ereiben az elfojtott indulatoknak egész tengere pihen.

Egy tekintetében több vész rejlik, mint a legtajtékzóbb fenyegetésekben ; szeme oly kegyetlenül ontja a villámokat. A természet mindazt az erőt, mit Budától elvett, reája ruházta; a két testvér úgy viszonylik egymáshoz, mint fejedelmi oroszlán meg egy vénülő bozontos eb, melynek mormogó fészkelődését az jóakarólag töri, fönséges nyugalmában. Etelében már mutatkozik a léleknek az a túláradó szenvedélye, mely megfeledkezik a fizikai létről és képes az érzelemben megsemmisülni. Etelének el kell hinnünk, hogy mikor ezt mondja nejének: „kedvem lenne ma, hogy öleden meghaljak” – nem túloz nagyzó szavakkal. Valódi szenvedély ez, mely nyugodtságában hatalmas erőt sejtet: nem úgy, mint a  passivul viselkedni tudó Toldinál, ki az eljegyzési ünnepen étlen-szomjan ül egy alsó asztalvégen, csak néz-néz, az „édes méregitalt” nyelve, „gyönyörű Piroskán odavesz a lelke”. Etelében aztán szintúgy fel-felörvénylik a vér; bár ő ez indulatvihar alatt sem veszti el teljesen önuralmát. Egy oly kislelkű semmi emberrel megférhessen, minő Buda, nem csekély lelkierőre van szüksége; nem csoda, ha tehát fellázad néha türelme. Ilyenkor rettentő indulatossága: „felforr hirtelen a vére, zúgó patakokban ömlik a fejére, mint malom örvényzik két füle s ajka reszket kissé, meg a szó is rajta.” De bár „bús felhőként hömpölyög és zordon, köde haragjának aznap esik folyton; estefelé tisztul”; másnap reggel maga megy bátyjához kiengesztelődve és így nagylelkű erőfeszítéssel ő teszi meg az első lépést arra, hogy a köztük lefolyt jelenet feledésbe menjen. Nejének megsértése után némán, hirtelen elvonul haza. Mikor pedig a távolban sem nyugszik Buda, egyelőre beéri megfenyegetésével. A háborúban aztán értesül az istenkardja ellopásáról. arca „elsápad, elhal kisérteti zölddé, azután izzó vér sebesen megtölté,” s ültéből felrándulva dörmögi: „Haza fogunk  menni.” Égszakadás, földindulás módra közelg Buda várához, egy szál karddal; a főurakat, kik tartóztatnák, „szeme szikrái vissza vadul intik.” Benn a várfalon várja rémült bátyja: amint Etele „közelebb jő, amint szeme villan, duzzad egész teste, majd rá szakad, olyan – szorúl összébb köztük levegő nyilása, szó nélkül, csak ölü sivással ránt szablyát.” Küzdenek, Buda megszalad, mire. „még egyszer üvöltvén, Etele szökellik, vállközön a kardját belemártá mellig.” Íme Etelét is vérengzésre ragadja az indulat, mint Toldit, meg Lajost; - de őt nem bánkódás szállja meg utána: midőn Gyöngyvérének átkait „tompa sötét hangon” utasítja el neje és fia ártatlan fejéről, sorskihívó daccal fordul környezetéhez: „Hun urak mit néztek? Ez csak az én tettem. Megvan!”

Majdnem tragikai pathossal rázna meg e jelenetet, ha oly operai finale – kardlerakás – nem gyöngítené, - és ha az előzmények eléggé elkészítették volna a kedélyünket. Etele alakjában, mely költőnk lélekrajzolását a maga teljességében mutatja, a szenvedélynek legfölebb egy-egy hullámhegyét ha látjuk emelkedni, de aztán ismét elcsöndesül a tenger. Korántsem huzamosan emelkedő vihar kitörése az, minek végül tanúi leszünk. A testvérgyilkosságra nem tán szerelmi féltékenység vezet, - sőt még nem is hatalomvágy. Igaz, hogy Etele világhódítónak készül, de egyelőre mindössze egy kis kirándulást tesz, csak csapatait gyakorolja. A végzet misszióval bízta ugyan meg, de azért nem lebeg fatalizmus vésze alakja megett, nem vonzza lépteit szenvedély örvénye. Buda miatt vall kudarcot missziója: márpedig Etelének olyan teher a bátyja, mit darabig kegyelettel elvisel, utoljára bosszankodva rázza le, vagy mivel a hagyomány úgy kívánta, megöli. Csakhogy* (* V. ö. Angyal Dávid értekezését Buda haláláról Abafi Figyelőjében) ez bennünket nem megrendít, hanem felbosszant: hogyan tud Etele nagy szívében a méreg ily dühévé csigázódni, mikor látja, minő hitvánnyal van dolga? és hogyan tudta a végzet az ő kiválasztott hősét ily méltatlan próbára tenni? Bizonyára fenséges volna az anticipatio ama pillanata, melyben egy világtörténelmi misszió eljátszását sejthetnők meg: de Etele alakja mindössze azt a végbenyomást teszi ránk, hogy költőnknek a lelki szenvedélyek hatalmas rajza kevésbé esik hatáskörébe. Nem a regényektől követelhető finom részletezések egymásutánját értjük a fejlesztésben, hanem azt, ahogyan egy eposz-költő is be-bevilágíthat a lélek fenekére és látnunk engedheti annak titokzatos mélyeit.

III.

Ha a férfiakról most a nőkhöz térünk át, nem szabad felednünk, hgoy nőnél már nem várhatjuk az állatiasság amaz erejét, vadságát. A fizikai élet itt a vérnek nem annyira csapkodásaiban jelentkezik, mintsem könnyedébb hullámzásában, - a feszülő idegeknek nem erejében, hanem ruganyosságában, finomságában. Innen a nagyobb érzékenység, a mélyebb szenvedélyre hajlam, innen többé-kevésbé finom, vagy épp rafinált érzékiség.

Arany azonban, ha gyakrabban tárja itt fel a lélek redőit, ha a mély szenvedélyek örvényét is érinti útjában, mégis itt sem mellőzi a fizikum realizmusát, mely annyira szerepelt a férfiaknál, miután lényünk dualizmusa éppen a nőben van erősen kibélyegezve, úgy hogy ezúttal is erős adagban vegyíti a lélek psychológiájába a test pathológiáját. Költőnk sokkal többre tartja az élet valóságát, mint az idealizálást; ezért választja nőiben alaptermészetül a nő lényének prózaibb részét, az érzékiséget: akár egészséges üdeségében, akár démoni csábjában, esetleg néha éppen mint a sebzett szívnek gyógyító szerét.

Az első esetet Gyöngyvér, és kivált Ildikó képviselik. E két fiatal asszony a női jellemnek érdekes vonásaival lep meg: hiúk, irigyek, ránkórosan érzékenyek, tettetők; kegyetlen finomul értenek a sértéshez, még engedelmességük is sértő dac. Gyöngyvér Budának való feleség, zsörtölődő asszonyka, közönséges kis teremtés; a költő csak egyetlen egyszer kegyeskedett üdébb színt pazarolni rá, éppen érzékiesebb mozzanatnál, a kielégítetlen anyaiság vágyánál, mikor Aladárkát űzve „hő gerjedelemben, csókszomja kidül a nagy fekete szemben”. Ildikó ellenben Etelének méltó neje, benne is van valami fensőbbség, alvó tűz. Férje szerelmének áradozására nincs szava, de nem odaadása, amint csókra engedi „ tüzes orcáját, félig nyílt szemeit, gödrös pici állát, gömbölyű két karját, sima fehér vállát”, a legkéjesebb érzés mámorának hevessége. Ha férje csatában, ő édes gondban utána „az álom csak játszva kerüli, fohásza galambit férje után küldi; hattyúfehér teste forog a habágyon, a lelke meg úszkál tenger hiú vágyon; apró pihegését unja Aladárnak, körül éjsűrítő nagy kárpitos árnyak”. S mihelyt paripa prüsszögést hall alant, felriad: „Jaj, édes uram jött meg”, „Veti hamar leplét karcsú derekára, minden erén futkos szerelem hangyája, függő folyosón át az urához indul”… Fojtott indulatossága Gyöngyvérrel szemben tűnik ki; mikor ez sírva tartja elébe a sólymát, melyet az Ildikóé megött. Ildikó kacagva üti ki kezéből s még ő dorgálódzik, hogy pedig Gyöngyvér csak jobban rí: arca lobbot vet, „szép homloka tetszik vérrel elegy hónak s éles csengő hangon kiált rá: „Ne sikoltozz őrült, nem vagy mai gyermek!”  Férje édesgető unszolására aztán bele látszik egyezni, hogy a saját madarát adja kárpótlásul a  sógornőnek, feléje lép és solymának „kitekeri nyakát s úgy dobja elébe”.Igazi nőies bosszú, igazi gyermekdac. Csak akkor veszti el életelevenségét e remek nőalak, ha eszébe jut, hogy neki tulajdonképp Krimhild szerepét kellene játszania; ilyenkor el akarja velünk hitetni, hogy szíve még „régi szerelmének koporsója”, - hogy gyermekét szereti s nem férjét, mert amaz közelébb van hozzá; „teste, az ő teste, vére, az ő vére”, - annyira következetlen lesz, hogy hol férje szándékozik álnokul bosszúra használni, hol meg fia felnőttére akar várni. Mily kár, hogy a költő a Nibelungen-Lied hatalmas alakja emlékének felidézésével törpíti el őt! De ha e káprázat elszáll, ismét látjuk Ildikót mint szerelmes nőt, boldogságában könnyező anyát: ismét élőlénnyé, erős illatú rózsává, ruganyos pelyhű hattyúvá alakul vissza.

A démoniság nem Johannában, e férjgyilkos királynőben lép elénk; az ő alakja túlontúl nagyolt körvonalakkal marad a háttérben: testvére az, ki egyetlen fölléptekor nemének, fajának minden bűnös csábját el játssza. Mert színészkedésig viszi kiszámított ravaszságát, valódi művész benne. Lajoshoz, ifjúkori imádójához jön, hogy férjeért könyörögjön: pedig tudja jól, hogy az már ki van végezve. S ő mégis egész szerepet játszik végig, megragadót, észvesztőt; bosszúja észrevétlenül akar tekerődzni áldozata köré, hogy torkához férhessen. Gyászban, díszes kísérettel érkezik, „mintha nem is kérni, hódítani jönne”; tényleg hódítani jön, bútól s haragtól növelt bájának tudatában. Megkezdi játékát: vár, remél; majd elszédül, dühösen felszökik, átkokba tör ki: majd meg csöndes zokogásra fakad és „mostani fájdalom s régi szerelem hangján” szól szemrehányólag: „Miért tetted ezt velem?” A háló ki van vetve, egy lépés még s a kiszemelt zsákmány belécsapódik. Csakugyan, a művésznő nem tévesztette el a hatását: Lajosban ébredez rég alvó szerelme, s a régi érzelem most belőle tör ki szemrehányólag, rezignáló sóhajjal, mert mindennek vége már, - a kiontott vér örökre válasz köztük. S most közelebb hajlik a fátyolos fej, az egész test, - az ajk lehe átérzik, a szem tüze átvillan a fátylon, a következő percben a fátyol fellebben és ott áll előtte a szenvedély démona, hő arccal, fojtottan lehelve: „Mért nem?” – Igazi olasz nő, kinél a kéj és gyilkosság percenkint váltakozik, amaz emennek eszközévé szegődik, művészettel szőve a bosszú cselét…

… Egy harmadik nőtípusban, melyet Rozgonyi Piroska képvisel, kísérelt meg költőnk női szenvedélyt összefüggő folyamatosságban rajzolni, keletkezésétől, kitörésén át, végső elhalásáig; oly szenvedélyt, mely a lelket felemésztve, fizikailag is megsemmisít. Míg a férfiaknál az indulatok vihara elvonul, és ha kisebb-nagyobb mérvben fizikailag is kitombolta magát, a férfi kiheveri valahogy a válságot: itt az indulat hevétől a test virága is tönkre hervad. De a boldogtalan szerelem derének e virághervasztása, mit költőnk visszaadni megkísért, nem tán gyors liliomhullás: lassú, kínos az, mint az élet kérlelhetetlensége. Piroska nem oly ideális, gyorsan elmúló jelenség, minő Szép Ilonka; közelebb áll hozzánk és sokkal tovább marad velünk. Legkevésbé pedig holdvilágsugárból szőtt sentimentalismus: a Gretchenek, Klärchenek, kik élhetetlen rajongásukban buknak el, nem rokonai, sőt ismerősei sem. Ha az ő szervezete is tönkremegy, akaraterejének küszködése alatt megy tönkre: igazi magyar nő, ki nem beteges, túlérzékeny, kókadó természet. Az ő ereiben az élet vére frissen csörgedez, sőt valami dac, passzív megtorlásra hajlam fejlődik ki benne, az élet prózaiságában találva támaszt. amennyit veszít idealisságból, annyit nyer életigazságban.

Legelőször oly szituációban találkozunk vele, mely közös minden fiatal lányéval: amint szerelme hajnalán boldog s csak egy-egy pillanatra jut eszébe viszontszerettetésén tűnődni. De e szituációra Piroska egyénisége valami üde bájt áraszt. Éppen nem elepedésre szánt alaptermészet e kedves, életvidám gyermek; hiszen mint gazdasszonykodik iruló-piruló sürgés-forgással, vendéglátáskor! Még oly erős csapás sem képes egyszerre tönkretenni, minő akkor sújtja, midőn imádottja kegyetlenül másnak dobja oda őt: másnak vívja ki. Sikoltva rogy ugyan össze, mert fájdalmának csak ki kell törnie, de aztán egy hanggal se árulja el szíve baját, sőt „édes, ölő bűnét keblébe zárva, megy az áldozatra, néma kötött bárány”. Egy szavába kerülne, de nem csak szemérme tartja némán, nem is az a végleg lemondó önfeláldozás, mely egy perc alatt egy életre rezignál: Piroskának nem Richardson-féle regényíró volt keresztapja. A női büszkeség némi dacot ébreszt benne: midőn néhány lovag, ki a cselt sejti, könnyeit megbosszulni száll ki, fájdalmának ezt a jelét is visszafojtja és mintegy meg rémülve, hogy szívébe láttak, siet odadobni szavát. Áruló büszkesége maga ellen készteti biztosítani magát. Kínos, lassú öngyilkosságra: „a házasság hosszan emésztő mérgére” szánja el magát. A bosszú eszméje ad erőt erre gyenge szívének. „Elhaljon, de szeme láttára; csak előtte haljon, a lelkire haljon!” Az elmúlásban édes fájó bosszút vél rejteni. „Oh, szív csudás önzései!” sóhajthatunk fel, mint a költő felsóhajt néha.* (* Murány ostroma)

Egy-egy percre ugyan eltűnik a dac, a büszkeség szívéből. Az a hiú remény kecsegteti, hátha „ő” megbánta tettét, hátha már szereti is? Kész elmenni a királyné udvarhölgyei közé,m ert itt remél véle találkozni. De hiába. Végre megtöri némaságát és reszketve, pirulva borul barátnéjára, kérve, hogy ez rokona után tudakoztasson: ez ártatlan, ügyetlen hazugsággal árulja el szíve baját, amire aztán ő sem mer, nem bír tovább tagadkozni. A kósza hír csak rémekkel tölti el álmait, csak kínját növeli. Hasztalan tűnődik, hasztalan várja, hogy szíve megtörtével élete is megtörjék. a sors gúnyaként „viruló ép élet, ifjú egészség játszik arcán”. A kolostor romantikus magánya, „hol a szívek hallgatva megtörnek”, zárva számára; mert nem akarja sírba taszítani öreg atyát, kinek éltét régóta csak az a „remény táplálja, hogy lesz örököse, unokája”. A gyermeki kötelesség önt lelkébe erőt, hogy ne áldozzon fel mindent önző fájdalmának. Nem is olyan aimer-mourir az élet, az astolati lyli-maidek csak az eszmények bűvös világában hervadhatnak úgy el; itt, a való prózájában érzéseinket különböző tekintetek korlátozzák; tán örömest dobnók el terhes létünket, de másoknak is van joguk hozzá, s éppen az élet prózája segít beletörődni helyzetünkbe, Piroska is végre megnyugszik. Maga sietteti menyegzőjét, maga is belemerül a kelengye készítésébe: „oh, csakhogy e gondtól csillapodnék gondja!” Az utolsó éjjelen ugyan kitör még egyszer fájdalma: most érezi meg a legnagyobb hiányt, az édesanya hiányát. Lánytársainak, kik öltöztetni jőnek, szótlanul engedi át magát, hogy cicomázzák, amint bábuikat szokták; hallja, bár nem érti, amint vidoran fülébe csevegnek; az álmatlanság, a múlt emléke, a reá váró bizonytalanság elkábítják, csak azt érzi, hogy temetni viszik. Az oltár előtt kimondja a végzetes szót, hisz csak atyját látja! -  És aztán megkezdi az életet, ezt a silány földi létet, mely hitvány kufárként mindig lealkuszik vágyainkból, de utoljára is megalkuszik. Kiegyezik az élettel. megtanulja álarc alá rejteni a világ előtt boldogtalanságát, „az eskü is immár neki erős gyámok, - az a reménység is, mire apja számol;a vérnek is abban lehet egy kis része, nem epe a mézes hetek ifjú méze”. A physiologie du mariage az, mi sebének gyógyító írt nyújt. „És ha talán Toldit soha meg ne lássa, beállhat idővel szíve gyógyulása; marad ugyan sebhely, megérzi halálig”. Így váltja fel a szív ideálját köznapiság, így segíti megtörni a szellemet a testi gyarlóság: kétségbeejtően igaz logikája az életnek.

Csakhogy Piroskát balvégzete nem engedi egészen elnyugodni, - nem olyan mindennapi szerepre szánta. Elég kegyetlen hozzá, hogy újra felszaggassa hegedő sebeit, hogy a nagy vérvesztéstől még jobban elgyengüljön, végleg, halálosan. Midőn férje egyre dicsekszik előtte, valaki lesz vendégük estére, Piroska rögtön megsejti: „vére hagyott ajkát emeli tiltóra, de a beszéd elhal, nem veheti szóra. Egész nap az Istent mind csak azon kérte, hogy Toldi ne jöjjön, - s egész nap a szívét mind csak azon kapta, hogyha fele sem jön, meghasad miatta.” Toldi csakugyan jön; átesnek a viszontlátás pillanatán, lassan-lassan belézökken beszédük  a kerékvágásba; midőn asztalhoz ülve, szívük ételtől-italtul zsendül, Piroska is szinte „megfeledé hosszú örök búját, élvezi mit a perc öntudatlanul ád”. Ő, az áldozati bárány ingerkedni kezd. egy önfeledett percben naiv, de férjére annál sértőbb, Toldinak pedig alvó szenvedélyét felzaklató célzással árulja el, hogy ő tudja, ki vívott meg akkor az ő kezéért, - és ezzel elárulja szíve titkát is. A legkínosabb helyzetet idézi elő, minőt csak gyermeki tapintatlanság és női érzékenység idézhet. Mintha nem is maga, hanem egy idegen hangja cseng be fülébe, mikor megszólal ; szavaira aztán oly rettegés, majd rezignáció fogja el, mint ki önkéntelen merész lépést tett s rá rögtön megérzi, hogy e lépéssel mindent elvesztett.

Mikor pedig Toldi a hitvány férj után rohan, hogy megbüntette, Piroska eléje lebben, ölébe omlik ; „mély fekete szemmel néz rá föl ijedten, kérve, szerelemmel”. Rejtező orcával tűri a bűnös, bűvös csókokat, hallja a szenvedélyes hívó szavakat, s amint haloványan, némán ott remeg: „jól érzi, hogy ellentállani nem birna”. De erőt vesz rajta szemérme, kibontakozik. E perc emléke még soká-soká „melegíti arcát kárhozatos gerjjel”. „Oh, bujni, pirúlni, a földbe sülyedni, elveszni… de mégis szeretni, követni.” A múlt még egyszer felmerül lelkében, hogy kétségbeejtő világosan láthassa most, minő „gyermeki makranccal” játszva el boldogságát. Minő sors vár reá? „Szeretni szeretve, megimádva, - s nem tudva, bosszúból, szív gyilkosa lenni; a kicsit is bánni, mi az elmúlté lett: hát még egy egész nagy irtózatos élet!” Mi lett előbbi támaszaiból? Az eskü most hiú szalmaszál; ha „leányi áldozatára” gondol, „meddő legyen inkább, az egeket kéri; s visszára visszálván anya érzeményét, meggyűlöli apja lehető reményét”. A jövő nem lehet más, mint: „vagy keserű balsors, vagy örök gyalázat”. Ez utóbbi lehetőségnek már gondolata is vérrel lepi arcát, süllyedésén máris megriad, elszörnyed. „Ajkán idegen csók pokoltüze gerjed… többé az imádság, érzi, nem őszinte: meg kellene bünét – s nem birja, utálni; hazudik, hogy ettől megakarna válni”… Mikor férje késő éjjel haza kullog, jöttére talpig elirtózik, - ha sohasem szerette, most gyűlöli, utálja.

Csaknem Sand Györgyöt juttatja eszünkbe a szenvedély e láza. De Piroskában az erkölcsi érzék nem bénul el, a költő ezután gyöngéden elvonja őt szemünk elől; midőnt később viszontlátjuk, lelke már nemesen megküzdte harcát; bár „a szegény test, a csatatér, romban”. Mi lett az egykori Piroskából? „Egy kiaszott csontváz, bár idomi szépek, hervadt liliomszál: szárnyait a lélek lebbenti, de vár még”. Most már a sors megszánja, megmenti a hosszas elepedéstől, hirtelen szúrja szíven: mikor férjét megölve hozzák elébe, holtan rogy össze…

Sajnálatunkra, a költő még a sorsnál is kegyetlenebb hozzá és a sírboltban ismét felébreszti, mint álhalottat hogy Toldit s magát elátkozza, - hogy megint visszatérjen az életbe, melyet pedig eléggé megszenvedett. Amint hazaviszik, - örömtelen, szótlan enged magával tenni, csak néha sóhajt fel: „Óh, miért nem hagytok csendes koporsómban!” mintha csak a költő ideálja sóhajtana e szavakban szemrehányó végbúcsút! Már csak napvilágra kényszerített visszajáró lélek, mely előttünk senyved szét: „ott ég a haláljegy bús képére írva: halovány arcára hirtelen pirossal; nincs már köze földdel, sem földi lakossal.” Még egyszer találkozunk vele, mint már apáca fejedelemasszonnyal, haló ágyán, amint múltjával kibékülve készül a hosszú útra és Lajosnak Toldit mentegető levelet ír. Ha végigolvastuk e száraz tudósítást, e hideg bocsánatkérést, melynek hivatalos aláírásából ki nem hangzik egy elveszett élet bús története: sietve vegyük kezünkbe Byront, hogy donna Juliának, vagy Puskint, hogy Tatjánának levelét olvassuk és ismét igaz nőiesség varázsát érezhessük.

Ha az utóiratban mégis ráismerhetni Piroskára, ezt lelki felének, a boszniai bán lányának köszönhetjük. Örzsi, a királyné udvarhölgye ez, kinek ereiben a déli éghajlatnak hevesebb vére hullámzik. Mintegy kiegészítő ellentéte Piroskának. Emez búját mélyen rejti szívébe, még maga előtt is majd szentségtörésnek tartja feltárni, de azért arcán hordja visszfényét; Örzsinek érzését le nem olvashatni az arcáról, de túláradó szíve könnyítést kíván, s oly bizalommal, őszintén tárja fel keble titkát a zárkózott Piroskának, hogy ez bárhogyan szeresse, csudálja új társát, visszásnak érzi e nagy nyíltságot. Egész alakján vidám hév ömlik el, - senki se gondolná róla, hogy szívét reménytelen szerelem emészti; ő épp oly eszes, körültekintő, amilyen mély szenvedély nyugszik lelkében. Hogy a királyné Piroskát laktársául rendeli, meg se látja, míg az udvart tart, de hogy oszlanak, mindjárt csókon kezdi, szó nélkül viszi-viszi magával, „mint madarat sólyom”, puha fehér fészkébe, szűzi szobájába. „Ott szembe magával hevesen fordítja, kezeit két kézzel széttárva szorítja, néz a szeme közé hosszasan és mélyen, hajolva feléje, hogy ajka odaérjen”. Ajkát ajkához nyomva, kitör: „Szeretlek te leány, - ezt, - ezt a mosolygó, csókravaló szádat: hozzá szemeidben az a mély-mély bánat. nekem is van egy búm – nem bú! fagyok, égek; szerelmes vagyok én, szeretem a léget, az álmot, az árnyat, a napot, a holdat, az elérhetetlent, ki sem mondhatókat! S titkolom a légtől, a csapodár széltől, a naptól, a holdtól, az árnytól, a széltől; rettegek álmomban, elárul az álom… de nézz ide! nem fáj, egy szisz nélkül állom”. Szól, tűt szúrva ujja hegyébe; Piroska sikoltva el akarja venni tőle, de ő mosolyogva hátrál, felkacag: „Hagyján, hiszen ez semmi, valaha még azt is megmerem én tenni! kedvtelve nézegeti a kicsöppent vérét s édesnek ízleli.” – Este odafut Piroska ágyába, „csöppet sem törődve, hogy a szűz hold látja, öleli, csókolja, gyenge fehér vállát pirosra lehelve”, „ott neki meggyónja szívbeli bálványát… tudja mi lesz  vége, ám hadd legyen!” Aztán maga is rajtakapja Piroskát szíve titkán!... A mai lányok barátkozása nagyvilági önzésnek debutje: Örzsié akár lesbosi szerelemnek illenék ma be. Hisz nincs modorában semmi fád ildomosság, - mosolya, csevegése nem hiú irigységének szolgál palástolására. Csupa hév, szenvedélyesség, bár nem az olasz vérmérsék sötét erei lüktetnek szervezetében. Elevenségét, vidámságát Piroskának passzív szomorkodása emeli ki és érezteti meg vele, fokozza a maga akaraterejét; önérzetes szánalommal szól barátnőjéhez, mikor együtt tűnődnek jövőjükön: „Szabadulás módja nekem immár készen: de te oly félnék vagy, leány vagy egészen: úgy-e, te nem mernél… ily viruló korba? Boldogtalan élj te, menj te kolostorba?”

Piroska nászával mintegy elmosódik, eltűnik Örzsi alakja, később már csak foszlányaiban áll elénk. Halljuk, hogy barátnéjától már mint fejedelemasszonytól maga is fátyolt akar venni, ki-kijár hozzája: kedve már csak „mint tört tükör apró fénye csillog”. Piroska intő ellenvetéseire csak a tűt említi mosolyogva. Még egyszer találkozunk vele, még egyszer látjuk régi alakjában. Mikor Piroska nőies tapintattal akarja Örzsi szívének baját az igazi orvosnak fölfedni, egy utóiratot diktálva leveléhez mibe alig kezd Örzsi bele, észreveszi a cselt: zokogva, kacagva ugrik fel „kiszalad, orcáját kezével betakarja; nincs azután szép szó, ami vegyen rajta”… A sorsnak elég egyszerre egy áldozat. Örzsinek már nem szán oly szomorú véget: Lajosnak az utóirat nagyon megtetszik; hazajövet a szép leánynak, kit a vakbuzgó királynő mint leendő apácát társaságára méltat, mosolyogva csípi meg állát: „Be szép vagy ma te, bús rózsája Budának; mily messze kerestek s mily közel talállak!” A költő értésünkre adja, hogy a király aztán csakugyan nőül veszi.

Arany fiatal leányai közt egy van, ki mindvégig egyforma elevenségben marad. Ez Örzsinek magyaros kiadása: Anikó. Apjának bűne ugyan ott sötétlik a múltban, de róla egy percre se lebben fel a fátyol. Anikó körül minden kacag, még a komorság és mosolyra derül; vidám, bohó gyermek, ki az életet könnyen veszi, merő tréfa, csintalanság. Ingerkedő kedvére jól felei bajusz alól a bátyja: „Ugyan anyám, miért is nem adod már férjhez? vagy nem akad néki az egész Sárréten, ki legalább egyszer megverje egy héten?” Milyen kackiás nótával felel erre a férfiak léhaságáról! A végén mintha azt mondaná: „Hátha már ugy unszol bácsi a férjhezmenésre, hát – vegyen el maga!” – Ami mást méla merengésbe ejtene, ő abból elég könnyelmű tréfát űzni, nem érzékeny, sőt inkább némileg fiús természet van benne. De azért sem nőietlen, sem léha; eléggé tud érezni, bár tartózkodó, csak egy-egy pirulása árulja el. Ha szívét baj éri, nem esik kétségbe, szólni is, csak leplezve szól róla, mintha másról volna szó; józan marad, nem veszti el reményét. Mégis nőiessége nagyobb, hogysem amazonná válhatnék; merésznek inkább csak képzeletében az; ha néha éppen valami baj éri, jó sorsa segít rajta. Azok közé tartozik, kiket isten jó kedvében teremtett.

Anikó csak típusszerű alak, általánosságban tartva. Nem ismeri az indulatok erejét. Előbbi társai szintén csak töredékesebben láttatták a szenvedélynek egy-egy mozzanatát, még a legrészletesebben kidolgozott alak is – Piroska – hirtelen szakad félbe. Nem is a szenvedély az, mit Arany hosszabb folytonosságban bír rajzolni, hanem oly szelídebb érzelem, mely a nőt legnemesebb oldaláról mutatja. Mondhatni egész költészete ennek az érzelemnek, az anyai szeretetnek epopoeája: ez az érzelem az, mely tulajdonképp nemesíti meg költőnk főalakját Toldit, mint magát Lajost is fiúi gyöngédsége hozza közelebb szívünkhöz.

De bár ugyanegy érzelemnek keltője, mily hasonlíthatlan ellentétet mutat a két anya!

Erzsébetnek különben csak epizódszerű alakja kevés, de erősen biztos vonással van körvonalazva. Valami fagyasztó légkör veszi körül; meglátszik rajta, hogy hajdan egy egész nemzetséget volt képes bosszúja kiirtani; meglátszik rajta, hogy olasz nő, ki fiatalkori hiúságát most öregkorában bigottsággal akarja levezekleni. De azért még mindig a régi. fiát maga ingerli bosszúra, türelmetlenül, vérszomjasan, hogy a másik percben imaórára távozzék, buzgóvá „aláesett képpel”. Vén keze még mindig liliomvíztől gyönge fehér; kegye azzal nyilvánul, ha enyhébben tud nézni; „se szelíd, se metsző” hangon vet oda egy szót, gyémántos hideg, ujjait csókra nyújtva. Udvarában: „bűn érzeni a lánynak”, - „a sok dísz, fagyos és szent pompa” közt csak képmutatást tanulnak. Találóan mondja róla egyik hölgye: „Nem hiszem, éltében fiatal lett volna.” Ha rajta állna, minden fiatal lányt kolostorba zárna, sőt még a hitvest is el tudná választatni, - a fátyolöltés szándéka elég neki, hogy valakit azonnal többre becsüljön. Még saját fia halálát is csak zajos pompával tudja gyászolni: „mintha mindennap egy királyt temetnek”. Toldinéval szemben mutatja ki lelkét egészen: mikor a fiáért könyörgő szegény asszonynak előbb kárörvendő fenyegetésekkel felel, majd sivárabb, tompább hangon inti, kegyetlen önzéssel: „Ártatlan is elvész, bűnös ne lakoljon? Anyasors, hogy szüljön fiat és gyászoljon, - másénál bizony a fiad se kárabb.” Vigasz, balzsam az ő bújára, hogy mással is éreztetheti, az anyagi kínokat. Mily igazán, mindent kifejező szavakkal susogja Toldiné kijövet: „Nincs szíve!”

Toldinéban van szív: ő az, kiben az anyagi szeretet igazán megtestesül. Majd mindnyájan a magunk édes szüléjére ismerhetünk e jámbor istenfélő öregben, ki csupa gyöngédség, jó lélek. Fiáról rosszat el sem hihet, megbántatását általa csak fájdalommal tűri és nem haraggal bünteti; megvan a maga egyszerűségében, csendes, éppen nem élelmes gazdasszonykodásban töltve napjait. Sokkal ártatlanabbul együgyű, hogysem a társadalmi prude ildomosságokról fogalma volna, kivált a férfi és nő viszonyának rafinált nagyvilági felfogásáról sejtelme lenne. Sokkal kevésbé ismeri a szív erősebb szenvedélyeit, hogysem átérezhetné. ezért neheztel meg fiára, kinek szerelmi búját érteni képtelen, miért ijesztgeti őt ilyen semmiséggel? A fiáról szárnyaló hazug hír annyira marja lelkét, hogy maga megy meggyőződni; mikor aztán látja a valót: szülői fájdalmát bosszankodás fojtja el; bátran, pattogva szidja ki korhelykedő fiának társait… elrontóit. Aztán összeszedve családi mátka-ékszereit, velük a királyné elé járul, ajándékba hozza, hogy fiához pártfogásért esdjen. Midőn pedig csak szidalmazó szavakat nyer, anyai érzelmében még a királynénak is ellent mer mondani, aztán vérbe-lángba borult arcával, hangtalanul, rebegő ajkkal tántorog kifelé: „görnyedve, ölében kezeit kulcsolván.” Öreg, beteg testével, idegen földön a királyt akarja fölkeresni, hogy kegyelmet, igazságot kérjen gyermekének: csak alig tudják lebeszélni róla, - akkor is csak azért enged, mert már „tele beszélték” a fejét. Nem a méltóságos, parancsoló matrónák körül való tehát ez anya, sem a szenvedésekben megőszült szentek közül: élete közönségesebben folyt le, nem ment át hevesebb hánykolódásokon, nem is égett ki, mint Erzsébet, tapasztalásai nem hidegíték el, nem tették tartózkodóbbá érzéseit; ha nagynéha egy kis erélyesség szállja meg, az is csak erőlködés, mely közel áll a síráshoz. Ismételjük, csupa szív. Minden tette, mozdulata gyermekkori otthonunk jó angyalára emlékeztet, melynek még a távolban is elér gyöngédsége: ima és – cipóba sütött pénz képében.

Épp úgy felismerhető alakjának rajzán a gyermeki kegyelet emléke, mint Piroskán az apai gyöngédségé.

Negyedik rész

I.        Politikai és társadalmi eszmék. – 

II.     A költő lelki világa és a szabadságharc. – 

III.  Pesszimizmus, hánykolódás: világfájdalom. –

IV. Gyógyulás: újabb sebektől elnémulás, - ez intermezzó hatása a költőre. – 

V.  Az illúziók elszállásának emléke az ifjúkorból: humor.

I.

Mindeddig kevés alkalmunk volt a költőnek eszméibe tekinteni; nem foglalkoztunk azzal a kérdéssel, hogyan jelentkeznek nála az emberiség problémái: a lét, a társadalom és a politika kérdései; mennyiben képezik művei a kor szellemének egyik láncszemét.

Legelőször egy társadalmi kérdéssel való foglalkozását kívánom érinteni, még egyszer visszatérve nőalakjaihoz, illetőleg egy bizonyos nőalakjáról, a Murány Ostromának hősnőjéről szólva.

Mint styljére, épp oly különleges jelenség e mű a benne rejlő eszmére nézve: az egyetlen, melybe Arany társadalmi kérdést fektetett, mégpedig a nőemancipátiót. Ne ütközzünk meg: nem saint-simoni, forradalmi oldalát veszi e kérdésnek, á la Georges Sand. Van annak egy másik, éppen ellenkező oldala is, mely nem a szenvedélyek revolutionáris túlkapása a házasság kötelékein, hanem inkább leányi makacsság, konservativ idegenkedés a nő rendeltetésétől. Tulajdonképp nem is annyira társadalmi, mintsem családi kérdés ez, alapja csak múló szeszély. Így fogta fel a dolgot Tennyson, így Arany, - mindenik a maga módja szerint. A Tennyson Princesse-e Shakespeare vígjátékainak legszellemesebb ábrándjaiból áll, míg Arany azért s úgy viszi be a themát Gyöngyösi újradolgozásába, hogy elüsse a tárgynak politikai elvtagadásszerű mellékízét, mi a Petőfi korát bántotta volt. Ezért csinál Szécsi Máriából emancipált amazont, ki gyermekkora óta lángol „neme szűk körén túl, hősi módra tenni”, ki „gyáva nőhöz illő szerelem” helyett babérokról álmodik, kérőit elriasztja. Atyja haragjával egy álló hónapig képes dacolni „sanyaru fogságban”, - s utoljára is csak könnyeinek enged, hogy a család miatta ne vesszen ki. Mint korai özvegy lép elénk, ki ismét szabad s elveihez hűbb, mint valaha. Hatalmas két erő küzd most bene: „Lázad egész lényem, úgymond férfi járom ellen, másrészt a közügyért égek”. De ami voltaképpen bántja, az, hogy a nő egyáltalában mint lehet „bábja férfi szerelemnek”. „Ki adá jogotok büszke férfiak, a cselekvés teréről minket letiltani?” Vagy nem ember a nő, hogy gyermekmódra vezetéken járjon, ne legyen szabad akarata, hanem férfi kényszertől függjön? „Vajha minden asszony olyan volna mint én, úgy az amazonkort újra felderítném.” Nem hiába tűnődik tehát Wesselényi rajta mint „neme kinövésén”, - „a csodás természet méla tévedésén”. Hogy aztán az ő küldetése, erős kötelességérzet, jellemszilárdság, vagyis férfiasság által e nőt a nőiesség útjára visszabírni, magától értetődik. Mikor elveiért már vérpadra hajtja fejét, fényes nőalak rohan felé, „melyen a legtisztább, legszebb nőiesség királyilag üli diadalát”… De elég ennyi azon eszmékről, melyekről ez a deklamáló báb értekezik…

A politika mindig lidércnyomásként nehezedett hazánkra. Arany pályájának kezdetén inkább, mint valaha. Ő sem maradhatott tehát távol a politikától. Mindjárt első művében a megyei életnek akkortájt regényben és színpadon egyaránt ostorozott ferdeségeit, a tisztújítási korteskedést gúnyolta ki. Második, hírnevét tulajdonképpen megalapító művében, a kitűzött pályafeltételekhez tartva magát, egy népies hőst vett fel, Toldit, oly pórsuhanccá alakítva át, ki „a viszonyok jármát lerázza s felfelé tör”. A forradalom előestéjén készült e mű, de ne véljük, hogy tán így szól a néphez: „Elnyomott feleim, emeljétek fel fejeteket, jogotok van rá, a kín és nyomor után eljött a szabadság, testvériség és egyenlőség hajnala!” Nem, Arany sohasem volt republikánus, őt a jobbágyság szenvedései nem politikai eszmékből, csak emberbaráti érzésekből indítják dacos keserűségre.* (* A szegény jobbágy) A forradalom közeledte nem tölti el őt rajongással; még 1848-ban is politikai opportunitást, békés utat javasoltat egyik hősével (Wesselényi): legföljebb csak annyit tesz, hogy a hazáért dicsően halni bátorítson arra az esetre, „ha jőne egy nagy veszedelem”* (* Losonczy István) Egyetlen egyszer, szintén a múlt örve alatt enged nyilvánulást forradalmibb érzéseknek, midőn mintegy a kuruckori „Ne higyj magyar a németnek” elvét visszhangoztatva, óv attól, hogy a szószegő osztrákkal szóba álljunk.* (* Rákócziné balladája)

Máskülönben nem demokrata. Mint önmaga, úgy hőse Toldi is csak olyan elbocskorosodott nemes, de nem született paraszt. Toldi, bár egészen a nép fia lett, mezei munkának él, de korán megérzi, hogy „ő nem született, nem teremtőzött parasztnak”. Gyermekkorában éjfélig is elhallgatja atyja dicső tetteit, sőt a hajnal is tűnődve leli a hallottakon. Később elszorul szíve, ha deli harcfiakat lát, majd megöli búja és szégyene, mikor közülök egy-egy hetyke szánalommal veti oda neki: „Be kár, hogy apád paraszt volt s te is az maradtál!” Nagy testi erőt érez magában, mit nem akar „szérűn és malomban” vesztegetni el: „Édes apámnak is hallám vitézségét, szól tűnődve, hát csak én gyaláznám meg a nemzetségét?” Utoljára sem annyira az ő fizikai erőn alapuló-vitézsége üti rá törekvéseire a szentesítő pecsétet, mint születése. Maga a Toldi kora, a lovagkor lehetőleg távol áll egy kitörni készülő forradalom korától. Egyáltalán monarchikus és nemesi szellem hatja át e művet, t. i. az első részt. A forradalom előestéjén mintegy ezt jósolja e mű: amely nép így ragaszkodik múltjához, ily patriarchálisan loyalis, az nem fog köztársaságot alkotni.

Annál erősebb költőnkben a nemzeties politika. Hogy Toldi-féle alakot választott népünk képviselőjéül, arra magával Toldival adatja meg Arany a magyarázatot, halálos ágyán, midőn így hagyakoztatja Lajosnak: „Szeresd a magyart, de ne faragd le erejét, durva kérgét: mert mi haszna simább? Nehezebb eltörni a faragatlanabb fát.” Az elnyomatás szomorú korában aztán az aristokratiának elidegenülésén kesereghet már költőnk, mikor a régi dicsőség tallóján böngész mesének; resignáló kétkedéssel fordul ama felső osztályhoz, melynek őseit szándéka koszorúba fonni: „Felhat-e hozzátok az egyszerű ének, egyszerű kebléből a nép emberének, Vagy hazai lantra fületek már gyönge? Föl sem veszitek, bár neveteket zöngje? sír bennem a lélek, és e mai kortúl, vigaszképpen a múlt dicsőséghez fordul.” Arra is megkísérel felelni, egy egész epos-ciklust tervezve, ami nemzeti létünknek ezredéves problémája: minő sors vár ránk külső és belső ellenségeink közt. Fájdalom, ez eposz-ciklus csak töredék, bár befejeztét költőnk mindig élete legszentebb feladatául tekintette. A Csaba nagy „tragédiájának” eddigelé indössze „előjátékát” bírjuk a Buda halálában. E töredékből magából csak óvatosan vonható némi következtetés.

Etelét a végzet világhódító misszióval ruházta fel, ha önmagán képes uralkodni: a meghódított góthok érzik, hogy vihar van készülőben. Bár mi olvasók alig egy-egy percre ha meglátjuk a hun sátrak lebbenésénél a sötét felhőket, - ők várva várják a szabadulás pillanatát. Aztán tanúi vagyunk, mint játssza el Etele küldetését; de azt már csak sejtenünk lehet, hogy a nagy tragédia ama hunok harca leendett, melyről költőnknek nem méltatlan örököse énekli, hogy „nincs kezdete múltban, nincs vége jövőben”: a góthnak, vagy nevezzük nevén, a németnek és magyarnak „örökös, végetlen” tusája.* (* Arany László: Húnok harca)

Ha Arany politikai érzéseit nem már eszmékké, elvekké higgadtan, hanem közvetlen fejlődésük folyamatában akarjuk szemlélni, a kor nagy eseményeinek keretében: úgy ama „lyrai sóhajaihoz” kell fordulnunk, melyekbe mint „subjektiv költő”, „fájó lelkét tördelte szét” akkortájban, saját szavai szerint, hajlama, iránya, munkaösztöne dacára. E „lyrai sóhajokból” fogjuk megérthetni, kimagyarázhatni költőnk világnézetének megalakulását.

II.

Arany már gyermekségében „túlérző fájvirág”, beteges, magába vonult és magára utalt természet. Mint az öregkor kései, halvány virága egyedül nő fel a kis hajlékban, áhítatos énekek hangjainál. Játszó pajtásai nincsenek: a gyermekkor szép kertjébe csak kívülről, rácsozaton át tekint be, ha egy percre megállítja a lepkehajhászó, csintalan sereg lármája. A régi időkről mesélgető öregek mellé húzódik; egyedül barangol a vidéken, el-eltűnődve a múlt kor emlékeinél; otthon pedig szép históriáknak mélyed együgyű rajzaiba. Ez elszigetelt kontemplativ életmód és a testi gyöngélkedés korán kifejlesztik benne azt a mélaságot, finom érzékenységet, mi egész életén át el nem hagyja. Midőn a gyermekkor fordulópontjára ér, a család köréből az iskolának zajos nyilvánosságába lép, alaptermészete már eléggé megszilárdult, hogy az új légkör sokat ne bírjon rajta változtatni: különben is némi tisztelettel veszi körül, bizonyos távolságban tartja tőle társait, hazulról hozott „tudománya”.

Az ifjúkor már nem oly kedvező iránta, midőn az életbe kidobja őt. Ez idő tájt a levegő hazánkban oly miasmákkal volt telve, miktől az ember maga magával meghasonlott, - céltalan barangolásnak eredt. Aranyban tehát csak erősbült az ifjúi türelmetlen állhatatlanság, és midőn első ideiglenes hányattatása után megpihenhetett volna, ismét neki indult ideálokat hajhászni. Szobrász, festő koszorújára vágyott, majd színésznek állott be* (* Egymaga törekedvén mindarra, mire pár évvel később az ország túlsó felében Petőfi és két barátja hárman külön-külön törekedtek), a nyomor a próza kiábrándulását siettette: rövid idő múlva összeomlott illúziókkal tért vissza szülőhelyére. Csalódása némileg fásulttá tette, de amit otthon talált, nem engedte, hogy tétlen elegicus merengésnek adja át magát: ősz atyját megvakulva találta, anyja meg a viszontlátás után pár hétre elhunyt. Gyermeki kötelessége most minden ambícióról lemondatta; tanító, majd hivatalnok lett, gazdálkodni kezdett, - mint aljegyző megnősült: „feltevén magában hivatalának, családjának élni s lenni közönséges ember,m int más.” Nősülése visszaadta lelkének boldogságát, mélyen szeretett: „halkan, zaj nélkül – mint a virág egymásra hajlik s hangot nem ád, midőn felpattan illatos pora s elönti a kéj boldog mámora.” De egész temperamentuma más volt, hogysem a szerelem lobogó tüzében phoenixként új életre kelhetett volna. Ámbár csöndes családi fészkén életének osztályosa, „szívbéli jó barátja” iránt még a szerelem önző, múló érzésénél is nemesebbel és állandóbbal, a legodaadóbb barátsággal viseltetett: a letűnt ideálok édes fájó emléke megmaradt szíve legbensőbb rejtekében. Mindazonáltal e csöndes, hétköznapi életben megnyugodva, elégülten élte napjait.

Ekkor kerekedett fel a vihar, mely az egész hazán végig átzúgott, szétzúzva a családi körök csendéletét, egy egész országot döntve romba földrengésével. Sokáig tartott, míg meg lehetett tudni, kit kelljen tulajdonképp halottul siratni…

„Minden jelenetek jövendő fényt mutatnak; a kisded makkból, ha meg nem romlott, idővel termő tölgyfa lesz, csak senki el ne gázolja.” Forradalmunk előestéjén hazánk Cassandrajának, Széchenyinek e szavai korán erős visszhangot keltettek Aranyban. Azonban míg a nagy reformer mégis balsejtelemtől gyötörtetve int és óv, költőnk ellenkezőleg valóságos forradalmi riadót hallat: „Ébredsz-e már, kiált fel, ébredsz-e már erős apák romlott fia? mit fürösztöd gyáva könnyei a múltat?” Nem ily áldozatra szólít a kor lelke téted: nem langyos vizet, meleg vért kell áldoznod a jövőért”, kidőlt száraz törzsök a múlt; a jövőnek vagy te magva, - szunnyadó mag, eltemetve, tespedésben megrothadva… de a csíra még erőben: mért ki nem hajít lombja zölden?”

Azonban épp az utolsó hangok kétkedő merengése érezteti, hogy mégis nem igazán rajongó revolucionárius költőnek szavai ezek. Az ár ugyan Aranyt is elragadja, - családi fészkéből a politika közterére, a vidékről a központba veti. De csak azért, hogy itt mindent a maga kicsinyességében szemlélhessen és megint kiábrándulva térjen haza. Hitét most még jobban lehűtötték tapasztalatai -, felbuzdultságán most még inkább átérzik a kétség, mely lelkét már azelőtt is összeszorítá s a legutolsó szabadságharc mártírjai, a rodostói szellemek jelentek meg képzeletében, kiknek ajkáról is csak kétkedés hangzott feléje. „Mégis ha igába tolná őket idegen, - ha félbe hagynák e díszcsarnokot, melyet kezök már félig felrakott? Mégis ha győzne restség, viszály – s fajulnának saját vétkök mián? Ha elfelednék a küzdelmeket, melyek fenntarták ezt a nemzetet?” A szabadságharc alatt a vérontással járó borzasztó játék láttára aztán csak keserű tépelődések közt vergődik. „óh zsenge martyrok, hazám vérvirága: korán sírba hulló nemes ifjúsága!... lesz-e valjon annyi áldozatnak bére, Vagy elszórnak majd az északi vad szelek, s idegen nép tombol hamvaitok felett?” Ily megrázó hánykolódások után, hasztalan bátorítja magát költőnk bizalomra, a nemzet haragjával, mert ha erővel is magára akarja erőszakolni e bizalmat, túl akarja kiáltani kétségét: „Én hiszek, gyalázat volna kételkednem kelő nagyságodban és dicsőségedben,” – lelke fenekéről csak rezignáció tör fel: „A kétségbeesés az énreménységem!”

S midőn az éjszakai orkán csakugyan ránk zúdul, „kicsavarni tövestől a tölgyet, mely ezredig állt a hegy ormán: „Arany betegen, kínos bizonytalanságban éli át a válság idejét: „Itt, hová csak későn, csak néha téved a hír szózatának egy visszhangja… Itt várok, tűnődöm, oh hazám jövődön. – Nem hallok, nem látok, keresek világot: oh ha most valaki egy sugárkát adna, bár a látás után szívem megszakadna!” A vihar elvonultára nem kellett soká várnia. Világos után az egész rombolás színtere világos lett: Arany hazáján, mint rabszolgák hazáján kacaghatott keserűen a Byron görög dalnokával. Most már beteljesülni látszott a rodostói szellemek átka, hogy: „mindent, mit e nemzet tőn, gondola, érzett; mit róla az ősz hír évkönyvébe jegyzett, törüljön el onnan örökre a nemlét; és ne legyen emlék, melyből az utókor sejdítse, gyanítsa, hogy itt magyar élt!”

A roppant csapástól alig eszmélhet, alig bírja eleinte megérteni a veszteség nagyságát. Eszébe jutnak egykori kétkedésének okai; most fájdalmasan tekint vissza a nagy eseménynek akkor oly megütődve szemlélt rugóira: „Mennyi drága erő és mennyi nemes vér! Mi haszna, az erőt ásta benső féreg. büszke, szenvedélyes, versenygő vezérek; tiszta vérünk szennyes oltáron ontatott.” Mélyen átérzi azt a keserves csalódást, amivel a szegény nép önfeláldozása jutalmazódott és e nép fájdalmának lesz szószólója. Saját lelke pedig kietlen, „mint elhagyott sír;” e csapás egyszerre megöregíté; a férfikor delén, harmincharmadik évében a chilloni fogollyal hajt fel. „My hair is gray but not with years.” „Nem az vagyok, ki voltam egykor, - belőlem a jobb rész kihalt… hova lettél, hova levél, oh lelkem ifjusága!” Majd múltját is megszűnik siratni, mert az is komornak tetszik most már előtte, amint rá visszatekint: „Nekem e földön teherből, bánatból rész jutott elég: azzal felérő boldogságot hiába is reménylenek.  Ah vén vagyok, tapasztalásom tárháza megtelt gazdagon, ott van, - romok közt – életemnek széttört vezére, csillagom. Szétnézek és többé körültem nincs a néhány kedves barát, - aggódón rám függeszti szemét egy könnyező család. Eleget éltem, hogy utánam emlék maradjon itt alant: emlékül ínséget hagyok és két vagy három boldogtalant.” Sem az emlékek, sem a jövő reményei nem önthetnek új életet megtört szívébe; lemondásában egykedvűen, közönnyel tekint hátra, vagy előre: „Nincsen rajtok miért bánkódjam, örüljek: sem ez nem kecsegtet, sem azt nem sajnálom”… Íme múltja: „Ott, hol az életnek víg örömi nyiltak, úgy érzettem, mintha tilalmasban járnék, - jártam a jelenben, éltem a jövőben; idegen város volt a jelennek perce, ahol meg sem áll az utas átmenőben, még körül sem néz, mert az ő célja messze.  Így a holnap mindig elrabolta a mát, én nem mertem élni, mert élni akartam.” Jövőjének viszont szintén csak „kopár sivatag láthatára:” „Miért fussak felé, ha nem ígér enyhülést! Megtompult kebellel, szemeim bezárva, óhajtom magamra a megsemmisülést. – Nem a célra vágyom; elveszett irányom; óhajtok pihenni: mindegy hol, miképpen: akár célhoz érve, - akár összerogyva, pályámnak felében.”

A költészet balzsama is elvesztette erejét: leteszi a lantot, mert csak elhúnyt reményeit idézi fel sírjokból, hogy veszteségét még kínzóbban érezze. Aztán a költő szava úgyis csak pusztába kiáltana: „kit érdekelne már a dal? Ki örvend fonnyadó virágnak, miután a törzsök kihal?” Kifáradt küzdelemnek hanyatló korszakán mereng és mint a húnyó dicsőség lantosának  Ossiánnak,  neki is megjelen az elmúlt daliák szelleme és így inti őt: „Jer, a holtakat miért vered fel? Nincs többé nép, kit te felgyújts énekeddel!” Különben sincsen már elég ereje lelkének a költészetre. „Örömből, keservből dalforrás fakadhat, az elpattanó szív még egy hangot adhat; de mikor ízenként zsibbad el érzete, az elfásúlt kebelnek nincsen költészete.”

Bizonyára nem egyhamar erősbül meg költőnk honfiúi reménye arra, hogy maga is elhiggye az ilyen merész buzdítást, mely néha belőle kitör: „Félre kishitűek, félre, nem veszhet el: élni fog nyelvében, élni művészettel még soká e nemzet!” De az abszolutizmus vége felé, az új kor hajnalának idején, mikor ismét a lét és nemlét kérdése merül fel, már mély meggyőződéssel ismétli azt, mit egykor a Szózat költője csak azért akart magával elhitetni, hogy meneküljön megőrjítő kétségeitől: „Az nem lehet, hogy milliók fohásza örökké visszamálljon rólad, ég! És annyi vér, posvány maradjon, hol elönték. Támadni kell, mindig nagyobb körökben, életnek ott, hol a martir tetem kiforrja magát, csöndes földi rögben: légy hű s bizzál jövődben nemzetem!” Sorskihívó önérzettel ki meri mondani, hogy a magyar népben van hit, van jog, van erő élni. A Széchenyi-ünnepen a jövő reményeinek dithyrambja közt, a nagy reformer szózatával buzdítja fel a múlt megbűnhődéséből lábadozó jelent.

III.

Természetesen, mielőtt Arany honfiúi fájdalma resignálásig csillapult volna, hevesebb hánykolódásokon kellett keresztül mennie.

Oly őrjöngés szállta meg, hogy saját szavaival éljünk, mint a szöllősgazdát, ki jégveréskor maga is dorongolni kezdé szőllejét: „o hát no, én uram Isten! Csak rajta hadd lám! mire megyünk ketten!” Ennek a krízisnek „kétségbeesett kacaj” lett emléke, a Nagyidai cigányok; e művében költőnk torzítva, rongymezbe burkolva gúnyolta a nemzeti jellem ferdeségeit, melyek a szabadságharc tönkrejutásának is nagyrészt okai voltak: az önző visszavonást, a régi dicsőséggel kérkedést, a gőgöt, szájhősködést, szalmalángot, túl könnyű engesztelékenységet, pompa- és látszathajhászást, a könyvből okoskodó gyakorlatlanságot. Annyi hiba hívta ki gúnyját, hogy fájdalma tőlük mintegy elmámorosodott, boros vígsággá változott; ezért merült itt úgy el vastagabb tréfákba, melyek a cigány-jellem anekdota-vonásainak közbeszövésével a művet a legszomorúbban léha és a legérzékenyebb fájdalmakat parodizáló torzképpé teszik irodalmunkban. Ama másik műve, mely „a forradalmi bramarbások hőstettein akart nevetni” éspedig már nem a múlt leple alatt: Furkó Tamás, töredéknek maradt. „Sírnom kellett – úgy mond költőnk – s abba hagytam”. Úgy látszik, hogy a közelmúltnak ilyen felidézése inkább bosszankodással töltötte el, mint gúnnyal.”* (* Ez idő tájba esik különben egyik legmulatságosabb műve, a Jóka ördöge is, mely a falusi életet népmesei tréfával verseli fel.)

Összeomlott kedélyvilágának romjain csak lassan nőtt ki a humor zöldje: főleg, hogy a nagy csapás gyönge fizikai szervezetét is erősen megrázta, és ő testi-lelki kínoktól vonaglott. De a kínálkozó vigaszról, a halálról le kellett mondania, ez a lemondás lelkét még jobban megtörte, még nyomorúbbá tette: „Az élet számvetése csal; remény-bukott szív halni vágy, - koldus marad, meg még se hal.” Sivár fatalismusban keresett tompító szert: „Vigasztalásul annyi szenved, és szenved nálam annyi jobb; miért ne én is? porszem, akit a sorskerék hurcol és ledob.” Most egyre szilajabb, majdnem cinikus vidámság vesz rajta erőt: „Hányan vagyunk, kik a sorstól rongyot kapánk élet helyett; mégis mivelhogy nincs különb, hordjuk biz azt, amíg lehet. Hajrá fiuk ez a pohár a szenvedő embernemért, mely várva tűr, csalódva hisz – s túl birja élni a reményt!” Keserű Sylveszteréji toast ez, a világfájdalomnak könnyes felkacagása, létünk nyomorúsága felett. Lelkét mind sötétebb pessimismus fogja el lassan-lassan. E gyöngéd lélek most már az egész emberiségtől, mint szívtelen, önző uzsorástól undorral fordul el. „Közönyös a világ!” Ez a gondolat vonaglik át mindegyre szívén: „Közönyös a világ! az ember önző, falékony hús darab, - mikép a hernyó, telhetetlen, - mindig előre mász s harap. S ha elsöpört egy ivadékot a halál: más kél megint, ha nem rosszabb, de nem is jobb a tavalyinál.” Ki ennyire elveszté hitét a világ haladásában,- annak a világ története sem lehet egyéb, mint „szomorú egy tanulmány;” csak a hitvány rugókat látja s nem remél mentő szert a kérlelhetetlen végzet ellen, mely a „megérett s megromlott” népekre vár, „midőn a renyhe társaság büzhödt álló vizében új bűnök milliárdjai vannak keletkezőben, - midőn munka és vagyon egymástól messze esnek”, - midőn „egy vad nép szilaj vérének s erényének” mindent elborító tengerét árasztja rá: hogy aztán elölről kezdődjék e processus. Igaz, hogy erényt emlegetnie itt már némi következetlenség, mert ezzel elismeri az előbb megtagadott haladást, és nem ítél többé jelent és jövőt egyaránt romlottnak. Hanem ez engedékenység csak arra való, hogy még zordabb, még radiálisabb hitetlenség hirdetésével csapjon szemközt. Csak azért utalt a jövő reményére, hogy a jelent annál kétségbeejtőbbé tegye: „Oh miért örökíted a halandóság emlékezetét, halandó ember? és miért nehezíted az elválást attól, mi nem tied? Elhunyt apáid által létesített minden műemlék, nemde nem, sötét koporsó, mely körül az egykor éltek, a kimúltak árnya leng, mint gyászkísértet? Nem volna-e jobb, mint szokás halottat elásni a köntöst, melyet viselt, - megsemmisíteni hajlékát legottan s utána fel nem hagyni semmi jelt, hogy az új nemzedék frissen, nyugodtan virulna helyén, mint tavaszra kelt természet, amelynek föl nem találnád új életében múlt évi halált?!” Íme a teljes megsemmisítés evangéliuma, - mely a jelentől minden jogot megtagad, mindent eltörülni kíván, mert az új létet csak megfertőztetné a túlélő emlék. Arany tehát rettenetes közönnyel, mint pókhálókat söpörné le a mindenségből az emberi kéz nyomait, hogy feltétlen legyen az elmúlás.

Az elmúlás! E gondolatnak méla alkonyfénye mindig el-elborítá Arany lelkét* (* V. ö. Visegrád elsiratását a Toldi II. részében, s főleg a III-ikban az aggkor rajzát az őszi hervadás keretében, mely utóbbi Aranynak kedvenc évszaka). Fenséges pátoszig nem bír ez eszmétől emelkedni. Nem akarjuk megsérteni költőnket azzal, hogy Lajos szavait, amint Toldi haló ágyánál (!) a puskapor feltalálásáról stb. beszélve prédikál egy új korszakról, Arthurnak fenséges jóslatával vessük össze, mely a világtörténelem filozófiája, megragadó költőiséggel.): most sötét éjszakával veszi körül. Nem kell Hamletet a temetőbe kísérnie, hogy a sírásótól kidobott koponyák töltsék el splenel: ő egy beteg embernek még ridegebb spleenjével tűnődik szobájában, íróasztalánál: „Csontváz… halálfej? Ez a fő, mely ma képzel, gondol, ért; e mellkosár, mely néha fáj galádul, - kéz, mely még mostan is cérnára mért sorokat irkál, rímbe szedve hátúl: minden halálfej, csontváz… nemde nem? Egy év különbség, vagy tán annyi sem.” Ez éj sötétjét a hit egy sugara át nem hatja; ő megnyugodott benne, megbarátkozott vele, sőt ok- és célszerűnek találja; a szocializmus sarcasticus hangján kiált fel: hisz jó a halál, mert különben az élet csak proletár sereggel töltené be a világot!... S hogy „e kemény igazságok” gyűrűje egybefusson, egyetlen támaszunkat, a lelket is meg akarja fosztani szent érzéseitől, la Rochefoucauld tanai nyomán. „Hol van igazi bánat, amely nem önös? Min veszteségünk az, bármely alakban, mi a búnak mélységet kölcsönöz!” Tehát nemcsak a közönyös nagyvilág önző, - az a legrészvevőbb szív is: egész földi létünknek hitvány önzés a circulus vitiosusa.

A feltétlen pesszimizmusnak e komor hangjai Aranynak egyik nagy művéből verődnek át, mely a maga nemében kiváló jelenség. E művet eddig szándékosan mellőztük, - most már szólhatunk róla, miután születésének körülményeit megfigyeltük, s miután a költő lelki fejlődésének keretébe beleillesztettük: a Bolond Istókot értjük, illetőleg ennek első énekét.

Hasztalan keresnénk Arany költészetében ehhez foghatót, érzelmeit sehol ily fesztelenül, ily szabadon nem ereszti kizúdulni. kivéve azokat a fel-felvonagló jajjait, melyeket a „lírai sóhajok” közé hallottunk vegyülni. Az „Elhagyott lak-ra”* (* V. ö. Tennyson híres Deserted house-át.), a néma végmegsemmisülés e rideg képére, a haldokló „Pusztai fűznek” kínos nyögéseire, mik egy örökre letűnt boldogabb időt siratnak el. ezekre kell gondolnunk, ha Arany húrjain rokon hangokat keresünk. – Még a forma is egészen új világból való; a világfájdalom költészetének Byron és Puskin által inaugurált formája. A művész alapelveiből annyi maradt meg itt, hogy ezúttal is „epikai hitellel” bíró hőst választ – egy közmondásos alakot, - és hogy ezúttal is, mégpedig most már kizárólag népéletet rajzol ez a verses regény.”

Csakhogy most korántsem félig-meddig ethnografikus célból és falusi csendélet idilljeit nyújtva teszi ezt; a nyomor prózáját tárja fel, sötét, maró humorral: a sors kezét mutatja meg, amint ez kárörvendve rendezi el létünk tragikomédiáját. Hőse születésének tesz tanúivá s íme minő a színhely: csőszkunyhó benseje, középen dagasztó teknővel, mely előtt könyökig tésztás leányasszony hever öntudatlan a földön, - a teknő alatt a becsurgott esőtócsában újonszülött csecsemő ordítoz, - a háttérben meg a „vackon halállal küszködő öreg, vak asszony.” A legsötétebb motívumnak a legsötétebb világításban; naturalista szelleműnek ígérkező tableau. Arany régi előadása módjára nem ismerni rá; cinikus, mit erőltetett komolykodása még sértőbbé tesz, noha annyira mégsem megy, hogy Byron démoniságával riasszon meg. Byron gyakran át-átengedi magát a fel-feltörő érzelemnek, de cask azért, hogy pár percnyi szünet után sivár mosollyal fordulhasson ez érzelem felé és kegyetlen megvetéssel kacaghasson szeme közé; a nagyvilági élet eléggé elfásítá, hogy a legkegyeletesebb érzés is csak pár percre tudja lekötni illúzióját. Aranynak képzelete ezúttal bizonyára készakarva ődöng a legridegebb tájakon és itt-ott egy-egy szebb vidéket csak azért pillantat meg velünk az agyaghegyek közt botorkálásunkban, hogy e látvány eltűntével kétszerezve érezzük a környezet ridegségét. Mégis az a nagyvilági blazirtság hiányzik belőle, sőt ő tulajdonképpen azért száll alá az eldurvult animalis élethez, hogy ott a szív érzelmeit koldus meztől torzítva is felismerje, a nyomor humorában állítsa elénk.

Főalakja, az egyetlen érző és gondolkozó lény, kivel dolgunk van. egy vén csősz. Nem arkadiai pásztor, nem is Bencze-féle humoros idilli alak. Prózai paraszt, kinek bundáját a vetés oldalában egész éjjel verte a vihar, - s ki hogy most kibújik belőle, feltápászkodik: hogy a természet üde báját élvezze, kitörüli öklével szemét és elragadtatásában leásít egy hangnyolcadot, - majd övéihez, csendes lakába indul, jó reggelt kívánni a rá váró gugyunak. A pitvarba belépve az oda kisivító váratlan hangokra hirtelen minden „okos gondolat” kiröppen kócos fejéből; ámulata e rövid, de velős felkiáltásban tör ki. „Mi a fene?” Bent szótlan könyököl meg botján, miután meglátta a látnivalót;szép csöndesen huzalkodik neki, hogy anyát s gyermeket egyszerre agyonüssön. De épp most kell eszébe ötlenie olyasminek, mint akasztófa meg pokol, tehát csak leereszti botját s megint rá könyököl. Elgondolkozik; egyszerre csak fuldokolva felkacag, - a vacokba kiabál oda: „Örülhetsz már, ki van az orgona, ennekutánna hárman énekeltek!” Hogy élcére ki sem felel, megrázza a vacok alvóját, ez halott s össze esi,, - a csősznek is torkán akad a keserű tréfa, „csak úgy tekint jobb- és balfelé, mintha valakit várna hirtelen, vagy kérdené. „Kim lesz  már, istenem?” Szótlan, gyorsan kifordul a házból; bár emberért messze határt kellene bejárnia, a ház mögé bújik, mintegy saját kínja elől, ott is arcát elfödve ered zokogásnak: „nem mintha tán oly rendkívül szerette volna lányát s a szegény vakot, de megszoká ezt, és amaz után vőt reméle, aki majd eltartaná őt”…

A költemény további folyamán ugyanazt az életfilozófiát kapjuk, ugyanoly tragikomikus humorral. Temetés és keresztelő, a lét eleje és vége találkoznak itt egymással, és mindkettejét a sors bizarr tréfából torzítja furcsává. Temetési ceremónia: azaz egy szál mester, ki összeszidva a „pithia dühvel” gajdoló sirató asszonyt, - a halottnak éltében legnagyobb szapulóját, - félvállra csaja száját s rikoltani kezd, míg tanítványai duzzadó nyakínnal , düledező szemmel, akasztási kínok közt kísérik. És e szép ceremóniát a közbesivító gyermekordítás zavarja meg, mire a tanítványok röhögni kezdenek úgy, hogy a mestramnak a nyakuk közé kell legyinteni, aki aztán faképnél maradva, hogy „e botrányt jóvá tegye”, elkáromkodja magát, s könyvét be, - pálcáját hóna alá csapva indul. „Isten nevében, ingyen – mormogja – elég volt ennyi, sőt ezt is vegye köszönettel, az uradta holt szegénye; ne pompázzon, ha üres az erszénye.” Mi ehhez képest a Courbet híres Ornansi Temetés című képének kegyetlensége? – Keresztelő. azaz részeges komaasszony, ki a gyermekeket paphoz viszi; a pappal – emennek is elsősorban a pár garast elseperni lévén gondja, - szépen megkeresztelteti a fiút leánynak, - visszajövet meg a sok pálinkától földre terül, terhét az árokszélre ejtve, és hogy magához tér, félrészegen, mindent feledve, egyedül bandukol haza…

My way is to begin with the beginning, idézi Arany a Don Juan költőjét. Valóban művének egész első éneke mind csak bevezetés a hős életéhez, mit a sors szeszélye oly cifrán kezdett el. Egy fattyú gyerek – békasó és nem drágakő, - e hős, kit keresztelőről hazahozat így elvesztenek, s kit majd vándorcigányok cserélnek be orgazdájuknál. Ez u. is annyira búsul magtalanságán, hogy „tán a lopástól is elmenne kedve, ha nem volna rászületve…

Így kezdi meg Bolond Istók az életet.

Mindennek teljesen megfelel a szeszélyes stil, mely a formával, a konvenienciákkal packázik, közben mélyebb érzések emlékein ábrándozik el, majd irodalmi  vágásokra is alkalmat vesz; bár a hangokat korántsem állíthatjuk Byron kalandozó szeszélyének, kegyetlen elmésségének, megragadó elérzékenyüléseinek hangja mellé.

A Bolond Istók második énekét húsz év s annyi minden választja el az elsőtől, hogy mielőtt rája térnénk, előbb a választó űr áthidalását kell megkísértenünk. Ezúttal egy olyan közbenső mozzanattal találkozzunk, mely költőnknek úgy lelki életére, mint költészetére nézve fontos.

IV.

A Bolond Istóknak első és második éneke közé esik Aranynak lelki gyógyulása, mely szintén ama lyrai sóhajokban bírja egyes mozzanatainak emlékét: - e periodusba esik viszont az az újabb nagy csapás, mely hegedő sebeit újra felszaggatta, a legszeretőbb szívű atyát sújtva benne: - e periodusba esik a Toldi szerelme.

Arany kezdett kibékülni a múlttal, bár ez lassan ment. Még évek múlva is tűnődve sóhajt fel. „Csak te nem derülnél, fátyolos kedélyem, Tavaszod megtértét soha se reméljem?” Az utósajgások alatt még sokáig a múltak meghajolt gyászos özvegyének érzi „örömtől elszokott” szívét. Még mindig ott borong a vész emléke a láthatár alján; az eltűnt illusiók még mindig elegikus utóhangokat keltenek szívében; sőt kétségbeesés is el-elfogja: „Nem valék erős meghalni, mikor halnom lehetett; nem vagyok erős hurcolni e rám szakadt életet.” De most már koronkint igaz balzsam ömlik szívére,  - abban találja ezt, mi a fájdalom örvényében egykor nem engedé önzőn elsüllyedni, meghalni nem engedé: „Szerelemnek, szeretetnek holdvilága! Elkisérsz-e? oh kisérj el – nincs az messze – síromig; s fátyolozd be derűs éjjel, aki majd ott álmodik.” Az „enyelgő kis család” köre az, hol reménye megint visszatér, hol bút, bánatot felejtve a gondviselésben is újra hinni kezd: „Csak ez a kis enyhe fészek, ez maradjon mindig éppen, kiált fel, - szívem a bajt könnyen hordja.” Itt eltitkolja sebzett szívét, hogy kínjaival bút ne vonjon övéire, kis fiának lelkében buzgón öntözgeti a hit fácskáját, mely az övében már száradó kóró, - buzgón táplálja benne az egyetlen vigaszt, mely az élet igaztalan nyomorai között „tűni s remélni megtanít”; „oh remélj, remélj egy jobbhazát, s benne az erény diadalát: mert különben sorsod és a föld, isten ellen zugolódni költ.” Mint érezni, hogy ez a balzsam, mit oly hő szeretettel erőltet gyermekére, az atyánál rég elveszté erejét, ezért tör is ki belőle a bánatos sóhaj: „óh ha bennem is mint egykor, épen élne a hit vigaszul nekem!” Övéi közt kétsége el-elszunnyad, keblébe ismét „gyermekszív” lopódzik „öntudatlan”, - noha a sebhely örökre sajgónak marad. Egy évtized után is amint „elborong a multakon”, - a régi zsibbasztó fájdalom inkább erőt vesz rajta, mint valaha. Hanem most már csak ideiglenesen tartanak e sötétebb percek, - kibontakozik pessimismusából és új életphilosophiában keres enyhülést. A lét kérdését melancholikus humorral oldja meg magának: „Fájdalom a boldogságnak egyik alkatrésze. Nem törik a szenvedő szív oly könnyen darabbá, csak ellágyul s az örömre lesz fogékonyabbá. Nincsenek olyan puszta inség, hogy magának benne a halandó egy tenyérnyi zöld virányt ne lelne: és ha ezt a szél behordta sivatag fövénnyel: megsiratja… de tovább megy örökös reménnyel!”

Arany elcsöndesülő lelkében így mélyednek az érzések. De ekkor sújtja a legérzékenyebb csapás. a kis család tagjai eggyel megárvulnak, elveszti drága leányát, mint fiatal asszonyt. A szülői bánattól most végleg elzsibbad, „még a panaszos ének se merészel enyhületet hozni az apja szivének”; az egyetlen szórakozást, mit a költészet nyújthat, Aristofanes nyers gúnyjában találja. Mikor ismét költéshez foghat, mennyire megváltozva áll elénk!

Hasonlítsuk össze a Daliás időket s a Toldi szerelmét, s elmondhatjuk, hogy Arany költészete is valódi kagyló, mely fájdalmában szül gyöngyöket. Már a styl mint megváltozott, mennyivel üdébb, színesebb, ragyogóbb és tömörebb: mennyivel jelentékenyebb arányú és művésziebben kombinált a tervezet! Az alakokban mennyivel pirosabb vér lüktet! E műben engedi költőnk az indulatokat kitombolni, az érzelmeket leviharozni: most már nem annyira korrajz a célja, hanem az, hogy hősének hatalmas fizikumát a szerelem konvulsiói közt tüntesse fel, ezért rajzolja úgy azt a Toldiban forrongó hevességet, Piroskának emésztő szenvedélyét. Ezért áll meg Arany most a szenvedélyek örvényléseinél is, sőt ad mintegy Sand György húrjainak enyhébb visszhangot, midőn a szívnek szót mer engedni a kötelesség, a társadalmi kötelékek, a házasság ellen. Arany aligha rajzolta volna így Piroska alakját a családját ért katastrofa nélkül. Ha e kedvenc alakjának sorsát így feldúlta, ezt nemcsak a művész koncepciójának tulajdoníthatjuk, - hanem a költő megtört szívének is, mely most már nem bírta el boldogság festését. Emlékezzünk ama megható búcsújára, mivel kedveltjétől, mint Puskin Tatjánától, megválik:

Piroska, Piroska szép hajnali álmom!

Így kell-e végre is tetőled megválnom?

Pünkösdi virág, kit e dalomnak bájul

Tüztem homlokára, igy kell, hogy alá hullj?

Más volt az idő, hajh, más akkor az ég is, -

Felhős, borús ámbár, de tavasz volt mégis:

Most fagyos őszöm, mely nem engedi nyilnod

Arra való csak, hogy elhervassza szirmod.

E végszózat hangja már nyugodt melanchólia. Aranynak mindig ilyen, vagy ezzel rokon volt alaphangulata; ezt most egy hosszú élet keserűsége teszi, ha nem éppen sötétté, de mélyebbé. Az idépzett apostropha különösen meglephet, ha elgondoljuk, hogy az a költő, ki soha egy szerelmi dalt nem írt* (* Ein Lyriker, der kein Trink- oder Liebeslied gedichtet – mondja Gothscall – gehört in ein Curiositätencabinet. Arany csakugyan ily cabinetbe tartozik: még Anikó dala is a szerelmi dal visszája; s jellemző, hogy a kobzosnak éppen szerelmi dalát hallgatja el költőnk. (Későbbi jegyzet: Egyébiránt nejére, illetőleg a szerelemre több helye vonatkozik, mint gondolnók. V. ö. a rendesen idézett Nőmnek és Oh ne nézz rám mellett Vojtina ars poeticájának ama gyönyörű helyét, hol arról szól, miért nem ír ő bor- és szerelmi dalt: …”Én is szerettem (oh ez édes emlék, szivemre most is oly enyhitve ömlék,) de halkan, zaj nélkül”… stb.; továbbá a fentebb idézett Visszatekintést. – Juliskáról a J…hoz és a Leányomhoz, továbbá két sírfelirat a Feljajdulás és a Juliska emlékezte szólnak; a szülői fájdalomnak legmeghatóbb gyöngyei a világirodalomban.), éppen öregségére érzi át annyira a szerelmet; ama korban válik nála erősebbé ez indulat, amelyben más költők, más emberek kihűlnek, megfagynak. Mennyire mélyebbé lett ez az érzése is, ennek megítélésére érdekes példa a Katalin-beli apostrophe, a szerelem rövidségéről, azzal szemben, mely a Toldi szerelmében a szerelem rajzára tulajdonképpen az atyai szeretet, korán elvesztett lányának emléke ihleti őt mindenekfelett, kit sokkal bensőbben sirat el, mint Victor Hugo a maga lányát világhírű verseiben. Ez emlék hatása alatt aztán Toldi szerelmében most maga a mulandóság is minden rideg vonástól menten, de annál erősebben átérezve jelentkezik, az emlékezet hűtlenségének formájában, midőn a költő unokájának a korán elhunyt anyát említve, szánalommal így szól hozzá: „Fogsz írni magadnak róla hiú képet, összerakosgatván sok külön emléket: hanem ez a kép már merő idegen lesz,- boldogtalan gyermek! a te anyád nem lesz!” A világfájdalom e hangjai nem egyszer rezegnek át az egész művön, - s a bú felhőjét nem egyszer szivárványozza meg a kisütő napsugár.

A Toldi szerelme tehát sajátos helyet foglal el költőnk világában: sötétebb, szenvedélyesebb részeivel áthajlik a Bolond Istók első felének szelleméhez, - másrészt a csillapult fájdalom mélasága, sajgó humora által a Bolond Istók második felével rokon.

V.

Bolond Istók úgynevezett verses regény, helyesebben annak a műformának követője, melyet Byron teremtett meg vakmerőn és zseniálisan vegyítve az elbeszélő és a lírai elemeket, divattá emelve a személyi szubjektív kitéréseket, melyek messze elkalandoznak az eseményektől.

A Don Juan-t, mely e műformának inaugurálója, Byron világnézete egészen áthatja. Hosszú képsorozat e mű, mely azt tünteti fel, mint hányja az egyént a sors iróniája, hol föl, hol alá; az élet körülményeit legcinikusabb visszásságokban mutatja, - egyúttal a társadalomra szatíra, az orthodoxiának végítélet trombitája, a szabadságnak dithyramja. Egy új kornak forradalmi riadója, szüneteiben idylli hangokkal, mély melancholiával, mélytüzű szenvedéllyel.

A legszabadabb nemzet fiának példáját egy rabszolga nemzet fia követte: az angol humor virága orosz égalj alatt nyílt ki ismét, Puskinnál. Anyegin már nem társadalomellenes hang, érzelmei nem rousseauiak, csak szánalommal mosolyodik el hazája társadalmán. Hősének nincs politikai, államférfiúi tere. Az orosz gentlemanek „korán letarolt” ifjúsága után, mint fásult férfi lép elénk, ki már sokkal kijózanultabb, unottabb, hogysem egy megint útjába kerülő virágocskát esetleg eltaposson, - csak eldobja a kínálkozó szívet, hogy idővel, majd mikor már elérhetetlennek találja, kétségbeesett vágy szállja meg utána és úgyszólva, szerepet cseréljen a nővel, ki egykor érte epedt.

A mi irodalmunkban inkább Anyegin hatott: Byron sötétebb színeinek a Bolond Istók első éneke egyetlen utánzója. A Romhányi és Délibábok hőse inkább Puskin utódai. Mindketten Anyegin sorsára juttatják hősüket szerelmével; e szívtörténetnek erős politikai korrajzt adnak keretül, vagy megfordítva azt teszik e korrajznak keretéül. Amaz az abszolutizmus idejébe helyezett finom érzelmes rajza a szívnek, emez a hatvanas évek hűhós világában politikai, majd a kiegyezés után nemzetgazdasági ábrándokat hajhászó Hübele Balázs-ifjúságnak, mely végre önmaga előtt is lealjasodva vonul vissza a homályba, kesernyés humorú története.

A derült fantázia humorát a Bolond Istókban leljük meg. Húsz évi pihentetés után veszi elő újra költőnk, „mint öreg asszony a letett kötést”. S mily hangulatban! „Isten veled jobb részem arany álma! Hű Toldi, Csaba, Isten veletek! Oly messze a cél, oly magas a pálma – rég törve lelkem és a test beteg; ily hangulathoz Istókom talál ma, - elő veszem, kerülve inrázó erőlködést”. Ilyen beköszöntővel rántja ki a sutból az árva fiút. Tehát leszáll eddigi költészetének eszményi világából és a maga egyéni múltjának víg-szomorú emlékein révedez.* (* Későbbi jegyzet. V. ö. mint Bolond Istók humorával rokonhangú költeményt a Vándorcipót).

A prózának torzító tükre elé helyezi az ábrándokat, miken már oly rég átesett. Hangulata nem oly ünnepies többé: szelíd iróniája, mely a nemzeti jellemnek, a falusi korlátoltságnak visszásságait annyiszor és majdnem bérangeri bonhomiával megmosolyogta, - most saját egykori bohóságain méláz, félig kegyelettel, félig tréfával, mindenesetre – enyhe gúnnyal. Már nincs arcán melancholia; ezekkel a veszteségeivel, melyeknek emlékét most felújítja, rég kibékült, s éppen nagyobb fájdalmai elől menekül hozzájuk, mint kisebb bajokhoz. A világfájdalomnak sehol egy keserűbb hangja meg nem csendül többé, sőt többé nem mereng oly fájdalommal elvesztett hitén sem. Az első énekben még hallatszott a gondviselésben csalódott lélek kínos jajdulása: most a nyíló ifjú szív öntudatlanságával merül el a természetéletben, és a pantheismus bűvös költészetében megfeledkezni látszik arról, hogy egykor hétköznapi, de boldogító vallásosság tűzhelyénél melengetődzött.

Istók, ki tulajdonképpen itt kezd el szerepelni, nemcsak a fásult Anyeginnek ellentéte, ellentéte Hübele Balázsnak is. Ő nem eszményhajhászó, kit világ- és nemzetboldogító hóbortok bántanának; hanem csendes idealista, olyan szerencsétlen flótás, kit a természet érző s magasabbra óhajtozó szívvel áldott vagy vert meg, de kinek szelleme mostoha viszonyok közé jutott, mint egy szép csemete, mely ki nem fejlődhetvén, elnyomorodik és csak hitványabb gyümölcsöt terem. Politikai s társadalmi eszmékre még nem erősbült elméje; csak ama korban él még, midőn az iskolából az életbe kilépve, az ifjúi álmodozás, a tapasztalatlanság az első hátbaütéseket kapja a sorstól. Gyermekkora, midőn vele találkozunk, már lefolyt; a költő minden közbeesőt mellőzve, egyenesen a debreceni kollégium Pallásának gyászos táborába vezet. Az ifjúi tudáshévnek, az ifjúi szív szűzies, alvó érzelmének rideg pedáns környezet ez, melyet legfölebb a diákélet humorának téli napsugara ha fel-felderít! Igazán gyászos egy tábora ez a múzsafiaknak, kiknek „halvány, sovány alakját hosszú tóga, mint gyászlobogó nyelét fedi”, - mindenik egy-egy „mozgó halálfej, létrataposó gép, a betű lelketlen szipolya; képzelmük alacsony, kedélyük száraz, érzésük nincsen, vagy rideg sivár”. A pedagógiai főelv az, hogy „a test földi szolga”, miért is az étvágyat tudásvággyal kell elnyomni. Istókot eleget is zaklatja ez a vágy, de mikor ő „mindig valami olyanért sóvárog, mit nem tanítnak a tudós tanárok”. A magolás kásahegyein nem nagy kedvvel eszi át magát, a pedanteria zsibvásárán nem sok becsest talál; csak unalmas előtte annak a „taposó malomnak” egyhangúsága. Szeretné megérteni az emberiség nagy eszméit, de nincs ki útba igazítsa: „ami pár évezred óta kész, belátja, hogy neki kell megcsinálnia, - pedig az ő eszének mind térj meg utca ez”. Olvas „borúra-derűre, mohón szisztema nélkül, szaporán” minden lim-lomot, mi kezébe akad, míg a látás paradicsomából ki nem űzi „a fény kardos angyala” a tudás gyümölcseinek, az apró betűknek mohó falásáért. Pedig máskülönben a természet nagy könyvéből tanult ő legtöbbet, ha szünnapon a holt falak közül erdőre barangolt, és vackor meg kökény szedése után fűbe heveredve, órákig nézdegélte a sürgő hangyaboly mikrokosmosát:

Vagy elbocsátá lelkét ringatódzni

Szellő fuvalmán, bólintó galyon,

Felhők futásával versenyt hajtózni,

Hanyatt terülve egy part oldalon, -

Engedte önmagából kilopódzni:

Hang, szín, sugár lett, tér és mozgalom, -

Ő a természet, a nagy és örök –

Mi ott henyél, csak hitvány földi rög.

Így lett Istókból olyan naturalista cigány, a filozófia zenéjében, ki a hangjegyek helyett csak a hangokat ismeré; - hasztalan magyaráznók neki, minő pantheistikus világnézetbe esett öntudatlan: ő sohasem volt „erős fej, kategóriák szerint sehogy sem járt bolond esze.”

Így éli napjait. A tél beálltával megváltozik a szabad természet és a kollégium viszonya. Mily édesen hangzik ki feléje a pislogó ablakból, a bitang pallóál fűtőző, karcos vinkótól viduló társak keserves éneke, ha estére dermedten megérkezik az erdőből, hol egész nap a kristályhóban favágni volt, hét gallérú, de annál vékonyabb köpönyegében. – Majd művészi ambitiók lepik meg, szobrász hírnevére tör és „alabastrom sótartódarabból egy rossz bicsakkal vés szoborfejet”, - mert ”anyagmintázásra” Debrecen vászonpipájáról példát venni elfelejt; majd vályúfestékkel s macskától rablott szőrecsettel akar festőbabért szerezni: a zenét csak dilettans módra űzi, bár lelkében a hangot jól összefűzi, sőt még komponál is. Nem is tehetség híján volt ő; bár lelke, kéz híján volt rafaeli. Sőt lehet, hogy benne több lakozott, mint passzív művész, ki csak fogékonyságra képet: de esetleges tehetsége alkotó erővé nem fejlődhetett. Olyan ezermester csudagyermek maradt, minő rendesen minden faluban akad és a falunak humoros alakja.

Akinek fejében „csodásnál csodásabb ábrándozásból” ekkora „procent” volt, hogyan kerülhette volna el az ifjúkor egyik csábító bűvkertjét, a színpadot. A csalfa életnek e hű képmása hogyan ne ejtette volna meg hazug káprázattal a tapasztalatlant!

A szegény Istók eminens bizonyítványával színésznek áll, azaz statisztának, kóristának, ki néha-néha egy-egy szóhoz is jut, bár több a „Schlagwort”, mint az a „szó”, - s még akkor is, hogy egyszer nagyobb mondókát kap, természetes szavalásért kap hozzá orrot is a rendezőtől. Hagyjuk őt a társaságnak, melynek egy szép reggelen hűlt helyét leli, hulladékával faluzgatni, holmi csizmadia színben színészkedni. Elegen írták le a színész-élet humorát: tán alig van pálya, mely humorosabb lenne, az élet legalsóbb prózáját a legfellengzőbb ideálokkal így mutatná karöltve. Természetes, hogy Istók a maga élhetetlen szerénységével nem lesz elsőrangú, - amit kap, az is csak a szerepnek „a legkocsánya, mit valakinek éppen tenni kell”. És ez az mi bántja,  - azzal nem törődik, hogy magát zálogba eszi, hogy a medvével en compagnie böngész erdő áfonyát: „csak az bántá, hogy a látott művészet nem isteni, s hogy a darabból sohse tud egészet, csak éppen a nyakába varrt személyt.” Sőt sokszor még azt se tudja, hogy fiú vagy leány-e az egymásba toldott személy.

Tehát még mindig a diákkori rajongó ő, ki tán a perecesinas sípolásában is művészi akkordokat keres. De kiábrándítja már nemsokára a legábrándosabb érzelem, a szerelem: a sors végre ébresztőleg hátbavágja Klárcsi mondurcsomagjának képiben.

Hogy ki volt e szende hajadon, Istók begyöpösödött eszű tanítványa, és hogy mily érdekes eseménynek hősnője: azt hagyjuk! Elég az hozzá, hogy Istókunk „oly korba volt, midőn az ifjú ember az első nőszemélyhez, kit talál, hajlik tiszta zománcos érzelemmel, előtte az tündérkép, ideál”, - az ő ideálját pedig minden környezte, csak „kegyetlen szent fénykör” nem, s így esett, hogy Istóknak olcsó kegytől kellett megundorodnia.

Másnap erre egy fényes húszassal elindul, az erdőn törve vándorbotot, „s hétnapra elvergődik a parányi helységbe, hol lefolyt gyermekkora.” Alig fut híre, hogy „megjött a deák”, az elcsapott kósta helyébe egyhangúlag őt, „a patriotát”, választják meg. „Azon vevé magát a jámbor észre, hogy ő vasárnap surrogál papot, s köznap tanítja az a-b, ab-ot. Mellesleg olt fát, burgonyát kapál, hízlal malackát, csak könyvet nem olvas; bírákkal a közügyben elpipál: jegyző helyett ő levén a tollas; ábrándos múltja, mint törölt lap áll mögötte, nem érdekli semmi olyas; búcsúztató verset ha írogat: embernek gyászost, diszónak vígat.”

Bolond Istók és Hübele Balázs sorsa közt tehát nagy a különbség. emez hóbortjai után maga előtt is lealjasulva távozik szemünk köréből, ki tudja mily sivár, rideg életre, - míg Istók beáll, mint költőnk beállott, „közönséges embernek”. Ő sokkal mulatságosabb szerepet játszott a sors előtt, hogysem a sors ironikus szánalommal ne hagyná megnyugodni őt, a jó bolondot! Melyik költeményben van mélyebb filozófia? A Hübele Balázs-hóbortok csak egy politikai kornak múló jelenségei, - míg Istók bohó esete az ideálok elszálltának örökké tartó, örökké új históriája.

Különben Aranynak e műve nincs befejezve. A végszakokban hősével megíratni készül memoirejait, de a két éneket ilyesminek nem vehetjük. Bármennyire képezzen a második ének önmagában is egészet, okunk van hinni, hogy a költő tovább akarta – s bár csak akarná! – rajzolni egyéni élményeinek ez idealizált alakjában az életet.

De hisz Aranynak nemcsak e műve, - egész pályája még befejezetlen: ezért fog el most újra az a bizonytalanság, mely futólagos szemlénk megkezdésekor szállt meg. Hogy lehessen mondani biztos ítéletet oly költőről, ki még él? Megítélhetésre még nekünk, unokáknak sem áll eléggé a távolban, eléggé távlatban a nagy költő, kit tanulmányozni megkísérlettünk. Annyit azonban biztosra vehetünk, hogy egy második, harmadik nemzedék sem fog más végeredményre juthatni, mint hogy Vörösmarty és Petőfi  mellett Arany harmadik nagy költőnk, ki társai közt egyszersmind a legmagyarosabb.

Forrás: Nagy emberek II. ARANY JÁNOS. Írta: Haraszti Gyula – Modern Könyvtár, szerkeszti Gömöri Jenő 123-125. sz. Budapest, Athenaeum Irod. és Nyomd. Részvényt. kiadása 1912.