Éppen ott kint ül az ambituson
nemzetes Gerge István uram s természetesen pipázik. Mert amikor nem pipázik,
örökké káromkodik, de minthogy mindig pipázik, tehát istenfélő kegyes ember.
Különben pedig a nemzetes úrnak
valóságos mesterségéhez tartozó eszköz a káromkodás, miután Gerge István uram
már huszonöt esztendő óta a vármegye csendbiztosa.
Mégpedig olyan csendbiztos,
kinek nemcsak hetedhét vármegyére szól a híre, hanem kihat a külső országokba
is.
Van ám ott ész bőven, ha nem
néz is ki belőle; apró, szürke szemű, rövidre nyírott hajú öregember,
szakállát, bajszát is borotválja s lefelé álló orrával s hegyesedő állával
madárhoz vala hasonlatos az ő ábrázata.
De az igénytelen külső dacára
is igazi oroszlán ő, győzhetetlen, bátor és szívós. Réme a rablóknak,
kevélysége a tekintetes vármegyének, melyre őmiatta még a fölséges császár is
rászorult egy ízben.
Valami nagyon fontos és
tekervényes bűnügy volt az, mely iránt maga a császár is igen érdeklődik vala,
s melyet a bécsi rendőrség hónapokig nem bírt kinyomozni, úgyhogy az emiatt
haragra lobbant uralkodó, Reviczky Ádám uram őnagysága tanácsára, Gerge István
őkegyelmét hozatta föl a fényes birodalmi székvárosba.
A bécsi rendőrfőnök alattomban
gúnyosan nevetett a markába:
– No ’iszen, ez fogja majd
kikutatni az ököraffért, aki mozdulni sem bír majd ezekben a cikcakkos
utcákban! Jó szerencse, ha az utcáról haza tud találni a vendéglői szállására.
Milyen gondolat az őfelségétől, egy ügyetlen táblabírót szalasztani bele a
szaglálásba ott, ahol a mi orrunk sem érzett meg semmit?
A rendőrfőnök, hogy tökéletes
legyen a magyar csendbiztos fölsülése, megengedte magának azt a juxot is,
felöltöztetett két közönséges rendőrt csirkefogónak s lelkükre kötötte, hogy
lopják el a nemzetes uram klepszidra-óráját a zsebéből. Hadd emlegesse meg
Bécset holtig.
De bizony, mikor enemű
rendeleteit osztogatná a derék úr, egyszerre csak betoppan Gerge uram e
szavakkal:
– Megvannak az ökrök, kollega!
– Ne bolondozzon az úr! Hogy
jött rá?
– Az az én titkom.
Ugyanazon ezer darab ökör volt
ez, melyet Szatmár megye ajándékozott természetben a francia hadjárat
viseléséhez I. Ferencnek, s melyekkel nagyon furcsa história történt – a
haláluk után.
Ugyanis mind az ezernek csak ötszáz
mázsa húsa lett az élelmezési konzorcium kezei közt, s csak százkilencven darab
bőre.
Kitűnt tehát, hogy egyik-egyik
állat nem volt több 50 fontosnál, s hogy nyolcszáztíz jámbor ökör bőr nélkül
taposta hajdan e földi élet sarát.
A császár dühös lett,
rendőrfőnököt, vizsgálóbírót mozgásba hoz szigorú parancsa, – de hasztalan! a
katonaélelmező konzorciumoknak már akkor is majd annyi eszük volt, mint most,
olyan sötétséggel vették körül magukat, hogy abba ugyan ember legyen, aki
behasson.
Gerge az az ember volt;
megérkezése után huszonnégy óra alatt kisütötte, mi okozá az ezer, történeti
nevezetességű tulok oly nagy mértékű testi fogyatkozását. Kár, hogy nem
tartozik ide ennek a története.
Az ezer ökörről még csak
annyit, hogy nemcsak a történelem örökítette meg őket, nemcsak a "Pitaval" beszél felőlük, de még a költészet is visszatér rájuk.
Midőn az uralkodó ezen kázus
után nemsokára új főispánt nevezett ki Szatmár megyébe, a tekintetes megyei
karok és rendek közt az az elmés karmen kezdett cirkulálni:
"Ezer ökröt küldött Szathmár a
császárnak,
De a császár ezért csak egyet
Szathmárnak."
Különben nem is ökrökről van
itt szó, még kevésbé őméltóságáról, a Szatmár megyei főispánról vagy az ottani
tekintetes karok- és rendekről, hanem csupán a Gerge uram néhány
virtuscselekedetének elsorolásáról.
Számos bravúr-vallatása forog
közszájon otthonról is, melyek közül nem utolsó három megátalkodott csavargó
állapotának elmés kifürkészése.
A főbíró semmire sem tudott
menni velök. Úgy állt ott előtte mind a három, mint egy-egy cövek, némán,
megrögzötten, készek, hogy inkább szíjat hasítsanak hátukból, mintsem egy
hangot valljon valamelyik.
A főszolgabíró elunta a
bajlódást három napon keresztül, elküldte hát őket a csendbiztos úrhoz: hadd
legyen egy kis mulatsága annak is.
Gerge István uram éppen a nagy
tanácsteremben diskurálgatott az ülnökökkel, mikor a hajdú jelenté, hogy itt
van a három néma, kiknek már akkor híre járt a városban s kikről kalandosabbnál
kalandosabb mesék keringtek. Hallgatásuk a regényesség színeivel foltozta meg
rongyaikat. Széltében találgatták: kik lehetnek?
Nem a híres Zöld Marci-e az
egyik, vagy hogy Szellő Miska, az Alföld banditája, hahogy nem maga a dánus
királyfi kíséretével, ki álruhában jött ide a Majornoky kisasszonyok kiismerésére
– amint az a népmesékben szokás.
– Hozd be őket! – parancsolá a
hajdúnak.
A három marcona képű fiú
előállott.
– Mi a neved? – kérdé az
egyiktől. – Ki vagy?
Semmi felelet. Érzéktelen,
kifejezés nélküli arccal bámult vissza a legény a tekintetes úrra, mintha
nemcsak néma lenne, de siket is.
– Hát ti ketten, kik vagytok?
Azok sem feleltek.
Gerge uram megvakarta az ajka
alatt deresedő fiókszakállt s nyájasan mondá:
– Nem tesz semmit, édes fiaim;
majd csak megösmerkedünk lassankint.
Azután a hajdú felé fordult:
– Szólítson kend elő három
pandúrt!
Nyomban előállt mind a három.
– Ti pedig, édes fiaim, ha már
nem akarjátok megmondani, kik vagytok, én bizony nem erőtetlek – szólt az
ismeretlen csavargókhoz –, hanem oda fogtok állani a terem egy-egy szögletébe a
fal felé fordulva, s mindenik mellé töltött fegyverrel a pandúr, azon
utasítással, hogy ha moccanni mertek addig, míg én nem szólok, lőjön agyon. Jó
lesz-e, édes fiaim?
És hangja olvadó édes volt a
nyájasságtól.
Azután csakugyan odaállította
foglyait a tanácsterem egy-egy szögletébe s maga karonfogván két megyei urat,
elkezdett gondtalanul föl s alá sétálni s mikor egész tűzzel demonstrálgatná a
napóleoni hadjáratok szükségét a korhadt Európában, úgyhogy minden egyébről
elfeledkezni látszék, ami még a világon van, – egyszerre kiszakítá magát a két
sétáló úr karjaiból s hatalmas hangon kiáltá a terem közepén:
– Halbrechts!
Az ismeretes vezényszóra a
három csavargó közül kettő gépiesen megfordult.
– Ahá! Most már ösmerjük
egymást. Kendtek reguláris katonák! Melyik regementből valók kendtek?
Most már nem volt mit tagadni.
A fiúk bevallották az egész esetet: megunták a komisz katonakenyeret s úgy
mentek el az ezredtől, hogy a kapitány úrnak elfelejtették bejelenteni.
A főbíró úr nagyon
csodálkozott, midőn alig félóra múlva, íme, mind a három foglyát visszaküldi
Gerge uram kivallatva, kettőt ezredéhez leendő kísértetés céljára való
tekintettel (a fölvett jegyzőkönyv hivatalos stílusa), a harmadikat pedig
azért, hogy a szentencia kimondásáig küldje be abba a fényes épületbe, melyről
varjú, holló hirdeti károgva, hogy ebben a nemes vármegyében ez a legtágasabb,
ez a legszükségesebb épület.
Tömve volt az gazemberekkel.
Két évtizeden keresztül ugyancsak derekasan benépesíté Gerge uram.
Hivataloskodása első éveiben egészen meg volt ingatva a közbiztonság. Nemcsak a
burjánmódra fölszaporodott bennszülött rablók és betyárok garázdálkodtak, hanem
még a szomszéd megyék szegénylegényei is ide jártak olcsó kalandokra.
Ilyen viszonyok között nem a
régi praxishoz nyúlt az új pandúr-hadnagy, mely már kezdett teljesen
hasznavehetetlennek bizonyulni: érezte, hogy valami újat kell kigondolnia.
A régi praxis ugyanis az volt,
hogy a csendbiztosok embere úgy tett, mintha a rablókkal és tolvajokkal
cimborálna, velök járt, velök főzte ki a terveket, velök lopott, de aztán
mindent elmondott a komisszárusnak. Ha ugyan mindent elmondott, mert e rendszer
mellett ritkán került valaki hurokra.
Gerge egyet fordított az ősi
szokáson: nem saját emberét küldé közéjük, hanem az ő emberüket fogadta magához.
Ez pedig nem volt senki más, mint a híres birkozó, Szlimák Matyej, a félelmes
Jasztrab tót rabló bandájából, mely, mint a legrégibb cég, nagy renoméval bírt
úgy a rablók, a közönség, mint a tekintetes vármegye előtt.
Gerge így szólt a kézre
kerített Szlimák Matyejhoz:
– Kár az ilyen derék legénynek
ott kint égni el a napon, ahol senki se látja, az erdőben, ahol senki sem
bámulja meg. Te bátor ember vagy, fiam, Matykó, az Isten is katonának
teremtett. Ott vón a te helyed. Olyan ember vagy te, édes szolgám, Matykó, hogy
míg így a nemes vármegye a sarkadban, ott még a király is kalapot emelne
előtted.
Nagyot dobbant a Matyej szíve
ettől a néhány szótól s mélyen felsóhajtott:
– Az volna nekem jó,
komisszárus uram!
– Ott mérik még csak
marokszámra a dicsőséget… Hallottad-e Kinizsi Pál esetét valaha? Mint
molnárlegény ment a hadsereghez s paraszthajszál híja, hogy nem mint király
végezte.
Matyej lihegett a kéjtől,
lelkét édesen csiklandozta ez a szőrmentes beszéd.
– Az csak a gyönyörű élet,
fiam, Matykó – vitte tovább a Matyej képzeletét Gerge uram –, ahogy a
népmeséitek beszélik, zsírt ennél ott folyvást száraz kenyér helyett s
olvasztott vajat innál rá szomjúságodban. Aztán mikor lefeküdnél aludni, kilenc
közönséges baka kergetné rólad a legyeket.
– Szerezzen be oda, komisszárus
uram! – hörgé Szlimák Matyej fojtott hangon.
– Nem olyan könnyen megy ám az,
édes gyermekem, Matykó. Látod, most még először elítélnek, azután lecsuknak
vagy tíz esztendőre. Tíz év múlva, ha élünk, majd beszélünk erről, csakhogy mi
leszesz te már akkor? Saját magadnak árnyéka.
Szlimák nagyon elszomorodott,
szórakozottan tologatva lefelé, fölfelé a rézcsatos, másfél arasznyi széles
szíjat.
– Aztán nem lehetne ezen
segíteni valahogy?
– Bizony bajos lenne, mert
igaz, hogy úgy szeretlek, Matyej fiam, magam sem tudom, mért, mintha édes
testvérem lennél, mindazonáltal az írnokom már beterjesztette a jelentést a
vármegyéhez, hogy el vagy fogva.
– Ez már hiba, nagy hiba –
dünnyögé Matyej s borsónyi izzadságcseppek verődtek ki a homlokán.
Gerge úgy tett egy darabig,
mint aki gondolkozik, majd hirtelen a Matyej vállára ütött, mintha egyszerre
határozta volna el:
– Te nem vagy aljas ember,
Matyej – mondá mohón és mégis ünnepélyesen.
Matyej behunyta szemeit s egyet
bólintott nagy, idomtalan fejével, hogy ő nem aljas.
– Te nem fogsz engem megcsalni!
A rabló kezét nyújtotta
Gergének, azt a kezet, mellyel éppen tegnap nyúzta meg a lesti zsidótól lopott
tehenet.
– Itt a becsületes parulám!
– Tudtam, hogy ember vagy a
talpadon. Azért határoztam el, hogy úrrá teszlek, hogy megtisztítlak a
bűnöktől, s amiként én veled kezet fogtam, azonképp fog veled kezet a
tekintetes vármegye is. Hanem hát kézfogás nem lehet anélkül, neked is oda kell
nyújtanod a vármegyének a magadét…
– Hadd hallom – mondá Szlimák
sötéten.
– El fogod beszélni minden
esetedet, rávezetsz a társaid tartózkodási helyére, hogy azokból is faraghassak
valamit. Elmondod, mit loptatok, hová tettétek stb. Visszamégy újra a Jasztrab
bandájához, olyan jó cimborájuk leszel, mint eddig, loptok, garázdálkodtok, s
te azt aztán szombat esténkint, amikor mindig hozzám jössz vacsorára,
szögrül-végrül elbeszéled.
– Hát aztán? – sürgeti Szlimák,
nagy, kidülledt szemeivel mereven nézve Gergére.
– Egy évig szolgálod ilyen
minőségben a vármegyét. Egy év múlva letelik az utolsó szombat, s akkor én
fölterjesztem hasznos szolgálataidat a vicispánnak, s az fölment minden
üldözéstől.
– Hát aztán?
– Vagy magam viszlek ekkor a
regementhez, vagy pedig te viszel tőlem olyan ajánló írást a tüsződben, hogy
nyomban megtesznek káplárnak.
A Matyej szeme fölcsillogott, s
kérges tenyerét gyorsan belecsapta másodszor is a Gerge markába.
– Áll a dolog, komisszárus
uram. Eb, aki megbánja.
Úgy is lett. Matyej nem szegte
meg, amit ígért, hűségesen referált a pandúr-hadnagy úrnak mindenről,
minélfogva a szegény Jasztrab bandája nagyon megfogyatkozott egy félesztendő
alatt. Egyenkint fogták el főembereit, kiket Gerge uram könnyűszerrel
kivallatott, mert nagy zavarba hozta őket a mindentudóságával.
– Nos, fiam, mit loptál? –
szokta a csendbiztos úr kérdezni egy-egy kézrekerült fickótól.
– Semmit, tekintetes uram.
Görbüljön meg az ujjam, ha nem kénytelenségből voltam Jasztrabéknál. Én nem
tartozom hozzájok.
– Engem el nem bolondítasz,
kedves fiam, mert én mindent tudok, s ha kérdezlek, azért teszem csupán, hogy
lássam, mennyire szánod s milyen töredelmességgel ismered be hibádat.
Felesleges dolog titkolnod! Hát nem te loptad el gyertyaszentelőkor a tiszteletes
uram malacait? A hlinai akolból is te vitted el tavaly húsvét másodnapján a
nyolc jerkét. Ott nyúztad meg őket a fekete majorban, a nagy ákácfa alatt, a
Madzag Istók késével, aztán ott sütöttétek meg őket a Vrecjar bacsa
bográcsában, a bőrüket elraktátok a szurdoki molnár padlására, mai napig is ott
van mind a nyolcé. Mondjak-e még többet?
– Nem, nem – sziszegé ilyenkor
megsemmisülve a vallatott. – Mindent tud… minden úgy történt.
Híre menvén a tót nép közt a
mindentudó csendbiztosnak, iszonyú rémület szállta meg a tolvajokat, rablókat
és gazembereket. Az a babona terjedt el, hogy Gerge uram megkente szemeit a
Szent György-napja előtt talált százesztendős gyík májával, azokkal az emberi
testen keresztül belát a szívekbe s ott elolvassa a láthatatlan betűket,
melyekkel a cselekedetek vannak felírva.
Nemegyszer történt, hogy puszta
gyanúból holmi lúdlopási kalandokért idéztetett magához valakit s az egyszerre
csak kezdte kivallogatni, hogy hát, ha már egyszer idekerült a tekintetes úr
színe elé, úgyis mi tűrés-tagadás, a tekintetes úr úgyis tudja, ő ölte meg a
zeherei postást is.
Gerge ügyes rendszere rövid idő
alatt megtisztítá az egész felvidéket a rablóktól, csupán magát a vezért,
Jasztrabot nem lehetett elfogni: csel, ármány nem bírta megejteni, mert ő legalább
is még egyszer olyan ravasz volt, mint a vármegye.
Ott garázdálkodott az erdőkben,
a hegyek közt, és nem lehetett onnan lecsalni semmi módon. Ott pedig ő volt az
úr, száz üldöző pandúr láttára még csak a szemöldöke sem rándult meg.
A regényes felföld volt a
patrónusa s megvédelmezte előlük: barlangok nyílása, sziklák repedése elfedte
Jasztrabot üldözői elől.
Elmondhatnám, milyen
megfeszített és mégis hiú erőlködések történtek kézrekerítésére, ha szót
akarnék szaporítani, így azonban csupán arra szorítkozom, hogy Gerge lázas
dühbe jött mindannyiszor, ha egy-egy elfogatási kísérlet nem sikerült, mert azt
tartotta: míg a híres rabló szabadon van, ha csak egymaga is, addig nincs
helyreállítva a közbiztonság.
Egyszer, midőn összes
pandúrjait küldé ki a »laz«-okba Jasztrab elfogatására s azok üres kézzel
tértek meg, azt állítva, hogy maga az eleven ördög sem bír vele, elsápadt
haragjában.
– Egy ütet taplót sem érnek
kendtek! Takarodjanak a szemem elől. Magamnak kell elmennem.
S ezzel nyakába kanyarítva az
ócska ősi flintát, mellyel a hajdani Gergék nyulakra vadásztak valaha, de
melytől a hajdani nyulaknak, akik csak előtte álltak, sokkal kevésbé kellett
félniök, mint a hajdani Gergéknek, akik fogták és elsütötték, elindult
egyes-egyedül Jasztrab borzalmas birodalmába, a »Lopata« rengetegbe.
Az erdőnek volt egy "messzelátó" pontja; Gerge jól tudta Matyej elbeszéléseiből, hogy itt
tartózkodik leginkább Jasztrab György, mert már a hivatala is úgy kívánja, hogy
ilyen pontrul nézegesse az utasokat, keletre lelátva egész a »Motuz«-völgyig,
északra a klokovai keresztútig s e nagy területen mindazt észrevéve, amit a jó
szerencse zsákmányul eléje tologat.
Jasztrabot csakugyan ott látta
messziről a kimagasló helyen puskájára támaszkodni, mozdulatlanul, akár egy
kőszobrot.
Ő is észrevette, hogy a
vármegye kopóinak ura jön, tudta, hogy ez nem hiába jön ide.
Eltűnhetett volna ugyan előle
igen könnyen, de a rablónak tetszett az, hogy Gerge egyedül jön, mikor jöhetne
ötven pandúrral is. Úgy érezte, valami tisztelet kifejezése ez az ő személye
iránt. A híres Jasztrab Györggyel a híres Gerge akar kikötni. Igen jól van.
Jasztrab György nem fog kitérni a becsületes, egyenlő tusa elől, hanem bevárja
nyugodtan, ami következni fog.
– Add meg magad! – kiáltja
Gerge már messziről. – Érted jöttem, fiam. Magam jöttem érted, mert nem
tartalak holmi kapcabetyárnak, akit ha elfognak, jó, ha el nem fognak, akkor is
jó. Aztán egy ilyen legény nem is adja ám meg magát a közönséges komisz
pandúrnak. Ismerlek, édes fiam, kevély ember vagy, sokat adsz a becsületedre,
azért jöttem magam. Gyere no, ne bolondozz, Gyurka: úgy megbecsüllek otthon,
hogy anyád ölében sem volt olyan jó dolgod, mint a kezem alatt lesz.
A rabló csak a fejét rázta s
röviden felelt vissza:
– Ismerlek, ördöngős
csendbiztos, és nem hiszek neked. Ne jőj közelebb, mert rád lövök!
Gerge azonban csak azért is
közelebb ment. Már alig húsz lépés választotta el őket egymástól.
Jasztrab megfenyegette izmos
ökleivel, azután fölemelte puskáját, célzott s mind a két csövet elsütötte.
A kis emberke, a híres
csendbiztos, rendületlenül fogadta a golyókat, melyek közvetlenül a füle
mellett süvítettek el, nem hagyta el bámulatos lélekjelenléte egy másodpercig
sem. Ennek köszönhette diadalát. A lövés csattanásának pillanatában két
ólomgolyót vett ki a zsebéből hirtelen s midőn a füst eloszlott s a rabló
odatekintett, hol Gergének holtan elterülve kellett volna feküdnie, ott látta
azt a leáldozó nap fénysugaraitól övezve, büszkén állani, mint egy gladiátort,
ki fölemelt kezében a két, testébe küldött golyót mutatja.
– Ne kínlódj azzal a
lövöldözéssel, Jasztrab fiam! – kiáltja rá bátor, csengő hangon. – Kár
fogyasztani a puskaport! Nem fog engem a golyó, édes Gyurkám. Most is megfogtam
mind a kettőt. Itt van ni, azon módon…
A mogorva rabló rémült tekintetet
vetett a folyton közeledőre, aztán nagy elkeseredve földhöz vágván széles tót
kalapját, fojtott, tompa hangon hörgé:
– Látom, hogy ördög vagy! Gyere
hát, egyél meg. Megadom magam.
S Gerge uram kézenfogva vezette
haza a szilaj rablót, kivel három vármegye nem tudott boldogulni.
Útközben megkínálta a
dohányzacskójából, kicsiholt neki, aztán mintha örök idők óta kenyeres pajtások
lettek volna, szelíd szavaival kivallatta, mint egy gyermeket.
– De csak furfangos, nagyeszű
ember vagy te, Gyurka! Ugye, te törted fel a Motosiczky-pincét?
– Bizonyisten, nem volt
bezárva.
– Tudom, fiam! Hanem a bodonyi
granáriumban is a te kezed járt.
– Körömnyi hasznát sem láttam;
zsizsikes volt a búza, a zsidó nem akarta elvenni, csak a fuvardíjba. De még
erre is, hogy ráálljon, meg kellett vernem előbb.
– Mind jó volna az, édes fiam;
csak azt az egyet ha nem teszed, hogy agyonverted a nagyatyádat…
– Kinek mi köze hozzá! –
pattant fel Jasztrab méltatlankodva. – Hiszen az én tulajdon öregapám volt!
– Igaz, fiam… tökéletesen
igazad van! Csakhogy, tudod, a vármegye szörnyen bolondul veszi a dolgot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése