Palasovszky Ödön (1899-1980): Jég a szívem és a szíved körül

I.

Jég, jég. Itt minden fagy és vihar, mint otthon az emberek szíve körül. Jég, jég. Ameddig a szem ellát.

Csak repüljünk.

Mi közünk ezekhez a jéghegyekhez? Repülünk. Alattunk szakadékok. Mi közünk azokhoz a szakadékokhoz? Mi közünk a felettünk tomboló viharhoz? Mi repülünk.

– Vigyázzatok! Veszedelemben forgunk!

A pápa szent keresztjét ledobtuk az északi sarkon. Mi baj érhet? Ledobtuk a büszke olasz lobogót! a duce megparancsolta, hogy mindnyájan egészségben hazatérjünk!... De a jéghegyek nőnek. S a förgeteg leszorítja a hajót. Fönn fagyos kéreg sebzi a ballont, szilánkok – s egyre lejjebb lejjebb. A förgeteg – a jéghegyekhez paskolja a hajót.

—  O, ömlik a gáz – vigyázzatok! valami szakad! vigyázzatok mind! valami reccsen... miatyánk isten! zuhanunk.

—  Minden fölösleges terhet a mélybe! Késő. Valami reccsen. Jég, vakító jég. Átláthatatlan förgeteg. Most – vége.

Most – most – zuhanunk.

Ó – az ég kegyelme legyen velünk.

II.

Meghaltak? Nem. Véresen, tétován, de élnek.

Nézd – a ballon tovább repül! A testvéreket tovább sodorja a vihar! Valaki fölemeli ott a kezét. Ballasztot hajit alá. Füst! Úristen, kigyúlt a ballon vagy jeladás? Még egy pillanat – és elnyeli őket a vigasztalan sarki messzeség.

És mink? mink?

Jég, jég.

Köröskörül hó, szakadékok. Tízen, tíz szerencsétlen a sarki jégmezőn. Vajon hol fekszik most a pápai kereszt? A tíztől egy már halott. Nézzétek, milyen kék az arca. De mi – mi legalább élünk még – összetört tagokkal – véresen.

III.

– Üssétek föl a sátrat! munkára, aki föl tud emelkedni a jégen. Ni, csokoládé, keksz! A rádió-készülék! Istennek hála: nehány takaró. Az akkumulátorok épek. Vajon ki áldotta meg azokat a kezeket, melyek őket fabrikálták?

Bújjunk össze. Jég, végtelen jég. Most pedig aludjunk. Este van. A törött kezek és lábak egyre sajognak. Mindegy, csak aludjunk. O, hogy kínoz a hideg. Csak aludjunk.

Összebújnak az olaszok, a cseh és a svéd. Jó volna bizony puha dunyha.

Alusznak két nap, három nap is. Nehéz és fáradtságos volt a repülés. Szél, hó és vihar. Mint az, aki a tízedik és arccal a hóba bukott...

Néhány szerencsétlen asszony bizony most álmatlanul virraszt. A pápa biztosan imádkozik. Néhol nappal van, serény csapágyak mentén verejték hullik, vállak görnyednek. Kínában meleg emberi vér patakzik. Vannak szelíd hegyoldalak, alkonyatok – és szájak, csókok. Cejlonban kinyílik egy virág.

De ők alusznak. Szelíd lejtőkön egy asszony él, aki tűz és szirom. De itt a jégasszonya az úr.

IV.

–       Talpra, talpra!

Mázoljátok vörösre a sátrat! Föl van-e szerelve a leadóállomás? Csak egy hangunk van... sikoltsatok! talán meghallja valami éber fül az ezermillióból.

–       Keressétek össze a ledobált holmikat! – A svéd ezt-azt talál. – A távírász adja meg a jelt: S. 0. S.!

Ha! ki az, aki parancsolni mer a sarki jégmezőn? Isten? haza? tábornok? Egy parancs van: élni: élni!

V.

Nehezen telik az éj s a nap. Kegyetlen a hideg. Különben! Egyre megy: este vagy reggel... Csak a rádiót! a rádiót!... A svéd ezermester. Alumínium törmelékekből evőeszközt varázsol. Minden reggel egy csésze kakaó s egy darab ázott, penészes keksz. Ez van holnapig. De a rádiót! a svéd hócipőt fon és megreparálja a rádiót. Az olasz ül, összekuporodva. Néz, figyel, megadja a jelt: S. O. S. A hullámok elindulnak:

–       Jöjjetek segítségünkre!

De csak a jegesmedvék jönnek. Rettenetes. Még aludni sem lehet. Virrasztani kell. Hiszen még fegyver sincsen, csak egy árva revolver. Egy jegesmedve egészen a sátorig merészkedik. De a svéd rákiált: mit akarsz! s eloldalog. Másnap új falka. A svéd egyet leterít. Hálistennek. Legalább van mit enni.

–       Jöjjetek segítségünkre!... Csend.

Nappal éjjel, nappal éjjel, hó, szél fagy vihar, a sebek fájnak s olyan kevés a remény.

Enyhe tájakon az asszony, aki máglya és csók és lélegzet és szelíd virág. Egy-egy éjjelre elküldi ide a tüzes leheletét. Milyen szép forró a teste, milyen selyem. Pedig fáj neki itt. Idegen neki ez a zord vidék. Itt a jég asszonya az úr, aki szívükre teszi majd csontkezét.

VI.

Mindennap aggasztóbb a mérés: a jégtáblát a nyílt tengerre hajtja a szél. Rettenetes! hát egy jégtáblán élnek! A vihar töri-zúzza, ki tudja melyik pillanatban roppan dirib-darabra kilenc szerencsétlen alatt...

Nincsenek már kilencen. A svéd két olasszal útra kelt.

Hej, tábornok! itt nem elég a disztinkció! a hazafias szónoklat és az erély! Szív és tiszta fej kell ide, nem erős kéz: Hej tábornok, valaki gonoszul cselekedett!...

A tábornok rikácsol. A tábornok őrjöng. A tábornok készületlen volt, gondatlan, dilettáns. A tábornok leverte a zendülést és a pokol tartományába hajszolta embereit. Vajjon hova hullt a pápa szépművű keresztje?

A svéd, aki megjósolta a katasztrófát, harmadmagával útnak indul. Úgyszólván meztéláb. Segítséget hozni, segítséget! Meg kell találni az utat, meg kell menteni mindnyájunkat! Száz veszélyes szakadék, rianás közt tornászni drága életünkért. De hát hol volna segítség? Egy jégtáblán élnek! S mióta már! A rettegés fojtogatja torkukat könyörtelen ujjaival.

VII.

A távírász minden órában megadja a jelt. Végre, végre! Megreszket az ajka, tűzben ég, kacag és, hörög, üzennek a boldog világból:

– Jövünk segítségetekre! És a fénytelen szemekben az élet reménye fellobog.

De nem jön senki.

Hetek óta. Sebesülten. Elfagyott a kéz és a láb. Megvakult a szem a hó tüzében. Feküsznek a vörös sátorban mozdulatlanul. Hiába vörös. Nem közeledik ember, aki észrevehetné. Csokoládé, keksz. Feküsznek. Szakállas, kifejezéstelen arcok. Így.

Kinn a világban zavaros hírek keringenek. Expedíciók indulnak. Kutyaszán, repülők. Hiába.

A kerekek üteme egy-egy percre kihagy. Nos? Siető útjukon megállanak az emberek és egy-egy pillanatot szentelnek a sarki szerencsétleneknek. Egy csoport anya, gyermek és hitves sírására, kiket a közös sors összekapcsolt, újságok szívszorongása felel. Külön kiadás. Vezércikk vezércikkre. Senkise ír arról a kilenc tüdő vészesről, akik mindennap meghalnak a statisztika bizonysága szerint Budapesten. Vagy az olasz börtönökben sínylődő munkásokról, s a Kínában felkoncolt asszonyokról. Egy tárna beomlott – a halálra váltak kiáltásai elvesztek odalenn – Európa egész nyugodtan aludt. De most: az északi pólusra szegeződik minden tekintet. Diáktragédiák, kéjgyilkosságok, szexuálkatasztrófák elhallgatnak, miniszterek panamái alig nehány szóra zsugorodnak össze. Most csak: az Északi Sark: Ha a sorokat egymáshoz ragasztanánk, körülkeríthetnénk vele Londont, de tán még a Tanganyika-tót is. Ha Nurmi egy gomolyagban a zsebébe tenné és Hindenburg vagy Josephine Baker megtartaná az egyik végét, elszaladhatna vele Indiába, míg legombolyodna. Egy statisztikus kiszámította, hány mázsa bankót jövedelmezett mindez az ó- és újvilágnak.

A tábornok percenteket érdemelne a snájdig zuhanásért! A napilapok szindikátusaitól s az újságirók nemzeti egyesületeitől. A repülőgyáraktól. A rádió-üzemektől. A kereszt-rejtvények szerencsés megfejtőitől. Végül a plébániáktól, ahol a könyörgő istentiszteletek lezajlottak.

De a segítség késik – és a sátorban foglyul ejtett mindenkit a sarki rémület.

Expedíciók, kutyaszánok, repülők: balsiker balsikerre. Úristen! hát nem lehet őket föltalálni? A bátor mentők maguk is a legnagyobb veszélyben. Egyre több áldozat. Az elsodort ballon utasait pedig már régóta elnyelte a homály.

S a három vándor?

VIII.

Éhesen, lucskosan, dermedten a jég meredekei fölött. A társakért!

Ó! így hárman! Törtetni emberfeletti erővel napokon át, hogy visszanézhessen az ember pár méterre.

A svéd lankad. Elfagy, láz töri. De nem szabad megállani. Csak előre!

A vörös sátorhoz pedig megérkezik az első repülő. Rádiók viszik szét a hírt: megtalálták őket! Megtalálták! Happy end. No bizony.

A pilóta egyetlen embert vihet magával. A parancsnok elsőnek menekül. A rettenthetetlen katona, aki vasszigorral csapott le azokra akik nem akartak a haláltorkába menni. Éljen Olaszország! kiáltotta bizonyára, amikor elszállt. A többiek maradnak. Nem éreznek már semmit, csak feküsznek. Holnap a parancsnok interjút ad, fennkölt szavakkal imádkozik értük a világ színe előtt és bankót tesz a belső zsebébe. – Egyik, a sebesült, megfagy, mindegy, kevesebb az eszkimó. Mindegy, hogy a pilóta újrajön, hogy gépet tör, hogy segítség érkezik a számára, s hogy ők újra csak maradnak. A jég repedezik, több gép nem szállhat le. Vajon milyen csoda mentheti meg őket?

Jön! Jön! Az orosz jégtörő már készen áll. Jön! Ne féljetek! De egyszer csak elakad a jéghegyek közt.

Odahaza sincsen ez máskép. Tűrni, várni, reszketni s föladni minden reményt.

IX.

Este – emlékezzetek azokra, akiket szerettek, s akik várnak. Forró hónapokra, csókokra emlékezzetek, szavakra.

Vajon – akik most verejtékeznek, jói teszik?

Vajon – akik lámpát gyújtanak – milyök van?

Vajon – akik gyűlölnek, szenvednek, vágynak – milyenek ők?

Itt – minden jég. Vigasztalan jég. Itt nem él semmi vágy, nincs verejték.

Hol az a sugárzó arc, mely néha a számkivetésben meglátogatja az embert? Az a meleg asszonyi tenyér, mely a bor tüzes emlékével biztatja bennünk az életet? A rettegés megtörte ezt a homlokot, lenyűgözte ezt a testet, a gyötrelem és vigasztalanság elhomályosította ezt az arcot. Hideg van. Nem az ő országa ez a kietlen világ.

Délen, délen a tenger kék, fügefák vannak és az égen egy nagy, nagy vörösség lángol. Ki tudja milyen az a vanília?

Aztán megint: elszorul a szív, kimerednek a szemek, barázdák szántanak végig az arcon, – ó a rettegés szörnyű görcsbe szorítja a testet, szétroncsolja a bőr finom szövetét. Azután rögeszmék. Mért énekel folyton a távírász? Egy közülök éjjel-nappal azt számítgatja, méricskéli, mikorra érhet ide a vörös jégtörő?

—   Ha! Mintha kacagás csendült volna! Nem volt itt valaki az imént? Ne hazudjatok!... érzem az illatát! Egy különös parfőm és az asszonyi test enyhe illata... Ha ti ettetek! Hova dugtátok? Cigarettáztatok? Érzem a füstjét! Miért nem akartok adni nekem is?

—   Valaki kiáltott! Tisztán hallottam. A nevemet kiáltotta! – Az egyik suttog magában, mosolyog, cirógat. Vajjon kivel beszélget?

—   Tűz, tűz! Láttátok a tüzet? Máglya a jégen! Egy égő bokor, egy hegy! És az ő arca... az ő szemei... lángolnak... ott.

Aztán: semmi.

Kacagás felel. Nincs tűz! Kacagás vagy nyögés. Vad, arktikus hangok. Ahogy a jég fölhasad. Hol is volna itt tűz? Az az, kacagás.

Aztán: csönd.

Hűvösen és nesztelenül, jön a jég asszonya. Gyönyörű szép és kietlen. Mindenki érzi, látja. Az ő világa ez. Megtapogatja valamennyi szívét. Velőkig hat ez a hideg. Az agyban megfagy a gondolat, a tagokban az akarat, a szívben a vér. Aztán tovatűnik. Egyet már megölt közülök. Vajon keres még valakit?

X.

A három vándor. Alig tettek nehány kilométert. S mióta mennek! A svéd a végét járja.

–       Hagyjatok el – súgja lázasan – fáradt vagyok. A másik kettő sírt ás számára a jégben. – A gyűrűt – mondja – vigyétek el „neki”. – De keze dagadt, fölmarta a fagy, gémberedett, a gyűrű nem akar lejönni. – Vágjátok le az ujjam...

A kettő elhagyja. Ők élni fognak.

–  Vigyetek magatokkal minden élelmet. Hiszen éhen vesztek. Húzzátok le rólam a ruhát... hiszen megfagytok ebben a hidegben.

S a jég asszonya közelebb jön.

Föltakarja a férfi mellén a lerongyolt inget. Milyen kemény ez a kéz! Átfonja karjaival a férfi nyakát. Milyen kegyetlen ez a szorítás! Megcsókolja a száját. Milyen hideg ez a csók! Jégből van ez az asszony. A férfi fölemelkedik és megtapogatja jégcsap melleit. Csípőit, ágyékát, gémberedett ujjaival. Vállait. Aztán visszahanyatlik. A máglyára emlékszik. 0 az a sugárzó arc. Az asszonyra, aki lélegzet és forró szirom.

–       Vajon honnan jön a lélek? Azt mondják: a lélek tűz. De a test? – Ez is fáj, az is. A nagy hideg éppúgy éget, mint a tűz.

A svéd ismeri azokat az elméleteket, melyek azt tartják: jégből lett a világ. – És most – jéggé leszek. De a lelkem? – Mintha visszatértek volna társai. Éhség torzítja arcukat. Mért haragusznak?

–Íme az én testem. Mondja nekik. Krisztus jut az eszébe, aki szétosztotta testét. Egyetek mindnyájan. Igyatok a véremből. Talán oltani fogja szomjatokat. Az indián megváltóra kell gondolnia, aki – úgy hiszik – gyümölcsökben ajándékozta szét testét a világnak. A szíve ananász volt.

Ennél a gondolatnál mosolyog. Mert bizony ezek a gyümölcsök nagyon fagyosak már. Hanem a szív – az még forró. A szív – az ő szíve is ananász, – szelíd tájakról való, attól az asszonytól, aki soha nem jöhet ide, a zord világba. Vigyázz csak! emlékszel a jegesmedvére? az elódalgott, mikor rákiáltottál! A jegesmedve békével teli állat. De barátaidat megőrjítette az éhség. Vigyázz csak, még fölfalnak bizony! Kicsit sótlan vagy ugyan – de annak, aki éhes...?

XI.

Mintha kacagna a jég asszonya. Enyém vagy – mintha mondaná. Hiszen mindig is didergő tájakon éltél. De arca mozdulatlan. Csak szemei villannak. És ahogy kacag, fodrosan vonaglik nyomában a férfi teste és hasadozik a jégmező.

– Enyém vagy – a lázbeteg fölemelkedik: nem! – Kinyújtja jobbját. Ott fönn, fönn. Ott áll. A lázbeteg ökölbe szorítja a kezét. Az asszony nevet és mozdulatlan. Jég, jég. Gyönyörű szép és halálos.

Most – az ökölbeszorított kéz lecsap. A vállára csap.

Az asszony jégteste megzendül s ezer szilánkra pattan. Vakítva hullanak szét a jég szilánkjai.

A jég asszonya kacag. A szilánkok át meg átjárják a férfi haldokló testét fagyos élükkel. Jég. Jég. Most már – ő is. Kietlen örök jég.

Ott fekszik.

De a lelke?

Az tűzből lett és visszatér egy forró ölbe.

XII.

Nemsokára a vörös jégtörő elérte a szerencsétleneket. A világ föllélegzik: ez aztán vérbeli szenzáció! És főleg: happy end. Megfizethetetlen egy ilyen északsarki kaland. Alaposan megrázza az embert, de a vége kibékít.

Az elsodort ballon utasaival már senki sem törődik. Sem pedig az önfeláldozó sarkutazókkal, akiknek a mentés lázában nyomuk veszett. Ezt majd ismét az oroszok vállalják. A derék oroszok! Mi lássunk most már valami újat!

A duce köszönetet mond a vörös jégtörőnek monumentális mondatokban. Szószátyár publiciszták a testvériség és a népek összefogásának reneszánszáról halandzsáznak. „Tedeum”. Csak a német és a svéd sajtó támadja még a hebehurgya tábornokot, akit leplombált vagonban szállítanak haza. Megmenekül a magára maradt két olasz is. De a svéd holtteste nincs sehol. Még egy utolsó szenzáció: megették? vagy nem ették meg?

Aztán újabb robbanás, öngyilkosságok, kivégzések, újabb nemzetközi konferencia. A londoni állatkertben egy kétfejű zebra született.

XIII.

Vajon hol ragyog most a pápa keresztje a hóban? hol páváskodik az olasz lobogó a jég mezején? Hol bolyonganak az elfeledett szerencsétlenek? Az agg sarkutazó, aki megérezte, hogy nem tér vissza többé? és mégis – ment. Talán a jég asszony hívta őt. Mint a többit. Jégcsap-testével, mely éget. A kietlen sarki varázs. Mely legyőzte a masztodonokat. Jég, jég.

Vakít.

Szél, hó, vihar és fagy.

A szívem és a szíved körül.

XIV.

Hát te, szegény svéd tudós?

Te hol vagy? Te még nem is tudod: Párisban aláírták a békepaktumot. Ezt biztosan nem adnád egy vaklóért. Meg, hogy a londoni állatkertben az a kétfejű zebra... De hagyjuk ezt. Ahol te jársz, ott még Chaplin derűje is ellankadna.

Nem sok idő múlva tanítani fogják a nevedet. A történelemórán a véres és dicsőséges nemzeti hódításokat tanulják a lelkes szemű gyermekek, de a földrajzórán hallani fognak rólad. Élelmes üzletemberek már a jövő héten levelezőlapokat fognak árusítani az arcképeddel. Szobrod is lesz.

Én jégből csinálnék neked egy szobrot. Ez mindazoknak a szobra volna, akik megdermedtek a földön. Akik elfáradtak a jégsivatagban, míg utat kerestek társaiknak. S akik azt mondták: húzzátok le rólam a ruhát, hiszen megvesz benneteket az isten hidege. S akik így szóltak: íme a testem, barátaim. Értetek adom.

Jégből csinálnék neked szobrot. Es a lelkedért egy nagy-nagy máglyát.

XV.

Jég, jég. Végtelen jég.

Nagyon hideg van itt a jégsivatagban. Megvakul a szem, megdermed a szív, elfagynak a tagok. Ó! a rettegés, a zordon kényszer és a mostoha idő lenyűgözik bennünk a sugárzó arcokat, megőrlik a simogatást, a csirákat is ellankasztják.

Jég, jég.

A szívem és a szíved körül. Pedig a lélek: nagy tüzes lehelet.

Forrás: Korunk 1928. november