Pátzayné Liebermann Lucy: Az asszony, aki pénzt keres

- A W. Hutchinson: Az asszony, aki pénzt keres -

Ez a sokat ígérő cím a modern társadalom legkényesebb aktuális problémáját feszegeti, a kereső asszony életproblémáit, gazdasági, lélektani es gyakorlati alapon, a társadalom szempontja szerint. Legalább is ez a szándéka. A könyv hősnője egy vidéki pap utolsó gyermeke. Az apja, a ház, a milieu, a szülők egymáshoz való viszonya szomorú, sivár és keserves; teli bajjal és gonddal. Az anya fáradt és törődött ember. A házasság és a gyerekek mártírja. Rozália élete már nem kapcsolódik bele a család rendes üzemébe. Senkinek sincsen ideje vele foglalkozni. Már mindenkinek megvan a maga helye és munkája. Ezért szabadon él és szemlélődik. Életének ez a szemlélődés szab irányt. Eszmélésének első stációján felfedezi a férfi és női élet közötti különbséget; második stációján már fellázad a női élet alárendelt formája ellen. Férfi-életet és férfimunkát akar és csinál magának. Kereskedő lesz, önálló ember és új életformája észrevétlenül egyedül élésre alkalmas emberré alakítja. Finom rajzát adta e helyütt Hutchinson annak a folyamatnak, miként alakul ki az életkörülmények természetes kényszere alatt a modern kereső nő típusa.

Rozália sima élete akkor jut fordulóponthoz, amikor az élet egyik elemi tényével találkozik: Szerelmes lesz akarata és belátása ellenére. De Rozália racionális lény; kikerülhetetlen dolgok felett nem szokott érzelegni. Feleségül megy szerelmeséhez és megpróbálja a házasságot saját új életformája szerint reformálni. Itt kerül szőnyegre a házasságprobléma. Még ez is megoldható. Rozália férje modern ember, aki belenyugszik abba, hogy a felesége független és nem zavarja függetlenségében. Egyenlő felekként élnek, szép, okos, megértő életet. Mindez még akkor sem változik meg, amikor egymásután megszületik a három gyerek.

Rozália életének csődje, a tragédia, akkor kezdődik, amikor a gyerekek felnőnek. A fejlődésük során lassankint nyilvánvalóvá válnak Rozália tévedései és mulasztásai. Rozália gyermekei tagadhatatlanul rosszul sikerültek, jóllehet racionális szempontból, mintanevelést kaptak. Mindhárom gyerek tönkre megy. Az egyik sikkaszt és börtönbe kerül. A leány elzüllik és meghal. A harmadik, a mintagyermek, öngyilkos lesz. Hutchinson szerint mindez azért, mert az anyjuk férfiéletet élt és elmulasztotta gyermekeinek érzelmi nevelését személyesen irányítani. Kiderül, hogy Rozália férje sem vette komolyan a felesége meggyőződéseit. Panaszkodik. Szemrehányásokat tesz és otthont követel: Még pedig tradicionális otthont.

Ekkor már Rozália sem fiatal. Belátja tévedését és megszünteti minden bajának okát, a munkás életet. Visszavonul és családi környezetében éli le az életét, egyetlen unokája nevelésének szenteli magát, tradicionális módon és eszközökkel és ebben vigasztalást talál. Azaz, önként lemond a független munkás életről. Evvel Hutchinson is kimondta a véleményét; szerinte a dolgozó nő, mint életforma, megbukott. Megvalósíthatatlannak bizonyult. Hutchinson könyvének problémája közérdekű és a vele való foglalkozás elkerülhetetlen analitikusan kutató szellemű korunkban, amelyben rohamosan változnak az életkörülményeink és úgyszólván évről-évre átalakul a társadalom egész intellektuális épülete és a belőle származó ideológia és morál. Társadalmunk kialakulófélben levő szervezet, amelynek szervei, intézményei és formái az egész szervezet szükséglete szerint alakítják a részek életét, melyeknek jelenlegi formái a társadalom elmúlt életkörülményeiben gyökereznek. Rohamos élettempónk mellett életkörülményeink változása sokkal gyorsabb, mint a hozzájuk való alkalmazkodásunk. Ebből származik életünknek minden komplikációja ós zavara és ez teszi problematikussá életünk legegyszerűbb ösztöntényeit, főleg azért, mert a társadalmi berendezkedés igen messzire távolodott életösztönünk ősi valóságától. Társadalmi berendezkedésünk és ösztönéletünk egymástól való eltávolodása két különböző valóságot eredményezett számunkra, egy társadalmi és egy érzéki valóságot, amelyek sokszor összeegyeztethetetleneknek látszanak. Ez a kérdés különösen a nő életében éleződött ki. Ezt a két valóságot kell valamilyen módon ismét egy valósággá összegeznünk, amire pedig, egyetlen eszközünk van; a jelenségek elfogulatlan szemléletében gyökerező analízis s a belőle származó szintézis. Korunk ezért az elméleti revízió kora, amelynek mint minden revíziónak tendenciamentesnek kell lennie.

Hutchinson könyve az emberi élet egyik fontos területén kísérli meg ezt a revíziót. Megpróbálja újrafogalmazni a nőnek az élethez, a világhoz, a férfihoz és a gyermekhez való viszonyát a társadalmi és kozmikus valóság szempontjából. Az analízist végig lefolytatja, de nem elég bátor ahhoz, hogy elfogulatlan eredményre jusson. Szellemes és leplező egy bizonyos pontig, egészen addig, amíg bele nem botlik érzelmi előítéleteibe. Ezen a ponton megcsinálja a logikai halálugrást és a könyvében elmondottakból nem azt a tanulságot vonja le, ami igaz és következik belőle, hanem azt, ami érzelmi elfogultságának kellemes.

Hutchinson már ott elvéti a kérdést, amikor egyáltalán problematikussá válik számára a nőnek a férfihoz és a gyermekhez való viszonya. Holott ez a viszony egyike az élet legősibb és legegyszerűbb valóságainak. Az, hogy Rozália dolgozik, hogy pénzt keres és önálló ember, pusztán a társadalomban való elhelyezkedésére hat és nem befolyásolhatja olyan horderejű, ösztönös vonatkozásaiban, mint amit az anyaság jelent. Tehát kár a problémát itt keresni, mert az életnek olyan esetlegessége, mint hogy egy nő keres-e vagy sem, önálló-e vagy sem, hozzá sem ér életének olyan mély vonatkozásaihoz, melyek függetlenek a társadalmi elhelyezkedésétől. Tehát nem befolyásolhatják nevelési tehetségét sem.

Hutchinson óriási tévedésben van a nevelés hatásai felöl is, mert túlbecsüli a lehetőségeket, nem is szólva arról, hogy önmagával is ellentmondásba kerül – a tendencia érdekében. Rozália is érzelmi nevelés melege nélkül nőtt fel. Magányos volt eszmélése első pillanatától és éppen ez a magányosság nevelte etikusan gondolkodó felelős emberré. Nővére ellenben, aki családi nevelést kapott, mégis öngyilkos lesz, mert nem tud eligazodni az életben. Azaz, tradicionális nevelés mellett is sikerülhet rosszul a gyerekek élete. Hutchinson pedig mégis könyve hősnőjét hibáztatja a gyerekek szerencsétlenségéért, melynek kiindulópontja a szülőktől való idegenség, amelyért az anya felelős. Pedig ebben sincsen igaza. Minden ember életében elkövetkezik az a pillanat, amikor szülőitől különálló lénnyé lesz, amikor annak tudatára ébred, hogy egy közösségnek, az emberi társadalomnak szerves része és igyekszik ebben a közösségien elhelyezkedni. Mikor erre a pontra ér, függetlenné válik a szülői befolyástól és az egymás utáni generációk természetes ellentéténél fogva esetleg végletesen más életformát keres és talál, mint ami erre a nevelésre szánta. A szülőktől való eltávolodás az emberi élet egy meghatározott periódusának éppoly természetes tünete, mint egy másik időszaknak természetes járuléka a szerelem, vagy az anyaság. Naivság ezt a természetes folyamatot a nevelés rovására írni, mert minden nevelési módszer mellett, akár konzervatív, akár liberális módszerről legyen szó, egyformán bekövetkezik. Súlyos logikai hiba ezért a természetes tényért az anya-munkás életmódját hibáztatni. A neveléstől legfeljebb annyit kívánhatunk, hogy a társadalom eszközeinek helyes használatára tanítson meg, azaz helyes életszempontokat adjon. Ennek a sikere pedig nemcsak az alkalmazott módszeren, hanem a tanítványtik veleszületett tehetségén és hajlamán is múlik, amibe, sajnos, nincs módunkban beleavatkozni.

A társadalom gépezete megszabja életünk lehetőségeit. Sajnos, nem úgy élünk, ahogyan akarunk, hanem ahogyan lehet. A modern élet gazdasági pressziója kereső munkára kényszerítette a nők nagy százalékát. Ami azt jelenti, hogy a dolgozó nő, mint életforma, már régen megvan; csak még nincsenek megfogalmazva az élettörvényei. És ez a munkás élet igen megfelelő életforma mindazon nők számára, akik nem százszázalékos nemi típusok. Lehet, hogy messzemenő változásokat fog előidézni a társadalom struktúrájában a nő kereső munkája. Egyelőre még a folyamat legelején vagyunk és a továbbiakra csak következtethetünk. A társadalom formáinak kristályosodása organikus folyamat, amelyet nincs módunkban sem előre, sem visszafelé irányítani. Lehet, hogy a dolgozó nő típusa destruktív jelenség a társadalom mai formái számára. Az is lehet, hogy a társadalom a család felbomlása felé halad és ennek a típusnak a megjelenése az első lépés ebben az irányban. Mindez lehet, de egyelőre: feltevés, ami épp olyan kevéssé bizonyos, mint bármilyen más jóslat. Egyelőre csak az tény, hogy a nők nagy százaléka kereső munkára kényszerül, éppen a gyermekei és a családja érdekében. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy számolunk evvel a ténnyel és igyekezünk eszméleti életünkbe illeszteni és megpróbáljuk a belőle következő élettörvényeket elfogulatlanul leszűrni, arra való tekintet nélkül, hogy az eredmény kellemes-e érzelmi előítéleteink számára, vagy sem. Sajnos, Hutchinson nem erre hajlandó. Számára csak az igaz, ami néhány banális érzelmi előítéletét tökéletesen fedi. Ami igen nagy kár, mert így könyve minden kitűnő írói és művészi kvalitása ellenére sem viszi ezt a mindnyájunkat egyformán érdeklő problémát egyetlen lépéssel sem előbbre, hanem meghamisítja azt a kevés igazságot is, ami ezen a területen már van. 

(Budapest) 

Forrás: Korunk 1928. december