Albert Rhys Williams (1883-1962): A bíróság eljön a faluba

Az alábbi írás amerikai író tollából való, leginkább irodalmi riportnak lehetne talán nevezni. Mert nem novella annyiban, hogy mind igaz, amit elmond, viszont többet ad, mint egy egyszerű riport a leírt anyag kiválasztása által. A. Rhys Williams évek óta Oroszországban él s írásai, mint az itt következő is, többet mondanak a mai orosz élet valóságáról, mint akárhány vaskos kötet, számadatokkal. Talán senkinek nem sikerült oly közel hozni, mint neki, az emberben végbemenő lelki átalakulást. Talán éppen végtelen egyszerűsége és igénytelensége által.

A kvalinszki kerület egyik félreeső falujában tizenöt bíróság elé tartozó ügy gyűlt össze. Ez azt jelenti, hogy vagy száz parasztnak meg kell tenni húsz-harminc versztnyi utat a hegyekből le a Volgáig. „Ahelyett, hogy mi mennénk hozzátok, kérjük a bíróságot, jöjjön el 8 hozzánk”, így szólt a vörös szakállú Lopuhov kérvénye Szosznovi Maga faluból Konin bíróhoz.

„A bíróságnak nincs pénze utazásra.”

„Ha jöttök, mi gondoskodunk lóról, lakásról és ellátásról.”

„Rendben van.”

S egy kemény hideg decemberi napon az ajtónk előtt állott a szánka. Én az ügyész nemez csizmáit húztam fel, az ügyész a bíróét vette a lábára, a bíró pedig a fiáét rekvirálta el. Aztán beszállásoltuk magunkat egy járműbe, amely igen nagy hasonlatosságot mutatott egy fürdőkáddal. Sokáig haladtunk a fennsíkon az élesen vágó szélben, végre elértük a falut, ahol éppen, az első hó tiszteletére, nagy verekedés volt. Szosznovi Maga nagy falu, 650 ház is van benne, s központja egy egész sereg szomszédos falucskának. Ezen kívül jómódú is, amit gabonaföldjei mellett, óriási, sok folyócska által öntözött hagymaföldjeinek köszönhet. Ravasz falu; az adóvallomásban 600 deszjatint jelzett bevetettnek; amikor azonban a jég mindent elpusztított, 1200 deszjatinért kért kártérítést. Önfejű falu: 1919-ben 60,000 púd gabonát kellett volna beszolgáltatnia; de a falu kijelentette, nem ad csak 30.000-et. Megbízottak jöttek s letartóztatták az elöljáróságot s elküldték Kvalinszkba. Újat választottak, amely szintén kijelentette: „Csak 30.000-et adunk.” Ezeket is letartóztatták és egy vörös osztagot kvártéjoztak be a faluba. De a parasztok elásták a gabonájukat, éjjel eladták a tatároknak, csizmaszárban és kötényben elhordták, pálinkát főztek belőle, mindent megtettek, csakhogy a megbízottaknak ne adják, akik egy esztendei kemény küzdelem után 15.000 púdot tudtak behajtani, éppen a felét annak, amennyit a falu maga adni akart. Óhitű falu. Strelicsek, puskások alapították, akiket Nagy Péter egy lázadás után kiátkozott. Évszázadokig szenvedett a falu az ortodox egyház üldözései alatt. Harangjainak nem volt szabad megszólalni, templomát nem volt szabad kitatarozni, a cár parancsára örök állottak a templomajtó előtt, akik megakadályozták a belépést. Ma vígan szólnak a harangok a toronyban s hangjuk a szürkületben becsalt a templomba.

Ahogy kinyitottam az ajtót, egyenest a középkorba estem: fekete kaftános, szakállas paraszttömeg, amelyet fehérkendős asszonyok gyűrűje ölel körül. Középen egy csomó kar egy rettenetes nagy könyvet tartott, a különös cirill betűket egy óriási zöld gyertya világította meg. Negyven paraszt énekelte a könyvből a régi litániát s kiáltotta hihetetlen gyorsasággal: „Isten kegyelmezz meg nekünk”, legalább ezerszer. A bíró maga is, aki nem állhatta a templomot, el kellett ismerje, hogy hatásos ceremónia volt. Drágaköves ikonok, fehér tömjénfelhők, aranyos ruhába öltözött papok, akik a tömjéntartót lengetik, a térdeplő hívek, akik számtalanszor egymásután vetik a keresztet, a gyertyalángok százai, amelyek a sötétet átlyuggatják, komor szentek, akik tágra nyitott szemekkel néznek le az ezüst rámákból. Talán magam is áldozatul estem volna a ceremónia hipnotikus hatásának, ha az a profán gondolat nem foglalkoztatott volna, hogy milyen könnyen meggyulladhatnak a hosszú szakállak, amik ott ringanak az égő gyertyák között. Vagy az ártatlanok szakállai tűzbiztosak? Az óhitűek számára a szakái elvesztése kettős tragédiát jelentene: legszebb e világi díszük s a másik világba szóló passzus elvesztését. Mert hitük szerint egy szakálltalan sem jut be a mennyek országába.

A bíróságot egy régi, patriarchális családnál, az Aganovoknál helyezték el. Négy nemzedék lakott a két szobában; s most jöttünk mi, még hatan hozzá. Az anya hozta a levest és a szamovárt, a bíró hozzátette a kolbászt, az ügyész az almát, amit magával hozott, s így ültünk egy közös ünnepnapi ebédet. Miután az eseteket, amelyek holnap a bíróság elé kerülnek, megbeszéltük, a beszélgetés a bűntényekre terelődött. A szovjetjogászok még fiatalok voltak, de már éppen olyan hivatásos érdeklődéssel viseltettek a bűntettek iránt, mint az orvosok a betegségek iránt. Egész este a faluban előfordult régi, mostani és majdan elkövetendő bűntettekről hallottunk. Legelőször is azt mesélték el, hogy mi történt az asztalon, amelynél ültünk. Egy ünnepnapon két hatalmas termetű paraszt ült itt, Nazarovics Vaszili és Luda Gregor s vodkával ünnepelték régi barátságukat. Régi dalokat énekeltek, csókolóztak, átölelték egymást, „kis vörös nap”-nak, „kék galamb”-nak és „kis fehér hattyú”-nak nevezték egymást. De a szavak nem tudták kielégíteni túláradó érzéseiket. Csak egy maradt, amivel a paraszt vonzalmát igazán ki tudja fejezni: az ököl. „Csak úgy szeretetből, Vaszili, mondta Gregor, menjünk ki verekedni.”

A két óriás otthagyta a kunyhót s egymásnak ment, mint két bika, ordítva csapták egymáshoz testüket, az öklök sújtottak, vér festette a havat pirosra. Végül egy ütés Gregort úgy találta halántékon, hogy ott nyomban meghalt. Vaszili kétségbe volt esve s öngyilkos akart lenni. Minthogy nyilvánvalóan „szeretetből” folyt a verekedés, csak három hónapot kapott s megtiltották neki, hogy még egyszer verekedjen.

A falu legnagyobb tragédiája 1912-ben a nagy hóvihar alatt, egy vad, minden más hangot elnyelő éjszakában történt. És pedig a szomszédos kunyhóban. Zahor, egy józan életű, istenfélő paraszt hirtelen fogta a baltáját s elkezdte családját felkoncolni. A hatéves fiú kétségbeesetten rohant neki az apjának, de az kihajította a házból. A gyerek átküzdötte magát a hóviharon az Aganovok kunyhójáig. Mire Aganov Jakab elért a házba, a tető tele volt odafröccsent vérrel, a lány ott feküdt fej nélkül, az asszony kis darabokba volt vagdalva. Zahor pedig pipázva ült a kályhán.

De ideje volt lefeküdni. A legfiatalabb Aganov egy a tetőről lecsüngő bölcsőbe helyeztetett, az öreg Anton és felesége az ágyba helyezkedtek el, Jakab, a fiú és a felesége és a bíróság a földre feküdtek le. Levetettük a kabátunkat, sorjába lefeküdtünk s megpróbáltunk a sok ember és a két óriási kályha által termelt egyenlítői melegben elaludni. Sokáig nem bírtam ki s kimásztam a tehénistállóba. Később a bíró és az ügyész is utánam jöttek, lefeküdtünk a szalmára, amelyről leráztuk a hasadékokon befújt havat s a vad szenvedélyekről beszélgettünk, amelyek ezekben a szelíd, kékszemű, apostolarcú parasztokban néha kirobbantak.

Amikor reggel a bíróság termébe léptünk, tele volt füsttel, a kályha nem akart működni. „Lehetetlen”, jelentette ki a bíró. A parasztok ajánlották az iskolát. De a gyerekeket ki kellett volna dobni. „Lehetetlen”, jelentette ki a bíró. Valaki úgy vélte: „Nem lehetne kinyitni az ablakot?” Ide figyeljetek, szkeptikusok, akik nem hisztek abban, hogy a forradalmi eszmék behatolnak a tömegekbe! Egy orosz faluban télen kinyitották az ablakot! A füst és gőz kihúzódott, az emberek betódultak s a sok oxigént elégető tüdő felmelegítette a termet.

„A bíróság ülése előtt gyűlést tartunk”, mondta a bíró. Három parasztot megválasztottak elnökségnek s felültették őket az emelvényre. A bíró a szovjet-törvényekről beszélt, formálisan, ünnepélyesen. A hallgatóság nem vonhatta ki magát a benyomás alól: tanult ember a bíró. Ismeri a törvényt.

Praktikus ember is a bíró: ismerte a parasztokat is. Ez megmutatkozott a válaszokban, amelyeket azokra a kérdésekre adott, amelyek a falut legjobban érdekelik: miért lopnak a fiúk gabonát, miért mennek szét a családok, miért nem tud az ember kijönni a menyével. Egyszerűen, tárgyilagosan beszélt. A parasztok lelkesedtek, mindig hangosabban kiáltották: „Igaz!” „Igaz!”

A bíró elérte célját: a parasztok ezek után kompetensnek tartották a bíróságot. Közben Lopukov leírt nekem néhány alakot a tömegből: Kuznecov Andrejev, a szenvedélyes kvastvó, Zoti, a falú legerősebb embere, aki álámászik egy ló alá, megfogja a négy lábát s úgy viszi ki az istállóból. Budilin, aki azelőtt a mordvinoknak ülőhelyet árult a Paradicsomba: „Már csak néhány hely van, vegyétek meg gyorsan! “ Izahev Gregori, aki harminc éven át a falu érdekében a megvesztegetéseket intézte a hivatalokban. Hosszú tevékenysége alatt nem talált egyetlen egy bírót, revizort, vagy tisztviselőt, aki szívesen ne fogadott volna el – a falu érdekében – ajándékot s úgy mondják üzletfelei között egynéhány politikai megbízott is akadt. Belugin Jakab, a híres lótolvaj, akit még soha rajta nem csíptek. Kolgin Nikolaj, a pálinkafőzők sampionja; amit ő kifőz, abba 80% alkohol van. Lopukov Vaszili, aki visszakívánja a cárt. „A madaraknak is van cárjuk, mondja, a sas. A méheknek is van királynéjuk. Még a ludaknak is van vezérük.” Aztán Metrofonov, egy régi, vad lovas huszár, aki tombol Moszkva ellen, mert nem indít háborút senki ellen, Lengyelország, Németország, Afrika, mindegy, csak valaki ellen.

A parasztok barna köntöseinek tengerében egy színes folt: a milícia új, vöröspaszományos egyenruhája. Meglepően távol tartotta magát, csak az egyenruhája árulta el, hogy valami köze van a bírósághoz és a foglyokhoz. Valójában nem is volt egy fogoly sem. Az orosz faluban a föld sokkal erősebben odaszegezve tartja a parasztot, mint akármilyen kaució, vagy börtönrács. A dolog nagyon egyszerű: egy inspektor nyomozást végez, jegyzőkönyvet vesznek fel s közlik a vádlottal, hogy meg kell jelennie a bíróság előtt.

Most aztán minden készen van. Konin bemutatja az esküdteket: két paraszt, Kutisev és Domitov. Egy másik faluból valók s ezért feltételezik róluk, hogy pártatlanok és előítélet nélküliek. Konin megnyitja a bíróság ülését s elkezdik tárgyalni az első ügyet.

„Gorbusev, Anizim Szimionovics.”

„Született?” – „Tar Pine faluban.”

„Kora?” – „Harminchárom.”

„Házas?” – „Igen.”

„Birtoka?” – „A ruha és csizma, amiben itt állok.”

„Van kifogása a bíróság valamelyik tagja ellen?”

„Nincs.”

„Van bizalma a bírókban, hogy igazságos ítéletet fognak hozni?”

„Van.”

Gorbusevnek hatalmas, jólépített parasztteste van s széles nevető parasztarca. De a hangja és a tartása inkább illene egy üzletemberhez. És az is, vagy az is volt Gorbusev. Egykor cári tiszt, majd vörös parancsnok, kommunista, ma a falu bírósága előtt áll. A kvalinszki vásáron leitta magát. Részegen ordított egy Volga hajón. Részegen feküdt a volszki heringrakparton. De mit jelentsen ez? Oroszországban joga van az embernek ahhoz, hogy leigya magát s Gorbusevnek ezen kívül még öröklött joga is van hozzá, tekintve, hogy híres írók családjából származik. Apja egy rendkívüli istenfélő ember, aki családját reggel háromkor kikergette az ágyból s kényszerítette, hogy öt óráig imádkozzon a ház negyven ikonja előtt, egyike volt a legnagyobb iszákosoknak. Éppen így nagyapja és dédapja. De Gorbusev nem részegség miatt áll a bíróság előtt, hanem mert állítólag mint a falu szövetkezetének vezetője és bevásárlója, a szövetkezet 900 rubeljét elitta. Egyszer egy pálinkafőző illata ébresztette fel ivási kedvét, máskor pálinkakereskedők töltötték tele vodkával a könnyű áldozatot, aki olcsóbban adta el nekik a szövetkezet áruit, hogy további vodkára legyen pénze. Gorbusev mindent elmond a legkisebb részletekig. Semmit sem szépít, semmit se titkol el, bevall mindent. S olyannyira objektív módon, mintha más, idegen emberek ivásai és vétkei körül folyna a beszéd. Annyira identifikálja magát a községgel, hogy őszintén fáj neki, hogy a község elég szerencsétlen volt ilyen vezetőre találni. A község bánata az ő bánata. És – egy ügyes fordulattal – az ő gyengéje is az ő gyengéje. Mind, a bíróság is, amelyet „Biró elvtársak”-nak szólít meg, mind benne vannak a szennyben és együtt kell, hogy kimásszanak belőle.

A védő, Vaszilev beszél most. Véleménye szerint Gorbusev vodkaorgiái nemcsak kizárólag rossznak foghatók fel. Igaz, hogy egyes kereskedők megvendégelték a maguk javára, de viszont ő is megvendégelt másokat vodkával s a piaci árnál 50 kopekkel drágábban adta el azután nekik a hagymát. Ily módon egyetlen egy üzleten 1.600 rubelt keresett a falu hagymatermelőinek.

Aztán az ügyész Bolsakov emelkedik szólásra. Előszedi a hagymákat s szinte a védő szemeihez dörzsöli. Előadja, hogy a Gorbusev által becsapott kereskedők a főszövetkezet ügynökei voltak. A korrupció felnyomta az árakat. A kendőt, amely Moszkvában 30 kopekbe kerül, a faluban, hála ezeknek a bűnösöknek, ötvenért kell adni. Egykor a lólopás volt divat a faluban, ma a szövetkezeti lopás. Moszkva kiált: fogjátok meg a tolvajokat! Moszkvában golyókkal látják el a bajukat, a szovjet tizenhat ellenségét lőtték agyon. „Nem kívánjuk, hogy Gorbusevet agyonlőjék, csak oda kell kerüljön, ahová az ilyen madarak valók: egy kalickába.”

Gonosz, éles szavak, amelyek Gorbusev arcáról letörlik a mosolyt. Úgy áll ott, mint egy nagy, megbántott gyermek, a Lenin-jelvénnyel játszik, amely ott lóg a kabátján.

„A szovjet ellensége!” Hát nem tette legalább húszszor kockára életét a szovjetért? Nem vezette csapatait a fehérek ellen? Nem ő állította-e lábra a gyenge szövetkezetet? Nem emelte-e tőkéjét 100-ról 12.000 rubelre? „Tolvaj!” Nem hamisított okmányokat, se számadásokat. Az igaz, hogy egy kevés pénzt elvett, de nem a zsebének, hanem csak, hogy torkának égő szomját kioltsa. Es a többi torkokét.

„Ha egyetlen egy flaska vodkája van, odaadja Magának a felét”, súgja a fülembe egy paraszt. Nagyobb szeretet nem lehetséges a világon.

„Mit csináltam hát? Ilyen szomjúsággal hasonló helyzetben mindenki más hasonlóképen tett volna.” Ilyenek körülbelül Gorbusev érzései, de ilyenek a legtöbb paraszté is, akiket elfog a szánakozás, minthogy a vádlott, akit az ügyész kemény szavai elbátortalanítottak, feladja védekezését és a bíróság kegyelmére bízza magát. Ha megfordult volna és a parasztok kegyelmére hivatkozott volna, úgy valószínűleg vihar tört volna ki: „Kegyelem! Kegyelem!” Gorbusev, aki ismeri parasztjait, jól tudta ezt, de annyira mélyre még nem süllyedt volt.

A bíróság visszavonult tanácskozásra. Kiáltások hallatszottak: „Az amerikai! Az amerikai!” „Mesélj nekünk valamit a te hazádról a tengeren túl.”

Engedelmeskedem, összehasonlítom a két országot, a két népet, a táplálkozást s közben az amerikaiak soványságáról is beszélek. Egyik azt kérdezi: „Ha, amint mondod, az amerikaiak soványabbak, mint mi vagyunk, hogy lehet az, William polgártárs, hogy te olyan jó húsban vagy? “

„Három év óta Oroszországban vagyok, sok kenyeret és kását ettem.”

„Igen és sok vodkát és szomogont ittál”, mormogta egy paraszt.

Kíméletesen tudtukra adom, hogy Amerikában alkoholtilalom van. Egyetlen egy nagy sóhajtás remeg át a termen; egy öreg ember felkel és kérdi: „Ezért élsz hát nálunk Oroszországban, Elvtárs?”

„Ha Amerika szabad ország, véli ellen egy másik, miért van akkor a vodka eltiltva?”

Még egyszer elmagyarázom, hogy milyen sok gép, autó és gyár van Amerikában és hogy egy alkohol által idegessé tett munkás milyen nagy károkat okozhatna ottan.

„Az azt jelenti, muzsik testvérek, hallatszik egy hang a háttérből, hogyha traktorokat akarunk, le kell mondjunk a vodkáról.”

Hangos nevetés, kiáltások: „Soha! Soha!”

Kedélyes csevegésüket megzavarja a bejelentés: „A bíróság jön.” A parasztok felállanak s Korin felolvassa az ítéletet:

„Az Orosz szocialista tanácsköztársaság nevében a hatodik kerület bírósága stb... a 33 éves... stb. Gorbusevet bűnösnek mondja ki pénzek elsikkasztásában és egy évi börtönre ítéli. Azonban tekintettel a szövetkezet megszervezése körül kifejtett érdemeire, tekintettel őszinte vallomására... stb. tíz hónapot elenged a vádlottnak, két hónapot le kell ülnie.”

A formális ítélet után aztán a bíró barátságos magyarázatra tér át: „Bűnösnek mondtunk ki egy embert. Az ítélet azonban éppen úgy áll ezer másra, rátok mind. Láttátok, hogy a vezetőtök iszik, nem egy közületek vele is ivott. Tudtátok, hogy a vodka pénzbe kerül, tudtátok azt is, hogy honnan veszi a pénzt. S nem avatkoztatok bele. Amíg nincs szociális felelősségérzéstek, addig soha nem lesznek szociális intézményeitek.”

Szünet és a parasztok megtárgyalják az ítéletet.

„Nagyon szigorú! Egy kalickába zárni, mit használ az?” Csak egy néhány van azon a véleményen, hogy az ítélet túl enyhe. Gorbusev felesége úgy véli, hogy egy évet megérdemelt volna a férje. Maga Gorbusev igazságosnak találja az ítéletet, legalább így két hónapig nem ihatja le magát.

„Gurlev”, kiáltja az írnok.

Egy paraszt, nagykabát nélkül, ezüstfogantyús bot a kezében, lép elő. A vád ellene: „szidalmazta a kormányt” és pedig egy szomszédos falu, Jelkova szovjetjének öt tagja személyében. Ezek azt vallják, hogy „csalóknak, banditáknak és tolvajoknak” nevezte őket, s amikor követeléseit nem akarták teljesíteni, azt kiáltotta: „Én kommunista vagyok, majd megmutatom nektek, hogy ki az úr Oroszországban” Egy régi veszekedésről van itt szó. Még itt a bíróság előtt is hecceli az öt paraszt a forróvérű Gurlevet. Talán sikerül egy új dühkitörést provokálni.

„Csupa kulákok, akik összeesküdtek ellenem”, jelenti ki Gurlev. Tényleg az öt ember nagy báránybőrbundájában kulák benyomását teszi. De kitűnik, hogy egyiküknek sincs közülük több, mint egy lova és két tehene. Középparasztok. Miután a vádlottat ezen a ponton megcáfolták, a forradalom alatt szerzett érdemeire hivatkozik. Amíg az az öt otthon kuksolt, ő harcolt a szovjetért. „Az én érdemeimet nem vennék tekintetbe?”

„A Kommunista Párt egy bizottsága előtt igen, viszonozza a bíró, de itten nem. Ez egy szovjetbíróság. Ez előtt Ön éppen olyan, mint akármelyik másik állampolgár.

De az ítélet meghazudtolja szavait: „Tizenöt nap kényszermunka. Tekintettel arra, hogy Gurlev kommunista, harminc nappal több. S az ítélet másolata megküldendő a pártnak.”

Aztán két legény következik, akik egy leányt „megcsúfoltak”. Háza kapuját bekenték kátránnyal, – ami egyike a legnagyobb megcsúfolásoknak, ami az orosz faluban szokásos. Nemcsak a ház kapuját piszkítja be a kátrány, hanem a leány hírnevét is. A megijedt vétkesek ünnepélyesen megígérik, hogy nem teszik többet. Megússzák egy prédikációval a huligánizmusról s egy megrovással, amiért addig fennmaradnak amíg a kakas kukorékol.

Egy vénasszony következik „tilos műtét” miatt. Drót és orsó a klinikai eszközei. A bíró kezébe veszi az egyik corpus delictit, egy elhajlított, rozsdás kötőtűt ós kérdi: „Tiszta ez? “

„Nézetem szerint igen.”

„Hol tartja a tűt?”

„Az ikon polcon.”

„Dezinficiálta használat előtt?”

„Néha szenteltvízzel benedvesítettem.”

Az öreg hat hónapot kap, minthogy azonban megígéri, hogy többet nem csinál tilos műtétet, elengedik a büntetését.

„Meg kell vizsgáljuk közelebbről ezt a bűntettet, mondja a bíró. A mi felfogásunk szerint a nőnek joga van dönteni afelől, hogy egy gyermeket kihord-e vagy sem. Ha beteg, vagy túl nagy a családja vagy szükségben van, elmehet Kvalinkszba a kórházba, ahol az orvosok a műtétet ingyen végrehajtják. Es mégis mi történt? Tudatlan nők, mint ez is itten, végzik el a műtétet s gyakran megölik vagy megnyomorítják az asszonyokat. Ki benne a hibás? Ti férfiak, ti apák. A lánynak van kedvese. A természet győzedelmeskedik. Baj történik. A megijedt leánynak tiltakoznia kell, mert nem akarja, hogy hazulról elkergessék és az apja félholtra verje. Hát egyikőtöknek sem volt házasságtok előtt kedvese? Elkergetitek fiaitokat vagy félholtra veritek őket, mert kedvesük van? Miért volna a nő bűnösebb, mint a férfi? Egyenlő jog mindenki számára. Ez a szovjet követelése és a falunak is meg kell tanulni, hogy elismerje.”

Ily módon éri el a bíró a törvénykezés egyik fő célját: hogy a polgárjogok iskolája legyen. Ha a hallgatóság figyelme ellankad, úgy felfrissíti azt is, saját magát is, egy történettel. Elbeszélései legnagyobbrészt ironikus szemlélődések a régi rend felett, mint például a következő:

„Ivanovka faluban a sztarosztának sok baja volt az adókkal. Egy este megérkezik trojkán az inspektor, egy bajuszos óriás. Anélkül, hogy a sztarosztát felkereste volna, bekvártélyozta magát a pópánál. Az álmatlan éjszaka erősen kikezdte a sztaroszta idegeit, ezenkívül hajnalban egy szegény paraszt öngyilkossági kísérletet követett el és csűrjében felakasztotta magát. Még lélegzett amikor levágták és a megijedt sztaroszta rohant az inspektorhoz, hogy jelentést tegyen. Hideg verejtékkel homlokán, sipkája kézben, sokáig állott reszketve az ajtó előtt s nem mert kopogni. Végül is keresztet vetett, kinyitotta az ajtót, bedugta fehér fejét a nyíláson, halkan köhintett, hogy magára vonja a figyelmet és suttogta: „Nagyságos Uram, én vagyok a sztaroszt.”

„Mit akarsz!” ordított rá az inspektor.

„Kérem szépen, egy muzsik éppen most felakasztotta magát.”

„Mit csináltál vele?”

„Levágtuk, kérem alássan.”

„Levágtátok, kiáltott az inspektor s öklével az asztalra csapott. Disznók! Mi jogon? Őrt kellett volna állítanotok s a hatóságot értesítenetek.” Majd megmutatom én nektek...

A sztaroszt azonban már futott a csűr felé, ahol a paraszt éppen visszanyerte öntudatát. Ahogy az inspektor, épp oly hangon és módon ordított most a sztaroszt: „Disznók! Takarodjatok haza. Oszoljatok szét! Őrök, fogjátok meg az embert és akasszátok vissza!”

„De hiszen él még!”

„Egyre megy! Az inspektor azt parancsolta akasszátok fel és őrizzétek.”

A hörgő áldozat már ismét lógott, amikor az inspektor megjelent.

„Nagyságos Uram jelentette a sztaroszt, mélyen meghajolva és keresztet vetve, az ember kért ugyan bennünket, hogy ne akasszuk fel újra, de mi híven teljesítettük Nagyságod parancsait.”

*

Az elbeszélés egyáltalában nem olyan valószínűtlen, mint hallatszik. Koharovszki, az orosz paraszt-élet elismert szakértője írja könyvében: „A szerep, amit a törvény a paraszt életében játszik, hasonlít egy rettentő természetes eseményhez, amelynek célja nem érthető meg, amelynek hatalma azonban lenyűgöző.” Az öreg parasztok tudják mind, hogy a régi rendszer hivatalai, távol a néptől, megközelíthetetlen nagyságban a tekintéllyel szemben való vak alávetettséget követelték.

Az új hivatalok magatartása szöges ellentétben áll a régiéhez; a bíróságot megfosztják formalitásaitól, csak az ítélet kihirdetésénél kell felállani. A bírók semmi jelét nem viselik méltóságuknak vagy pártjuknak, megbeszélik a parasztokkal az ítéleteket s a törvény alkalmazását, elmondják nekik a titkot, hogy csinálják a törvényeket és hogy nevezik ki a bírákat.

„Hogyan lettél bíró? “ kérdezte az öreg Agofonov.

„A párt rám parancsolt, hogy legyek bíró. Hogy tudjam én azt csinálni, kérdeztem. Nagyon egyszerű. Kezd el bíráskodni s bíró leszel. Így is csináltam s most itt vagyok.”

Minden korlát, ami régebben a bírót a néptől elválasztotta, leomlott; a bíró mindenki számára hozzáférhető. Minden nap este hétig ülésezett a bíróság. S minden éjjel éjfélig fogadta a bíró a gőzölgő szamovár mellett az embereket Jakab, a fia, őrölte a teát, a bíró történeteket mesélt el s tanácsokat adott. A szoba gyóntatószékké változott. Egy fiatal házas katonának egyszerre eszébe jutott, hogy már Ukrajnában is van egy felesége. Egy fiatal tatár ledobta feleségét a kályháról s kifordította a kocsiból, hogy korai szülést idézzen elő. Egy másállapotos leány jött: szülessen meg a gyermek házasságon kívül? „Természetesen! mondotta a bíró.”

„Ki fogja eltartani?”

„Hát csak van apja, nem igaz? Ha nem akar fizetni, mond meg neki, hogy a bíróság elé viszed s ez rá fogja kényszeríteni, hogy fizessen.”

De a bíró csak ritkán fenyeget a törvény súlyos kezével; legtöbb-nyíre közvetít, kiegyenlít; kibékít fiatal párokat egymással, rebellis fiúkat zsarnok apákkal, mindegyiknek azt tanácsolja: „Ne menjetek a bíróság elé. A hárscipő többe fog nektek kerülni, mint a nemez csizma.”

A fiatalabb nemzedéknek tetszik a bíró barátságos modora; az öregebbek azonban nem igen tudnak hozzászokni. Egy éjjel egy négy tagból álló küldöttség jött; szónokuk a Tretjekovszki galéria Murom Iljájának valóságos képmása volt. Mélyen meghajolt, oly mélyen, hogy szakálla a földet seperte s elkezdte a régi módi szerint:

„Nagyságos Uram!”

„Psz”, súgták neki a többiek, a kabátját ráncigálva. „Ez nem a helyes megszólítás. De mi hát a helyes?”

„Uram!”

„Elvtárs!”

„Polgártárs!”

Mindegyiket végigpróbálták, mialatt a bíró ismételten hellyel kínálta őket: „Üljetek le!” Végül kényszeríteni kell őket, hogy leüljenek. De azok kényelmetlenül érzik magukat, nem tudják elfelejteni, hogy a bíró mindig egy igen hatalmas és gyakran igen bírvágyó úr volt. Valaki, akitől félni és akit megvesztegetni kellett.

Jelsankában egyszer egy paraszt, a régi szokáshoz híven, a bírónak egy flaska vodkát nyomott a kezébe. Korín elhozta a flaskát a bíróság ülésére, letette az asztalra s elmondta a parasztoknak, hogy mi történt. „Itt a palack s a 114. paragrafus szerint az embert egy évi börtönre kellene ítélni. De hagyjuk futni. Ő még a régi rendben növekedett fel. Mi azonban az újat akarjuk. Mi kommunisták megpróbáljuk a becstelenséget kigyomlálni és becsületességet hozni a hivatalokba s akkor jöttök ti és meg akartok bennünket vesztegetni! Az emberek gyengék, amíg megvesztegetők lesznek mindaddig lesznek megvesztegetettek is. Azt mondjátok: Adjatok nekünk becsületes hivatalnokokat! Mi azt válaszoljuk: Adjatok nekünk becsületes parasztokat! “

De Korinnak nincs oka, hogy körzete felett panaszkodjék. A legdemokratikusabb intézménnyel jön olyan emberek közé, akik az autokrácia gondolatvilágában növekedtek fel. Jön barátságosan és fegyvertelenül emberekhez, akik századokon keresztül rettegtek a hivataloktól s aggódva kikerülték azokat. Állandóan azt vártam, hogy egyik vagy másik ki fogja ezt használni. De egyik sem tette. A parasztok méltók voltak a feléjük nyújtott demokráciára. Minél demokratikusabb volt Korin, annál nagyobb figyelemben és tiszteletben részesült. Szinte lehetett látni, hogyan emelkedik fokról-fokra a bíróság és a szovjet tekintélye. A bíró látogatása a faluban felért egy tonna propaganda irodalomnak.

„Jöjjön vacsorázni!” „Bíró elvtárs, jöjjön hozzánk, begyújtunk a szamovár alá!” A meghívások egymást érik. A bíró bemegy a legszigorúbb szektákhoz tartozók házaiba, olyanokéba, akik mindenkit, aki nem óhitű, „tisztátalannak” tartanak, olyan embernek, aki az edényt, amelyből eszik, tisztátalanná teszi. Aki után az edényt el kell törni, vagy pedig hosszas ceremónia által újra megszentelni. Ha egy ilyen óhitű paraszt felesége egy tányér káposztát tesz a bíró elé, úgy az figyelmezteti: „Egy új tányér negyven kopekedbe, vagy negyven imádságodba fog kerülni.”

Az asszony nevet. Hát nem fogja a bíró az asszonyok pártját? Nem csodálta-e meg a tízéves Marusszia lány rózsás arcát? Valahogyan a bíró hozzájuk tartozik s a vallásos tilalmak rá nem érvényesek. Így ütődik rés a régi hagyományokon. Talán nem mindig mindenki javára. Például, ha a dohányzásról van szó. Az óhitűeknek a dohány minden alakjában el van tiltva. De a bíró dohányzik, mindössze csak négy éve, éppen azért a nem régen megtértek buzgalmával. A szünetben a Gorbusev eset után megkérdezte a parasztokat: „Megengeditek, hogy rágyújtsak!”

„Gyújtson csak rá! Gyújtson csak rá!”

Lakásunkon a bíró cigarettás doboza mindig az asztalon feküdt és mindenki vehetett belőle. A parasztok azonban hűek maradtak a régi parancshoz és nem vettek. Így írtam és így is hagytam volna, ha egy este észre nem veszem, hogy Karpovics Foma egész különleges módon teszi sapkáját a cigarettás dobozra. Kevéssel azután eltűnt néhány cigaretta s mindjárt utána Foma is.

Néhány perccel későbben benyitottam a tehénistállóba s rajtakaptam három negyven éves parasztot, amint nagy köhécselés közben nagy füstfelhőket fújtak a szakálluk közül. Megpróbáltak ártatlanul nézni, aztán elnevették magukat, meg kellett esküdjek, hogy nem árulom el őket. „A papasa rettenetesen leszidna bennünket, mondották, talán még az egyházi bíróság elé is kerülnénk.” Foma azonban már védekezését is előkészítette. A dohányzás tilalma az óhitűeknél a következő bibliai helyre támaszkodik:

„Nem ami a szájon bemegy, hanem ami a szájon kijön, az teszi tisztátalanná az embert.” „Nézzen ide!” s Foma, bűntársai őszinte csodálata közben, vastag füstfelhőt fujt ki az orrán: „Nem a szájamból jön, hanem az orromból “

„Fomának határozottan képességei vannak arra, hogy jó bíró legyen belőle”, vélte Korun, amikor elmeséltem neki a történetet.

A bírónak jó érzéke van az élet komikus oldalai iránt. Mindent humorral néz, objektíven, a bírákat is.

„Mit érnek pénzbírságok és börtönbüntetések?” filozofált egy napon. „Mily nevetséges dolog, az embereket úgy akarni megjavítani, hogy az ember rosszat tesz velük.” Tolsztoj, Victor Hugo, Zola eszméi ezek, amelyeket fiatalságában ismert meg. Egyszer hallottam, amint nyilvánosan védelmezte őket; Popovkában volt, ahol a szovjettörvény elméletét fejtegette:

Nem merev formák, amelyekbe a parasztok életüket belepréselni legyenek kénytelenek, hanem hajlékony formák, amelyek a parasztok szokásaihoz és érdekeihez alkalmazkodnak. Nem olyan törvények, amelyek készen ugranak ki autokrata vezetők agyvelejéből, hanem az élet törvényei amelyeket maguk az emberek hoznak. Erre következett egy beszámoló a házassági jog tervezett megváltoztatásáról: minden házasság törvényes kell legyen, akár be van jegyezve az anyakönyvi hivatalban, akár nincs. Emellett javítaná ez az egyház helyzetét – a parasztok 95%-a ellene szavazott. Egyik paraszt, Borodin felállt és lelkesedve kiáltotta: „Ki álmodta volna valaha, hogy a bíróság hozzánk jön s velünk megbeszéli a törvényeket? Mondom nektek, testvérek, ez jó dolog! “

Konin is felállt: „Mondok nektek valamit, ami még jobb: eljön a nap, amikor a bíróságnak már nem kell hozzátok jönnie. Amikor nem lesz se milícia, se törvény, se bíró, se ügyész többé.”

Forrás: Korunk 1928. december