Fenn a hegyormon ült az ember
s beszélgetett a végtelennel.
Körül kék encián nyitott,
mosolya fény volt és titok.
A fenyő illatát lehelte,
jáspis-szárnyakkal szállt egy lepke.
Olyan elbűvölt volt a táj,
Csak távol csilingelt a nyáj.
S ezüstösen, elhaló-lágyan
egy patak csobogott a nyárban.
Mintha messze angyali kar
dúdolt volna, szép volt a dal.
Hallgatta a hegyen az ember
s tele volt izzó kegyelemmel
Átölelte a messzeség.
Fölé hajolt a tüzes ég.
Arcába meleg szél legyintett.
Fölé hajolt a mámor s ihlet.
Fölé hajolt a végtelen
Erő, Szépség és Értelem.
Szemében jóság lángolt s béke.
Nézett lobogva önlelkébe.
S az áthevült sziklák felett
az Istennel beszélgetett.
(Forrás: Ölbey Irén: A
béke győzelem Ecclesia 1982.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése