2012. máj. 10.

Rónay György: A hajós hazatérése(1973)


Ez az a föld, ahová mégis, mindenhonnan
visszatérünk.
Ahol a vén hajós, hullámzúgással a fülében, végülis
partra lép.
Letérdel, megérinti kezével a homokot, kortyol
egyet a szélből,
 a tengerként hullámzó réten át elindul lassú

léptekkel a Ház felé,
mely ott van valahol a dombokon túl, és várja
akkor is, ha nincs már.

igen, ez az a föld, szól magában a vén hajós. Most
már tudom,
mindig is ezen álltam, egy hajó padlatán, a recsegő
deszkákon is.
Mindig is erre támaszkodtam, lábheggyel, térddel
és tenyérrel,
ezért nem birt a hullám elsodorni. Soha,
és semmiféle hullám.
Mindig volt egy titkos vitorlám, s ha pozdorjává
tört is minden árboc,
egy titkos vitorlám minden hajótörésben a Ház felé
röpített.

Most már tudom, szól magában a vén hajós. Ott, túl a
dombokon
van egy forrás és vár, ha rég bedőlt is. A tenger
sós sivatagában,
a meddőség rángógörcsei közt, most már tudom, hogy
mindig abból,
abból a vízből ittam akkor is, ha réges-rég
kiszáradt.

Ezért nem vesztem szomjan. S van ott egy fügefa:
azért nem vesztem éhen.
Megyek és megkeresem azt a forrást. Megyek
és megkeresem azt a fügefát,
gondolja magában a vén hajós, és fülel, ugat-e már
a kutyája.

Később leül a puszta földre, elszórt téglák közé,
amik még megmaradtak.
Törzsét ingatva dúdol, forrást és fügefát dúdol
magának,
és házat is talán, hol meghúzódhat éjszakára,
akkor is, ha nincs már.
Álmában néha fölriad, vaksi kézzel kinyúl, keresi
hű ebét, hogy csendesítse.

Csontokra süt a hold. A dombokon túl hullámok
csaholnak.

(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 297-298. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése