Ignotus: A fekete zongora

Nemrégiben a Magyar Hírlapban Ady Endréről írván, versei természetének megállapítása során a következőket is kifejtettem:

"...Ez a csupa értelem-ember ritkán ír olyan verseket, melynek pontosan kipécézhető értelme volna. Ezért, hál istennek, nem muszáj megérteni, s nem is fontos, hogy megértsék. Ez különben is csak a tudományban fontos. A költészetben az értelem számára való foglalat csak egy az ezer adalék közül, mellyel a költő együttvéve mesterkedi ki azt, hogy a papirosra olyasmit szegezzen le, ami az olvasót ugyanolyan állapotba ejtse, mint aminő őbenne nyugtalankodott volt kifejeztetés után. A versnek értelme semmivel sem fontosabb, mint az, hogy hány ú betű fordul benne elő s az egyes szók milyen sorrendben következnek benne egymásra - jobban mondva: ez mind éppoly fontos, mint az értelem, sőt összetartozik az értelemmel, sőt, néha, költője válogatja, ezeken át fejeződik ki az értelem. Ezért nem mindegy, hogy valamely vers magyarul vagy németül van-e megírva, alexandrinusban-e vagy szonettformában. Ezért pallérmunka az olyan ház, mely tegnap barokk volt s ma szecessziósra lehet átvakolni, s ezért mestermunka a párizsi Sainte Chapelle, a francia királyok egyhajós kis gót kápolnája, melynek néhány pillérfala csak odalehelt kifogás arra, hogy üvegfestésű ablakokat illeszthessenek közbe; a kápolna voltaképp nem maga az épület, hanem az a színözön, mely az ablakokon át mélyen és félhomályosan beleömlik, s amint leszáll a nap, vége a kápolnának. A vers szavakból áll. Minden szónak van valami külön értelme. Van egyéb fogalmakat eszünkbe juttató ereje. Van olyan lehetősége, hogy erősebb szó mellett gyengébben, gyengébb mellett erősebben hasson, hogy egy más szóra ráütve, valósággal, mint a muzsika, a fülemen át hasson át az érzésemre. Van költő, aki egyik erejét hasznosítja. Van, aki valamennyinek ura s még ezenfelül olyan újakat csal ki belőle, amikre előtte nem gondoltak. Lehet-e ebben különbséget tenni egyebet, mint legfeljebb azt, hogy a formát kívülről húzták-e, mint e kesztyűt, az előre kimódolt tartalomra, vagy mint a bőr, egy test az izmával s a vérével? Ezek az egy test versek az igazi versek, költőik az igazi költők. Az igazi költők közt vannak egyhúrú költők és százhúrú költők, viszont vannak, akik egy húron százat tudnak elmondani, s vannak, akik száz húron mind csak egyet mondanak. Ady Endrének sokféle a mondanivalója - körülbelül minden, ami egy embert nyugtalanít, egy férfit felver, egy művelt lelket megkap, s egy mai magyart megkínoz, megráz vagy lesújt. Sokféleképp is mondja el, csak abban egyforma, hogy értelmedhez inkább a füleden át beszél, mint az eszeden át. Hogy igaza van-e, hogy joga van-e hozzá? Bolond kérdés; meg tudja csinálni, tehát igaza van és joga van hozzá. "Bolond hangszer: sír, nyerít és búg. Fusson akinek nincs bora. Ez a fekete zongora. Vak mestere tépi, cibálja, ez az Élet melódiája. Ez a fekete zongora. Fejem zúgása, szemem könnye, Tornázó vágyaim tora, Ez mind, mind: ez a zongora. Boros, bolond szívemnek vére Kiömlik az ő ütemére, Ez a fekete zongora." Akasszanak fel, ha értem. De akasszanak fel, ha hat-hét irodalomban, melyet nyelvtudással megközelíthetni: sok vers akad ilyen egész értelmű, ilyen mellet és elmét betöltően teljes kicsengésű."

Író, sőt versíró körökben, úgy veszem észre, fennakadtak e kifejtésen. Palotai Hugó kollegám ajánlkozik, hogy saját verseimen bizonyítja be, mennyire nincs igazam, lévén ezeknek s minden soruknak pontosan meghatározható értelmük. Azt kell következtetnem, hogy prózában nem vagyok ennyire szerencsés, ha íme ily kevéssé tudtam - pedig lám nem fekete zongorán s nem a fülekhez szólva, hanem száraz szavakkal s egyenest az értelemhez fordulva - megértetni, mire gondolok, s ha szavaimból olyasmit lehet kiérteni, hogy hitem szerint a versnek nem szabad értelmének lenni, s ami értelme mégiscsak van, azt nem szabad pontosan kifejtenie. Ez szakasztott oly barbárság volna, mintha megfordítottját követelném: hogy a versnek határozott értelmének kell lenni s azt pontosan ki kell fejeznie. Igazában s valóságos hitem szerint - s ezt nem sikerült, úgy látom, világossá tennem - ez vagy amaz, vagy bárminő, magát esztétikainak vélő ilyen szabadságosztás vagy tilalomállítás semmivel sem kisebb tolakodás, mint amit, jogi vagy erkölcsi vagy politikai kötelességeknek a költői munkára való ráerőltetését, ma már közönségesen ennek ítélnek.

Lehetséges, sőt máris látni nyomát, hogy az utánzás éppúgy nekiesik majd Ady Endrének, mint ahogy nem kímélte volt sem Petőfit, sem Aranyt, sem Kiss Józsefet, Reviczky Gyulát vagy Heltai Jenőt. Maga Ady Endre sem teljesen példa és előzetesség nélkül való jelenség, s ami benne egyéni, az egyben tipikus is a manapi intellektuális emberre. Az intellektus lassanként mindent áthat s mindenbe belevegyíti a maga mellékízét. Az intellektuális hajlandóság, érdeklődés, világnézet lassanként családi közösségbe szerzi az embereket - olyasfélébe, aminőben hajdan egy-egy falu vagy egy-egy emberhad lehetett közös élmények, események, háborúságok, jó vagy balszerencse révén. Ezek az emberek maguk között szóból is értenek, sőt kevés szóból, sőt célzásból is, mert ismeretes előttük, ami történt s elég a puszta utalás, hogy egész teljességét felébressze bennük az érzésnek vagy emlékezésnek. Így voltak lehetségesek, ugyebár, ugyanazon időkben, mikor a dadogó beszéd roppant hosszadalmasan és körülményesen tudta még csak elmondani a legegyszerűbb eseményt, kifejteni a legfelszínesebb gondolatot is, olyan szűkszavú és sejtető költemények, aminők a skót vagy a magyar népballadák. Viszont a nyelv is instrumentum, mely idő folytán és használat rendjén egyre tökéletesedik, vagy (ez a tökéletesedés) mind kevesebb pazarlással tud mind nagyobb munkát végezni, ebben az esetben gondolatokat és fogalmakat pontosan kifejezni. S nemcsak a nyelv tökéletesedik, hanem, ha szabad e megkülönböztetést tenni, a beszéd is; mindinkább hozzáalakul ahhoz az adott valósághoz, hogy intellektuális embernek a célzás is elég, viszont arra, hogy biztosan célozzon, mind alkalmasabbá teszi a nyelv tökéletesedése. Így keletkezhetik olyasféle költői technika, mely mint a képírásban a Puvisé vagy a mi Fényes Adolfunké, letesz arról, hogy a gyapjút gyapjúnak, a fát érdesnek, a matériát materiálisnak fesse, letesz arról is, hogy körülményesen megfesse fény- és árnyék-plasztikájuk minden részletét s színjátszásuk minden adalékát, hanem ki nyugodtan, ki nyugtalan, ki hold világát, ki pokol tüzét, ki a füvet, ki az emberi ábrázatot egyszerűsített színekkel s ezeknek mindent tolmácsoló, pótló és helyettesítő erejével festi meg. Ez a festő mód sem egyedül üdvözítő, s - ha mai festő inkább kap rajta, mint régebb módokon, az ugyanazért van, amiért mai ember inkább jár vasúton vagy gépkocsin, mint parasztszekéren. Meglévén a lehetősége annak, hogy értelmes emberek számára a mondanivalónkat csak megpedzésével mondjuk el, bő kifejtése helyett, a bennük okvetetlen meglévő gondolatsoroknak; meglévén a lehetősége annak, hogy egy hanggal vagy hasonlattal biztosabban megindítsam felebarátomnak emlékező gépezetét, mintha leltározó felsorolással elbágyasztanám figyelmét; meglévén a lehetősége annak, hogy érzékeihez kapcsolódó értelmi adalékait érzékein át teljesebb összeállásra zaklathassam fel, mint az eszén át: alkalmasint mind több költő él majd e lehetőséggel s mind több olyan költői egyéniség találja meg hangját és szavát, akinek egyénisége már e lehetőség szerint alakult, akinek művészete ezekben a míveletekben friss és erős.

Ám ezt a világért sem muszáj; ezt is csak lehet, csak szabad, mint ahogy a művésznek minden szabad, amit tud. Persze, ez a lehetőség ma nagyobb (s ezzel nagyobb természetesen a csábítása, nagyobb némelyfajta egyéniségeket művészekké avató ereje is), mint hajdan volt. Nagyobb, mert az intellektualitás is terjedtebb, mint hajdan volt, mélyebbre is hatolt, mint ennek előtte; a megértésre több képességet és bekapcsoló horgot, a megértetésre több adalékot és több fogást szolgáltató, mint régebb időkben. De parancs vagy törvény ez a költő mód éppúgy nem lehet az elkövetkező költők számára, mint ahogy nem tilos olyan mód hatniok - ha ma még lehet vagy ők tudnak olyan mód hatni - miránk, nem nehéz, nem egyre lehetetlenebb-e a maga egyéniségét teljesen kifejeznie s a mai olvasót teljesen megigéznie ugyanazon eszközökkel, aminőkkel hajdani mesterek hajdani olvasókat megigéztek? Vagyis, hogy mai ember való-e, képes-e arra, hogy ma, a Winchester, a Browning s a Manlicher idejében parittyán vigye olyan művészetre, mint Szent Dávid, s ha való erre: van-e kedve hozzá, s ha van kedve, van-e kinek, mikor a parittyahajítás ma már nem azt jelenti s nem is hat úgy, mint Szent Dávid idejében? A Szent Dávid zsoltárai ma is gyönyörűek, de ma csak gyönyörű dadogás számba mennek ahhoz képest, hogy mi mindenről tudunk mi, mi mindent tudunk elmondani, mi s mi minden módunk van arra, hogy elmondjuk. Akkor ez volt a minden s a netovább; lángelme volt, aki ezekre gondolt, és mester, aki így fejezte ki. Ma együgyű ember, akinek csak ez a mondanivalója, és gyámoltalan, akinek csak ennyi az eszköze - együgyű és gyámoltalan egyéniségek pedig csak igen ritkán szoktak nagy költők és nagy művészek lenni. Viszont aki mai, összetettebb és felszereltebb ember mesterségesen szerkeszti magát vissza e nagyvonású szegénységbe, annál a magamegszorítása legjobb stilizáló hiszemmel is tettetés, tettetéssel hűvösített lélek pedig legritkább esetben tud mégis felfűlni a szerencsés kifejezés révületéig.

Mert hiába: a költői kifejezés többé-kevésbé mindig szerencse, mert többé-kevésbé mindig révület dolga. A szók csak megegyezés révén jelentik azt, amit jelentenek; a lelkieket kifejező minden szó tulajdonképpen csak hasonlat, mely valamely materiális cselekvésről van lelki folyamatra áttéve; eleinte - mint minden hasonlat - csak nagyjában, csak megközelítően jelenti azt, amit jelölni kívánnak vele, s csak mikor az új használat rendjén eredeti materiális értelme mindinkább elkopik s elménk mindinkább megszokja, hogy a lelki fogalmak egy bizonyos körülkerített mezősége elevenedjék meg a hallatára: ebben a menetben válik lassankint mind kifejezőbbé, mind pontosabbá. Egyben azonban - s ez a baj - mind színtelenebbé, mind kevésbé izgatóvá, mind kevesebb továbbrezgést keltővé. Mentül élesebbek a határok, ameddig jelentő-hullámai elhatnak, annál kevésbé csapnak át e hullámok e határokon, s az ilyen szó erejével az olvasóban keltett lelki mozgalom mind kevésbé hasonlít ahhoz a költő lelkebelihez, melynek kavargásából ez a szó kivált és kirepült volt, s amely költőbeli kavargás rendjén, természetesen az egész lélek, az egész ember forrongott és hullámzott, nem csupán lelkének egy különkerített kis parcellája. Éppen ezért a polgári élet s a tudományos gondolkodás megegyezései során kikovácsolódott és simára kopott szavakkal a költő csak igen keveset ér, mert neki egyéb a mondanivalója, mint a polgári életnek s a tudománynak. Neki egy egyéniséget, vagyis egy nem egészen ismert, nem egészen kiaknázott világot kell kifejeznie, s erre kevéssé alkalmasak azok az eszközök, melyek már kimért területek kiaknázása során váltak közkeletűvé. Viszont ő sem dolgozhatik egyéb mozgatókkal, mint amelyek iránt való fogékonyságot, felkapó, felvevő, velerezgő képességet és hajlandóságot tehet fel felebarátaiban; az ő izgalmas, mámoros, ráhibázó munkája voltaképp nem egyéb, mint egy új megegyezési folyamat megindítása ember meg ember között, vagyis maga között és közöttünk, olyasmik felől, amiket egyelőre csak hanggal, szóval, kézzel, lábbal, rímmel, zengéssel, százféle eszünkbejuttatással tud valahogy megértetni velünk, s amik számára e sokféle mozgatóval valahogy - ő tudja és szerencséje dolga, hogy hogyan - kimesterkedi azt, hogy ugyanazok a forrongások támadjanak mibennünk, amik őt verték volt fel és hajtották volt szája kinyitására. Mi jogossága volna a rímnek, a ritmusnak, a szó csengésének, a szórend zenéjének, a hangsúly kiemelő erejének, a képletességnek, a szók felfrissítésének, eredeti testi értelmükre való visszaszorításának, ha nem az, hogy mind e mozgatókra szükség van s mindezek csak a szók szótári értelmével együttvéve tudják bennem, hallgatóban felkavarni mindazt, amitől a költő nem találta álmát? Szerencse dolga, hogy a költő megtalálja-e mindezen mozgatók alkalmas összefogódzását és, újra csak ezt mondhatom, egyéniség dolga, hogy ezen elegyben mely adalékok s mely mozgatók az uralkodóak. Értelmének - igen, értelmének kell lenni a versnek; pontosabban szólva: rossz és tökéletlen vers az, mely bennem, olvasójában határozott átérzést és átértést nem kelt - de hogy inkább rímei csengésével, vagy emlékébresztő célzásokkal, vagy mozdulatokat eszembejuttató hangutánzásokkal, vagy bizonyos fajta műveltségemre számító terminusokkal éri-e ezt el, mint szótári szóknak szótári értelmével: az az ő dolga, amibe én nem szólhatok bele, s az idők haladásának dolga, melyet én nem tartóztathatok fel. Én azt mondhatom, erre jogom van: Nem értelek... Nem tudom, mit akarsz... Nem látom, merre tartasz... Nem tudtál megragadni... De ha megértettem s ha megragadott - bár szótári szóval én sem tudom, legalább egyelőre, elmondani, hogy mi az, amiben e lelki viadal, indukció és marconizmus rendjén megegyeztünk -, akkor nincs jogom megszabni, hogy a költőnek mi szabad, mi nem szabad, amint hogy egyáltalában nincs efféle jogom; semmi egyéb jogom nincs, mint megkövetelnem a művésztől, hogy tudja is megcsinálni, amit meg akar csinálni és sikerüljön neki az, amit szeretne. Ha sikerült: minden eszközében igaza volt. Ha nem sikerült, az tehetségén vagy szerencséjén múlott, nem pedig eszközein.

Egyelőre. Hogy egyelőre nem tudom szótári szóval elmondani, bár valósággal megértem, amit a költő mindenféle boszorkány-mesterséggel megértetett velem. Mert ne feledjük: ami ma szótár, az tegnap még értelmetlen volt; ami ma használati eszköz, tegnap még boszorkányos machina volt; ami ma meghatározás, tegnap még célzás volt; ami ma próza, tegnap még vers volt; ami, egyszóval, ma már szótári betűjelével jelenti azt, amit jelent, ahhoz tegnap a mondójának még tótágast kellett állania, a nyelvével kellett csettentenie, tömjént kellett égetnie, fehérbe kellett öltöznie és csengetnie kellett hozzá, utánoznia kellett az öregapám fejtartását s a pincehelyi kondás hajnali tutulását, hogy valahogy megsejtesse velem, mire gondol voltaképpen. Alig volt régi költő - mármint olyan, aki a magáéból is adott, nem pusztán az előttejártak nyomát taposta - hogy úgy ne panaszolták volna föl értelmetlen voltát, mint mi felpanaszoljuk az újabb költőkét. S úgy is van, hogy kortársaik számára nem voltak, legalább szótári értelem szerint nem, olyan világosak, mint a mi számunkra, kiknek szótárába már meghatározott értelemmel került be sok olyasmi, amihez az ő hatásuk kapcsolta e meghatározott értelmet, s amely értelemnek szerencsés felajzása volt az az újság és szépség, mely őket kortársaik előtt nevezetessé tette. Innen van az is, hogy ha én mai ember csakis az ő szótárukra, az ő megállapításaikra, az ő utánzásukra szorítkozom, nem oly szép, amit írok, mint amily szép az volt, amit ők írtak, mert én már ezekkel az eszközökkel a mai emberben nem tudok olyan izgalmat kelteni - pedig a szépség aligha egyéb, mint valamely izgalom a percipiáló személyben - aminőt ők ugyane mesterkedésekkel a velük egyívásúakban még fel tudtak volt kelteni. Innen az is, hogy a mi szemünkben ma már nem mindenki nagy költő, aki a maga idejében az volt; hogy nagy és gazdag hajdani költőkben ma már nem minden és többnyire nem ugyanaz tetszik nekünk, ami kortársaiknak tetszett, hogy viszont voltak korukat megelőzött boldogtalan lángelmék, kiket csak mi kezdünk megérteni, mert a fejlődés rendjén megszereztük azokat az ő mondanivalójuk és kifejező módjuk számára fogékony befogadó képességeket, melyek az ő közönségükben még nem fejlettek volt ki. Innen van, a mai világ intellektuális szabadkőmívességénél, intellektuális telegráf-stílusánál, értelmiségig finomodott érzékiségénél s érzéki reflexszé erősödött értelmességénél s az így alakult újfajta befogadó lehetőségnél fogva annak valószínűsége is, hogy a mai költő olyan célzásos és instrumentáló költő lesz, aki a fülem felől kerül az értelmemnek. Ám ez a világért sem kötelesség, a világért sem törvény, a világért sem egyedül-idvezítőség, s ha akadna ma költő, aki olyan értelembeli geometriával tudja megragadni lelkemet, még formában is, more geometrico, csak a logika szépségével, mint aminő zengésbeli geometriával tud megragadni a fönséges Bach: ennek a költőnek éppoly igaza volna, de az ő egyéni igaza éppúgy nem merevedhetnék egyedül üdvözítő paranccsá, mint a fülembe muzsikáló költőnek és költőé.

Nem minden értelem, ami annak látszik. Ha nem így volna, miért volnának - köztudomás szerint - legkevésbé lefordíthatóak éppen azok a versköltők, kiknek egyéni felszereltsége pontos értelemnek pontos szóbeli kifejtésére hajlik? Arany János csak elég pontos értelmű költő: miért nem lehet lefordítani egy sorát sem idegen nyelvre? S viszont Shelleyt, a túlságosan mély értelmű, a kóválygó, az andalgó, a muzsikáló Shelleyt miért lehet nagy könnyűséggel együletben lefordítani, akár egy kúriai indokolást? Azért, mert a Shelley muzsikája csakis az érzékekhez szóló muzsika, melyet át lehet instrumentálni más nyelvre is, s a fogyatékos értelmet éppúgy fel lehet cifrázni vele, teljes hatással. Míg az Arany János pontos értelme együtt adódik ki szavainak nemcsak betűiből s betű szerint való értelméből, hanem rendjéből, hangsúlyából, csengéséből is, abból a numerusból, mely csakis a magyar nyelvnek sajátja, abból a gondolatépítésből, mely csakis magyar mértékben helyezkedhetik el. Ez az, amit úgy bátorkodtam hinni, hogy egytest-vers; a Shelley verséről elég lehúzni az angol kesztyűt s magyar kesztyűt húzni rá; az Arany Jánosét meg kellene nyúzni és más bőrt plántálni rá, ha tudnánk.

Ha tudnánk. A művészetnek semmi egyéb törvénye nincs, mint ez az egy. Tudd magadat kifejezni! Magadat és kifejezni - ez persze, származékosan, mai összetételű és mondanivalójú embert jelent, ki a megragadásnak és megragadhatóságnak mai lehetőségeivel dolgozik. De csak gyakorlatban; elméletben nem. Ha egy mai költőnek sikerülne a mai embert ugyanolyan nótákkal megmozdítania, mint aminőkkel Orfeusz mozdította volt meg a köveket s a birkákat, e mai költőnek éppúgy igaza volna, mint ahogy volt Orfeusznak. Noha, jusson eszünkbe, még ez a hatalmas énekes is azzal vesztette el az ő keservesen visszaszerzett Euridikéjét, hogy visszanézett, ahelyett, hogy előre nézett volna.

Forrás: Nyugat 1908. 1. sz.