Fenyő Miksa: Ady Endre

Fenyő Miksa

Kép forrása: www.nyugat.oszk.hu

I.

Pátosz nélkül kellene róla írni; a bámulat és a szánalom pátosza nélkül. Úgy írni róla, mintha életét és ennek az életnek legintensivebb, legmagasabb rendű megnyilatkozását: költészetét az irodalomtörténet hűvös távolságából szemlélnők. Ki volt, mit élt? Az ezernyi emberi sors közül - a Hille Péter élete és Goethe élete között - melyik az övé? Emberi tökéletességéhez tartozik-e, hogy kiváló műveket irt, vagy emberi gyarlóságai magasztosultak költői erényekké? Kémlelni kellene Sainte-beuve-i szimatolódzással: egy-egy jelzőjének, szófűzésének, sorának távlatából visszapillantani életére; kegyetlenül, feltördelni miértjeit: a magányosságét, a melancholiájét, a kegyetlenségét; különválasztani benne az embert és a histriot, a mérhetetlenül mély szomorúságokat és a bő, zengő, nagy igéket, örök gyermekségét és örök vénségét. És felkutatni az életét, a biographiai adatait: őseit, barátait, ellenségeit, isteneit, szerelmeit, adósságait, botorkálásait, botlásait, talán azt is, amit egy kiváló rokona az emberi gyarlóságokban "le seul vice impardonnable"-nak nevez... aztán mindezt összefogni, keményen, művészi arányokban, hogy valami symbóluma alakuljon ki azoknak a sensatioknak, melyeket Ady Endre élt és írt...

Lehet ez? Szólhatunk ma így az ő életéről? az ő harmincegy esztendejéről? Visszabotorkálhatunk-e ilyen irodalomtörténeti nekikészültséggel költészetének könny- és vérnyomain életéhez: a nagy vágyódásoknak és a megható resignációknak örökös hullámjátékához. Értékelhetjük az életét a versek lüktető ritmusán keresztül s mondhatjuk "felemelő, mert nagy fájdalmai voltak," "ami ebben az életben jelentős volt, szemünk láttára égett föl lázas költeményekben"? Avagy "dekadens", a "rothadás foszforeszkálása" és egyéb ilyen kényelmes megállapításokat emlegessünk az életről, mely gazdag volt, fájdalmas volt, de "példát nem adott"? Lehetséges ez? Azt hiszem, hogy nem. Azt hiszem: ma csak azt nézhetjük, hogy mi közük e verseknek a mi életünkhöz, mit jelentenek a mi gondolatvilágunk számára, a jeleket betűzhetjük ki, melyeket lelkünkbe égettek, muzsikájukról szólhatunk, mellyel bennünket megejtettek.

Pedig érdekes szomorúságokban gazdag életet sejtet az a három kötet, melyekbe Ady Endre versei gyüjtvék. Verlaine-i, Baudelaire-i, Kleist-i, Hille-i szomorúságokra gondolunk, lélekbe vágó eseményekre, melyek az ismeretlenség ködében romantikus csillogást kapnak. Mi lehet ezek mögött a sorok mögött: "Az Este bemázolta már lelkemet a búcsúzó novemberi Nap leírhatatlan, gyászos, szép színeivel: meghalok vagy legalább is szeretnék meghalni. Nem úgy, hogy jöjjön a halál, akkor, mikor én tudom, ehhez kissé rosszak az idegeim. De lepjen meg bármikor s két nap múlva egy falusi temetőben olvashassa bárki akár helyesírási hibákkal a fejfán: "It nyukszik Tas Péter." Egy piros kancsó áll előttem: már csak a fenekén ül két-három kis pohárnyi bor. Ez a kancsó nem is ígért többet vagy mást: bort ígért addig, míg a fenekét érem. De az élettel az istenét neki, kissé másképpen szerződtünk, akkor, amikor ifjú könnyelműséggel kötöttem az alkukat és adtam a foglalókat"" Mi lehet mögöttük? Az ő melódiái mögött; a már keletkezésükkor összeroppant vágyódások mögött, a lelket összeszorító félig láz-, félig mámor-álmok mögött, kesesű önmarcangolása s ennen gyermekségének fuvolalágy cirógatása mögött? Kérdi a psychológus... 

II.

Ady Endre egy Nizzából küldött levelében ezeket írja életéről:

Geográfia szerint a Szilágyságból jöttem, a régi Partiumból, tehát se nem Erdélyből, se nem Magyarországból. Családilag szintén se fentről, se lentről, küszködő, nemzetes, kisúri famíliából, mely ezer éven át csak éppen hogy élt. Valamikor, régi írások szerint, jeles és gazdag família voltunk, de már a XV-ik században hétszilvafások. Egy sok lóerejű gőg a lelkünkben jelzi ma már csupán azt, hogy több ügyességgel ma mi is dinaszták lehetnénk. Anyai részről csupa pap, diákos, poétás ember az ősöm, a protestántizmus óta kálvinisták. Anyai nagyapám pap volt abban a faluban, ahol születtem. Érmindszenten, az apám a belső Szilágyságból került ide az anyámhoz. Én, amin már doktorom, a tudós Konried, fölöttébb csodálkozik, csak harmincegy éves múltam, holott vérem, testem, idegeim veszélyesen aggok. Bolond érzékenységet, hamar jelentkezőt, hoztam magammal, hamar értettem, szerettem és szenvedtem. Gyermekkoromban a mesék igéztek meg, a verseket nem kedveltem s a zsoltárokat könyv nélkül nehezen tanultam meg. De azért verset már írtam akkor, amikor még a nagy betűket nem ismertem: Lajos öcsém egy sárba eséséről rövid, de pompás gúnyú balladát. Első verses könyvem Kisfaludy Sándor Regék-je volt, egy fatális nagynéném adta névnapi ajándékul nyolc éves koromban. Ezt szerettem, de Himfyt nagy deák koromban sem tudtam megszeretni s Goethe Tassója s Vajda János hódítottak meg, a versnek később. Később: tizenhét éves koromban, amikor már, mint önképzőköri rendkívüli tag sok verssel bélyegeztem meg a nevemet. Nyomtatásban 1896-ban jelent meg az első versem, a zilahi "Szilágy"-lapban, hazafias vers, Kossuth-vers. De 1890-91-ben már Nagykárolyban, a piaristák gimnáziumában, írott lapot gyártottam néhányad-magammal. Okvetetlenül más lelkű ember volnék különben, ha már falun ki nem cseréltetik velem a kálvinista iskolát a katolikussal. S ha a katolikus szerzetes gimnázium után ismét rám nem borul egy ellenkező világ a zilahi református kollégiumban. Jeles diák voltam, eminens, sőt első eminens, szomorú családi emlékek, dolgok tartottak féken. De panaszok így is voltak reám s mikor mint debreceni jogász beálltam egy újság redakciójába, szegény martír-anyámon kívül mindenki elmondta az elvégeztetettet. Debrecenből, ahol nem igen akarták látni bennem még a Csokonai legpicinyebb öccsét sem s ahol első verses könyvem megjelent, Nagyváradra mentem újságírónak. Ez a nyugtalan, zsidós, intelligens város sok mindent átformált bennem, amit a falu, Nagykároly, Zilah és Debrecen, tehát a falu, formált meg. De viszont valami dacos cinizmus görcsölte le itt az ujjaimat: azért nem érdemes írni, hogy az emberből Kis József legyen. Újságot csináltam, vezércikkeket írtam s nyilván elpusztulok vagy nagyon okos életbe kezdek, ha nem jön el értem valaki. Asszony volt, egy hozzájutott versem küldte, megfogta a kezemet s meg se állt velem Párizsig. Ekkor rám erőltette az ő akaratát s magtalan hiuságát, hogy bennem hajtson ki, ha tud. Öt éve elmúlt már ennek, hat éve maholnap s azóta írok, vívok elalélok s újrakezdem: vagyok. Tanítóim nem voltak, nem volt tanítókra szükségem, mert éltem s mert nagyon éreztem az életet. Éreztem, akartam, teljes egészében, hatványán, ezért a nagy, féktelen élet-akarásért vizsgálnak ma fejcsóválva az orvosaim. Mindent el akartam mondani, ami ma élő magyar emberben támadhat s ami ma élő embert hajt, mint szíj a gépkereket. Elmondhatom ma már: a mai magyarság, kultur-magyarság, lelkiismeretének hiszem magam, ez a lelkiismeret pedig nem lehet mindig tiszta. Hogy mit csináltam, körülbelül tudom s hogy mit lehetne még nekem csinálni - ha lehetne - azt is. Egyelőre nem várom senkitől, hogy annak lásson aki vagyok s magam se szeretném, ha igaz értékemért lennék ismert vagy híres Ady Endre. Egyelőre szeretnék az élettől még két-három-négy tűrhető esztendőt kizsarolni s szeretném, ha aludni tudnék, egy-két olyan dolgot megírni, mit csak én irhatok meg. S ha Konried doktor úr a jövő héten már nyugodtabban, biztatóbban nézne rám, miután össze-vissza vizsgált. S ha az ellenségeim, akiknek legtöbbet köszönhetek, mert daccal, gőggel, szinte emberfölötti erővel ők látnak el, ezután is ösztönöznének.

ok mögött, keserű önmarcangolása s ennen gyermekségének fuvolalágy cirógatása mögött? Kérdi a psychológus...

III.

"Petőfi óta a leggyönyörűbb magyar lírát írta," állapította meg Ady Endréről Ignotus. Vajon pusztán költői kiválóságának tulajdoníthatjuk Ady Endre érvényesülését? Vajon ezzel a ténnyel meg tudjuk magyarázni, hogy a magyar közönség, mely az utolsó két évtizedben nagyon kiváló költői tehetségek mellett lesújtó közönyösséggel haladt el, Ady Endrét észrevette? (A maga módján: egy pillanatra lebűvölten állt meg költészetének csodái előtt s ma... szeretik "csúfolják, félik ezeket e bűnös dalokat.") Nagyobb, őszintébb irodalmi érdeklődésről nem tud a magyar irodalomtörténet, mint amelyet Ady költészete - s az is, ami hozzáfűződik vagy hozzáfűzte magát, keltett. Íróknál, olvasóknál egyaránt. Suggesztiv hatása alól éppen csak a legerősebb egyéniségek menekülhettek; az ő költészetükön is meglátszik Ady felszabadító, bátorító hatása. A közelmúlt "irodalmi mozgalmai" mind az Ady-esetet tárgyalják. Derék családapák keveredtek bele, kik ebédutáni kényelmükben már lezárták a magyar líra aktáit, fémjelezték, belajstromozták a költői tehetségeket, megállapították a magyar líra lehetőségeit s ezen belül szépen, okosan elhelyezkedtek, - derék családapák, kénytelenek voltak felhagyni a hallgatás, a tudomásul nem vevés azzal a politikájával, melyet - hogy példát említsek - a szegény Vajda Jánossal szemben oly sikeresen alkalmaztak. (Kiss József nem hagyta magát, - közéjük állt.) És a "barátok", kik hozzátartozásuk dokumentálása végett siettek Ady egyenruháját felölteni; ahogy ők képzelték. Ady modorosságait (mely náluk modortalansággá fajult), Ady genialitása nélkül. Azután még valami. Azt írtam egyszer: "sejtések, remények, talán megállapítások is: néhány értő és igazán érdeklődő embernek inkább csak maga elé suttogott titkai, köztudattá (száz embernek tudatává) izmosodnak, nyugtalanító érzések, nyugtalanító sorsok, nyugtalanító nevek - életek és művek - mind igazabb és igazabb együttérzést váltanak ki..." Szóval érvényesült. Talán a magyar föld socialis vajúdása is tette. Hogy az ő egyéni elégedetlenségének kifejezésében közelgő földrengések finom szeizmographiai jelzéseit vélték feltalálni. (Amit egyébként Ady szívesen honorált azzal, hogy új vizekre szállva gyakorta vörös vitorlákat vont fel hajójára.) "Mindent el akartam mondani, ami ma élő magyar embert hajt, mint a szíj a gépkereket. Elmondhatom ma már: a mai magyarság, kulturmagyarság lelkiismeretének hiszem magam..." Talán ezért. Talán azért, hogy Petőfi óta nem jött költő, kinek lírájához több közünk lett volna, mint Ady Endrééhez. Volt, aki gyönyörű költeményeket irt, de ezek a költemények egy nagyszerű lélek monológjai maradtak: nem találtak hozzánk. Volt, aki költészetét egy elmúlt korszak gazdasági és szellemi felfogásából, melyben fogantatott, nem tudta átmenteni a jelenbe; ma már csak szép sorai, költői gondolatai - pompás korallszigetek- emelkednek ki a múltak tengeréből. Volt (hála isten van is), aki a legszebb szerelmi verseket írta, a legtartalmasabbakat (megadás, félénkség, nedves asszony ajkak, hangtalan vágyódások, gyöngéd magához vonások, hipnotizáló kényszerítések, szeszélyek és szenvedélyek: minden megvan bennök), de annak a gazdag világnak a hangjai - zokogása, sikoltása, jajja számára, melyben a szerelmen kívüli életünket éljük, nincsenek húrjai. A mi emberiességünk minden törvényét: ahogy szeretünk, ahogy gyűlölünk, ahogy vágyódunk, ahogy megvetünk, ahogy hiszünk, ahogy kételkedünk, ahogy derékon törünk: a mi életünknek hét sebből vérzését, ezt először és kiválóan Ady Endre költészete hozta meg nekünk. Éppen, mert nem egy felemelő élet, melyet példaként állíthatnánk magunk elé. nem egy nagyszerű galdiatora a létnek, nem egy pompás állatszelidítője a féktelen szenvedélyeknek, éppen mert nem ilyen... hanem valaki, akivel elszabadultak a vágyai és szenvedélyei és ragadják magukkal és nyomorékká törik, valaki, aki szemébe köp a létnek, mert föléje kerekedett és mindenéből kifosztotta és aki a másik percben rabszolga alázattal könyörgi "piros csodáit..." mert ilyen s mert költészete ennek az életnek adaequat kifejezése: ezért érvényesült.

IV.

Szenvedélyes, mélyből jövő, megrázó líra Ady Endre lírája. Az ő "életakarása", ez a nagy kaputárás mindenféle szenvedésnek, gyönyörű és különös költeményekben virágzik ki, melyeknek színén, illatán, gyökerén még érzik a talaj, melyből kiszakadtak. Kívülről sohasem veszi tárgyát. Olvasmány, mások élménye, sőt maga a művészi, áthasonlító látás (mely - novelláiból tudjuk - nála elég erős) sohasem késztetik versírásra. Csak magából merít: amit élt, amiért álmatlan éjszakákon veszekedett, amiről százszor lemondott, amihez százszor visszazarándokolt: ez hömpölyög erős árammal verseiben. (Nem kristálytisztán... szaggatja magával a partokat és felkavarja a mélységeket.) Csak magából merít s mert jelentékeny egyéniség, minden, amit megír: jelentékeny és érdemes a megírásra. És innét van az is, hogy ezek a versek nem különálló alkotások: külön hangulat, külön érzés, külön meglátás megverselései, hanem egymáshoz és hozzá tartoznak, egyik a másik értékét növeli, hatását fokozza, mert megvan bennük az a kiváló képesség, hogy mindenik vers mindig felrebbentse a benyomások, hangulatok, érzések egész tömegét, mely verseinek olvasása nyomán lelkünkben szunnyad. Bármelyik versét olvastuk el, annak rythmusát titkon kíséri minden versének zenéje, és jajját mint százszoros visszhangot verik vissza költészetének fekete sziklafalai.

"Uram, van egy anyám: szent asszony.

Van egy Lédám: áldott legyen.

Van egy pár álom-villanásom,

Egy-két hívem. S lelkem alatt,

Egy nagy mocsár: a förtelem."

- - - - - - - - - - - - - - - - - -

"Van csömöröm, nagy irtozásom

S egy beteg fonnyadt derekam.

Utolszor meghajlok előtted,

Földhöz vágom a poharam.

Uram én megadom magam."

Nemcsak az a mély szomorúság ejt meg bennünket, mely e sorokon elömlik, az életnek ez a szelíd, keserű, megadó kérlelése, hanem hogy láthatatlan chorusként fokozzák, önmagán túlnövelik hatását mindazok a hangulatok, melyek más versekben, más érzések talaján fakadtak: egy szigettenger, melynél vulkanikus rázkódások nyilvánvalóvá teszik, hogy odalenn a vizek mélyben egy összefüggő, véghetetlen földdarab.

Egy az eredetük ezeknek a verseknek és egy a végzésük. Mindannyian a halálba torkollanak. Mint sötét babérerdők sötét vizekre, borul az elmúlás fájdalmassága az ő költészetére. Világnézetet, (mely mindig valami egységességet, valami végleges viszony megállapítást jelent,) metaphysikai gondolatokat hiába keresnénk Ady kötészetében; de sötét pompájával úr bennük minden világnézet, minden metapysika forrása: a halál. Ellenállhatatlanul ragadja feléje minden érzése; hol lemondó bölcsességgel áll vele szóba, hol böcklini csendben, hajlékony ciprusok között lehajtott fejjel lépi át küszöbét ("Mit hagyok itt, nem is tudom már. Messzebb-messzebb visz minden óra. Fekete zöld babérfák terhe Esőzik a bús távozóra: Én kifelé megyek"), hol kínok között pörbe száll vele ("Akarom tudni, hogy mit hozott a szent átkozott? Mint gyermekségem idejében, Elalszom-e nyugodtan, szépen?") hol mint vidám pajtást tréfásan lekomázza ("Lagzink előtt a Násznagyunk jön, Rigmusos, orjás harcsaszájjal S egy fölpántlikázott kaszával"), száz alakban százképpen látja. És a halálversek költészetének legértékesebb darabjai. Nem elérzékenyülés a halál gondolatára, nem a melancholia hátterének erősítése, nem a "thema" jellemzi ezeket a verseket: a halál van bennük, a titkokat rejtő, az összeszorított ajkú. Tort ül az elillant évek szőlőhegyén. Vörös-kék szőlőlevelekkel koronázza meg hajló fejét. Lassan gőggel magasra száll. "A csúcson majd talán megállok, Földhöz vágom a boros-korsót S vidám jóéjszakát kívánok." ("Elillant évek szőlőhegyén)". nemesebb, klasszikusabb verset keveset ismerek. Vagy az a másik vers "Közel a temetőhöz", teli megható, éjféli remegéssel, sejtésekkel, melyek kékesfehérek, mint a kísértetek. Vagy gyönyörű szerelmi vallomása a halálhoz - mindahhoz, amit az élet meghagyott számára - "A halál rokona" című versében. Az a tömjéntől, gyásztól, orgonabúgástól, ezüst csengettyűktől pompás temetési vízió a "Sírni, sírni, sírni" című versben. Vagy a "Bolond, halálos éj" című verse a halálba halkuló befejezéssel:

Megyek, megyek: ez a Halál.

Tudom, tudom: ez a Halál.

Felőltözök, ajtót nyitok

S a küszöbön utamba áll.

Óh, be bolond, halálos éj.

Ki győzné mind felsorolni. Minden imáját és minden átkát a haláltáj felé fordulva mondja el. Az éjszakai csönd hangjaiban ("Hallottátok már? Ősszel, amikor kavarog a köd, az éjszakában valaki nyöszörög. Valami dobban. Valaki minden jajt összelopott. Valaki korhadt, vén deszkákon kopog."), néma bútorok reccsenésében, ahogy éjórában a hóvíz hallgatva lefut a bádogcsatornán... mindenütt a halál. Ilyen mélyen a szemébe senkise nézett.

És mégsem pessimista költészet Ady költészete, legalább nem schopenhaueri és nem nietzchei értelemben. nem az életet háromszor megtagadó, nem is az élettel farkasszemet néző ember szól ezekből a versekből. Nem is valaki, aki egynek érzi magát a nagy mindenséggel, s akinek pantheistikus érzését valamely csoda - egy megkapó gondolat, vagy magkapó látás - gyönyörű költemény kristályokba szökkenti. (Az olyan stílusú költőkre gondolok, mint C. F. Meyer). Aki ezekből a versekből szól mély sóvárgással: alázatos koldusa az Életnek. Valaki, akinek az élet minden gazdagságából csak a halál gondolata maradt meg: az örökös szép játék e gondolattal mint valami erős fűszer mesterségesen fokozza életerejét. Aki a "Sötét vizek partján" című költeményt írta:

Ültem partjain Babilonnak

S ültem már partjain a Gondnak.

Láttam már apró szenvedelmet

S láttam beteg, hosszú szerelmet.

Lelkemet már nagy válság ülte

S voltam kis álmok kis őrültje.

Néhányszor, már-már, szinte hittem,

Néhányszor megjelent az Isten.

Hárfámat már felakasztottam,

Hárfámat már leakasztottam.

Isten, kétség, bor, nő, betegség

Testem, lelkem összesebezték.

Voltam trubadur, voltam bajnok.

Rossz hátgerinczem százszor hajlott.

Mennyi sok mindent odaadtam,

A míg ily szépen elfáradtam.

Ülök, csapdos ár és hideg szél

Babiloni sötét vizeknél.

A muzsikáló Élet. Talán így kellene portraitirozni őt. Távol partokat mögéje, ahonnan a habok az üzenetet egyre hozzák. A "Harc a Nagyúrral", "Májusi zápor után" és "A paraszt Nyár" a legszebb, a legáhítatosabb ódák az Élethez.

Még néhány szót költészetének tartalmáról. Soha még magyar költőnél úgy nem éreztem, hogy egész gazdag élete költészetébe ömlött át, mint Ady Endrénél. Petőfinél sem. Vörösmartyról Schöpflin megírta: "Szerelmes költeményeiben majd mindig érzünk valamit, ami a dologtól idegen, ami közénk és a vers közé áll, mert ott állok a költő és a vers között is." Arany lírája - ez a nekem nagyon rokonszenves líra - úgy hat, mintha gyöngéd fályolokat eregetne lelke elé, melyeken keresztül csak sejteni lehet lelki életének finom kontúrjait. Ady költészetében az ember teljesen benne van. Közte és versei között nincsenek distanciák. Verseinek kiváló kompozíciója - ez a legbelsőbb, legrejtettebb, legművészibb kompozíció - tisztán azt a célt szolgálja, hogy az embernek és költőnek ez az egységessége érvényesüljön. Minden verse a maga finoman árnyékolt szavaival, ritmusával és földalatti zenéjével a gyökeréig fut minden érzésnek, egészen odáig, ahol az érzés a nagy schopenhaueri világ akaratból kipattant. Ahol az enyém és a tied és mindenkié. A "vers" jelleg, ami játékos megkötöttség e fogalomhoz tapad, az secundär értékű nála; az aesthetikai szempontok az ő verseinek olvasásánál a legkésőbb jelentkeznek; az elsőrendű az a psychológiai folyamat, hogy minden verse mintegy megváltás azoktól az erős érzésektől, melyekhez ezer finom gyökérszállal tapad. Rája gondolunk és magunkra, bús, üveges szemű szomorúságokra s a lelkünk mélyén érzések mozdulnak meg, melyeket a maguk kifejezhetetlen differenciáltságában csak Ady Endre költészete tudott kifejezni. Ki betűzte ki azt a fájdalmasan gyöngéd mosolyt, mellyel finom lelkű emberek gyermekkorukra emlékeznek? Ezekről a bánatos, halk lépésű búcsújárásokról gyermekkorunkhoz Ady költészete szól a legszebben. ("Egy ismerős kis fiú", "A maradandóság városában".) Ugyanezzel a lágyan simogató, babráló gyöngédséggel szól a falujáról, melynek erős vállára szereti lehajtani megszépült szatír arcát. ("Csicsitgat, csittit, csókol, altat S szent, békés, falusi hatalmak Ülnek majd a szívemre. S mint kit az édes anyja vert meg, Kisírt, szegény, elfáradt gyermek, Úgy alszom el örökre".)

Milyen másként jelentkezik az "anya" Ady költészetében, mint ahogy más - nagy költőknél is - megszoktuk. Náluk az anya rendszerint valami igen egyszerű poétikus fogalom: a végtelen szeretet és végső menedék. Adynál több; valaki, akinek e sokhúrozatú, szomorú versekhez köze van, akinek "barna kontya" köré e költemények őszies fényű sugaraiból fonódik glória, aki ennek a költészetnek alfája, miként a halál az omegája.

Oh élni bús és élni szép:

Áldott az, aki befogadja.

Ma, a kinek van édesanyja,

Him testvérem borulj elébe

S csókold meg sírva a kezét.

Ady gyönyörű költeményekben borul eléje ("Mária és Veronika", "Az én két asszonyom," "A kit én csókolok.")

"Eltemetve lenni, nem a legmelancholikusabb sorsa valamely kincsnek. Azonban annak a megismerése, hogy valamely csodálatos mű elmúlóban van, eltűnik, ez minden kéjt lázzá fokoz. Mulandónak lenni az értékek legértékesebbje. Karjainkban tartani és naponta látni: hogy hervad el a szeretőnk, ez valami hasonlíthatatlan melancoliával teszi teljessé az élvezetet, melyet szeretőnk nyújt. Nincs olyan igazi fokozott érzés, melybe a halál eszméje nem vegyült volna." Barrésnek ez a mondata jutott eszembe, mikor Ady Endre szerelmi verseiről gondolkoztam. És egy másik mondata: "A kéj és a halál; egy szerető és egy csontváz: csak ezek tudják még a mi elfáradt szegényes gépezetünket valami tevékenységre bírni." Egy szerető és egy csontváz. Ady Endrének szerelmi versei e kettőnek melancholikus találkozójáról szólnak. Felületesség volna ezt a szerelmet a sadismus szóval jellemezni. Két emberről szól, kik egymás életét megrontották, s akiknek e rontás nélkülözhetetlen ópiumuk. Még így sem; ez túlságosan egyszerű volna. Valami nagyszerű, kegyetlen őrültség van ebben a szerelemben, az örökös összecsapásokban és örökös egymáshoz simulásokban. Véres szentképekre gondolunk: szüzekre, kiknek fehér mellén tőrszúrás szederjes rózsája fakadt; ifjakra, kiknek ágyékába horgos hegyű nyilak szakadtak; végzetes, megmagyarázhatatlan, mystikus dolgokra, melyek ki tudja hová torkollanak. "Héja-nász az avaron," Örök harc és nász, "Két hajdani szeretők," A Léda arany szobra" a legszomorúbb, a legkegyetlenebb szerelmi versek... "Csupa rom és romlás a lelkünk, Mindegy, akartuk. Sorsunkon titkos, fekete leplek, Csak azért is szeretlek." Ez van bennök.

Az istenhez való viszonya sokkal egyszerűbb. Olyan egyszerűek az istenversek s olyan egyszerű az ő istenfogalma, mint amily komplikált a lélek, mely e versek alázatosságához menekült. S ezeknek a verseknek primitívsége nem stilizált, nem praerafaelita primitívség, hanem inkább ótestámentomi: hangjuk teli tiszta csengésű, - kétségeken és hitetlenségeken keresztül egyenest a szívbe talál.

"Ádám, hol vagy?"

Oszlik lelkemnek barna gyásza:

Nagy, fehér fényben jön az Isten,

Hogy ellenségim leigázza.

Az arcát még titkolja, rejti,

De Nap-szemét nagy szánalommal

Most már sokszor rajtam felejti.

És hogyha néha-néha győzök,

Ő járt, az Isten járt előttem,

Kivonta kardját, megelőzött.

Hallom, ahogy lelkemben lépked

S az ő bús, "Ádám, hol vagy?"-ára

Felelnek hangos szívverések.

Szivemben már őt megtaláltam,

Megtaláltam és megöleltem

S egyek leszünk mi a halálban.

Csak a hozzá nem értés vagy a rosszhiszeműség mondhatja, hogy ezek a versek Verlaine "Sagessse"-je nélkül nem íródtak volna. Verlaine Sagesse-je gazdagabban van hangszerelve, mint Ady "A Sion hegy alatt" ciklusa, több bennük a spiritualismus, a mysterium, a csoda, a kápolnák színes ablakain beszűrődő sejtelmes fény; Ady versei azonban egyszerűbbek és nemesebbek. Semmi katolicizmus, semmi vérjegy, semmi vonaglás földöntúli elragadtatásban; nála igazán nem kell attól tartani, hogy "hatásai abba a folyamatba torkollanak, mely a hegyeken túlról ered." (Protestánsok, majdnem protestánsok Ady Endre istenversei.)

Sokat lehetne még minderről írni. És érdemes volna. A pénzversekről. Arról a rossz fiakkerről, mely Párizsban, Bécsben - ködös téli este - mindig a Rotschildék palotája előtt viszi el. A Darius kincséről - száz forintról, - mely a szegény néhai Vajda Jánosnak a haláláig hiányzott. Az ő magyarságáról, mely mindennél keserűbb, mindennél igazabb. Párisról és a magyar ugarról. Az örök vándorlásokról nagy szűzi tájak felé, melyeket soha el nem érünk. ( Az "Uj versek"-ről írva azt mondottam: "A vágyódások az ő birodalma. A másik perc, a szent, titkos holnap, más tájak, más tengerek, nász, melynek ágyát még nem vetették, dalok, melyeket ismeretlen viharok rezgetnek ki hárfáján. És a sötét vizek, melyeket fáradt karjaival keresztülszel, foszforeszkálni kezdenek vágyódásaitól és e sejtésnek soha nem sejtett mélységei tárulnak fel szemünk előtt. A vágyódás az ereje, mely szaggatottá teszi lélegzetvételét - így hallgathatta Odysseus a hajó árbochoz kötve a szirének énekét - ...") Sokat lehetne még minderről írni... egyszer talán meg is írom.

VI.

A kifejezhetetlent fejezi ki Ady Endre költészete. Tompa érzéseket, megrettenéseket, amelyektől elszorul a torkunk s az jakunk némán mozog, névtelen sejtelmeket, melyeknek lidérctüze hirtelen a szemünkben gyúl ki, várakozásokat: nem tudni mért? kire? kísértéseket és kísérteteket. "Közel a temetőhöz," "Sírni, sírni, sírni," "Az őszi lárma," "A fekete zongora," "Özvegy legények tánca," "Jó Csönd herceg előtt," "Kis, falusi ház," "Nem jön senki" - csak úgy találomra kaptam ki ezeket - versek, melyeket lélegzetvisszafojtva lehet csak olvasnunk. Hogy éri el ezt a hatást? Baudelaire verseiben túlnyomó az alakító intelligencia: nagyszerű képekbe faragja érzéseit, művészi kézzel, művészi elgondolással. A művésziesség kedvéért sokat feláldoz érzéseinek eredetiségéből; képeinek, metaphoráinak súlyos brokátjába öltözteti s besugározza őket reflexióinak drágaköveivel. Ady közvetlenebb. Dekoratív elemei alig vannak az ő költészetének. A legegyszerűbb, a leghétköznapibb szavakkal dolgozik, de az a titokzatos erő, mely az írót költővé avatja (s amely semmiféle analysissel meg nem közelithető) a szárnyára veszi ezeket a szavakat és mélységek fölé emeli őket. "Párizsban járt az ősz" című versének két első versszakát ideírom:

Párisba tegnap beszökött az Ősz.

Szent Mihály útján suhant nesztelen,

Kánikulában, halk lombok alatt

S találkozott velem.

Ballagtam épen a Szajna felé,

S égtek lelkemben kis rőzse dalok.

Füstösek, furcsák, búsak, biborak

Arról, hogy meghalok.

Petőfi sem irt egyszerűbbet, keresetlenebbet. Ahogy a szavak halkan egymásba omlanak, ahogy kifejezései az alaptónusból mint félreliefek kiemelkednek, ahogy elhelyezésüknél fogva halkulnak, vagy jelentőségükben fokozódnak s ahogy az egészből kijön az, amit más szavakkal elmondani nem lehet - "égtek lelkemben kis rőzse dalok, füstösek, furcsák, búsak, biborak, arról, hogy meghalok" - ebben tökéletes. Új szót, új szófűzést alig találunk nála; de hogy a szavakat egy finomabb, nuanceirozottabb jelentésükben alkalmazza, - s ily módon befogadásukra csak a legérzékenyebb emberek lelki világát teszi képessé, - hogy a szavainak úgyszólván metaphysikai jelentőséget tud adni: ebben van az ő ereje. A jelzőinek szépségeiről szeretnék még írni. Arról, hogy szinte vizionarius erővel jelentetik meg előttünk a jelzett fogalmat. Hogy újak, merészek, szépek és egyszerűek. Nemes magyarsága csak teljesebbé teszi erejét; költészete gazdag olyan fordulatokban, melyeket - a magyar nyelv mesteri kezelése szempontjából - akár Arany János írhatott volna.

A drámaiság: talán ez az ő művészetének a kulcsa. A lírája él; minden szavában, minden fordulatában érezzük ereinek meleg lüktetését. Nem epikusa az ő érzéseinek, hangulatainak. Eseményekben jeleníti meg őket, a legfinomabbakat is; miközben cselekednek, miközben valami történik velők: revalálódnak. Hideg gyémántfényű gondolatokat nem termel az ő költészete; minden gondolat valami látható küzdésnek a produktuma. (Utánzói ebből a drámaiságból éppen csak a nagybetűs szavakat lesték el.)

Kompozíciója a legbelsőbb, legrejtettebb, legművészibb kompozíció.

Forrás: Nyugat 1909. 10-11. sz.