Nekem Ady Endre egy összemaroknyi versben él: a Vér és arany
könyvében. Sose láttam őt; sem életrajzi igazságokat, sem apró pletykákat nem
tudok róla; csak amit nem lehet elkerülni; úton-útfélen ragad valami az
emberre. Hiszen egy erdőben járunk.
De ismerem Ady Endrét, mint magamat, úgy is szeretem, mint
magamat; fajtám ő nekem mindenképpen: a pocsolyás Ér hét szilvafás
termőföldjétől, az "Idő-kovászai közt való vándorlásaig, bélyegesen,
csillagosan."
*
Lírára tévedek, ahogy róla szólani akarok. Úgy érzem, mintha
az én életemnek ő élte volna azt a titkos részét, amely nálam elsorvadt.
Szegény fiú, magyar Messiás, ezerszer Messiás. Igéid bővek, zengők, nagyok,
Korcs hegyi beszéd minden dalod, álmod az ige, az Üdv, az Út: s be hazug élet,
óh be hazug.
Mért hazug?
A munka nagy, nagy, áldásos kincstermése hiányzik belőle. Az
a pozitív haszon, amely az emberiségnek a semmiből ingyen hoz
megbecsülhetetlen, örömadó ajándékot.
De hát az nem haszon, ha valaki elsírja a mi bánatunkat?
elátkozza helyettünk a világot? ha elissza előlünk a borunkat? S a maga
szívébe, lelkébe, fejébe szed minden keserűséget, csüggedést, mámort; és ő
egymaga megy tönkre attól a sok méregtől, ami egy nemzet lelkéből gyűlt belé?
És nem drága, nagybecsű ajándék, ha örök igaz hangot ád
ezeknek az érzéseinknek?
Ki merne a költőnek maga adni lelket, s aki mást kíván tőle,
mint amit ő magából kiáraszt, nem ezt akarja-e?...
*
Én mámor-fejedelem!
Nem kell annak bort inni, akinek tele van a lelke részegítő
tűzzel. De ha még bort is iszik, bánatos, keserű, mérgezett, mindenféle, tőkén
és hordóban termett borokat, mi lesz abból?
Meg fogja írni a Vér és arany zengő verseit.
*
Micsoda nyelv! A magyar nyelv különös, csupa friss zöldet,
színes, pompás tarka virágokat termő bokorba hajtott itt. És az ég zenéje suhog
benne, körülötte, az ős szellő, az örökké ifjú zephir, amely mindig táncos,
kacérozó, néha magasabbra csap, máskor lelanyhul, de sohase lesz belőle orkán s
nem áll be szélcsend soha...
Ady Endre költő, tehát egy lépéssel tovább vitte a verselés
művészetét. Lesz dolguk a jövendő professzoroknak, míg kihámozzák ennek a
verselésnek a törvényeit. Nem olyan egyszerűek azok, hogy a lábaknak nevet
lehessen adni. Az érzés lendülete teremti meg a formát a legkisebb ízeig. S
ezen a formán rajta van a gondolat, a hangulat egész jelleme. Virágok ezek,
alakjuk, színük, illatuk, fodorodásuk van; eredeti, szépséges Ady-virágok.
Hasonlókat lehet gyártani; de újabb, közéjük illő valódi virágot csak Ady nyit
még. Ez az egyetlen fajtája a versformának a költő számára: az eredeti termés.
Soha már több valódi Berzsenyi ódát, Csokonai Lilla-kesergést, Petőfi, Arany
verset nem hajt a magyar lélek. Ne is teremjen. Ezekből a virágokból elég
egy-egy tő, ugyanaz kétszer ijesztően sok. Mindig új, mindig más legyen a
büszke díszvirág.
*
De hát istenem, honnan várjuk az újat? Hepehupás vén
Szilágyból, hét szilvafa árnyékából? Még mindig jöhet valami jó Galileából?
És ha jön, mi jó jön?
Soha találóbb jó nem jött, mind most: Ady.
Mi van a hét szilvafa alatt?...Látjátuk feleym, van ott egy
terpedt udvarház, jó tágas, üres, lomos szobák, nagy asztal, öreg almárium tele
boros kupákkal, az ablakokban mályva, rozmaring, hónapos rózsa és kívül udvar,
kert, tágas mezők, ahol dolgozik az emberállat, de az élet, az igazi emberélet
idebent folyik ebben a nagy szobában, a nagy asztal körül, a boros kupák
mellett.
És egyszerre csak a hét szilvafák alatt folyó emberélet
megistenült, költőjére talált és lőn nyolcadik nap: Ady Endre. Mert a nyolcadik
napja a világnak mindenkor az, amelyiken megteremti az isten a hét nap
költőjét.
*
Ne kicsinyeljétek azt az udvarházat, azt a boros kupás
asztalt, azokat a sírva vigadó szittyákat.
Sok erő, sok tehetség, sok nagyérték rejtezik ott s csak a
sarka csillog ki a nemes ércnek a barna, földes, kvarcos tuskókból. És sok
nemes aranyat, ezüstöt, ólom-réz-vas fiat termett már ez udvarház bányája és
fog teremni a haza s az emberiség számára. Most kiváltotta magából a hangot,
ide vezette közénk a hangulatát: Adyt.
Lehetetlen az, hogy megértsék őt.
*
Csak ott érthetnék meg őt, ott, ahonnan kinőtt, ahová már
többet nem fér be és ott legjobban nem érthetik meg.
Pedig megtestesíti azt az egész világot. A boroskupa mellett
búsuló magyart. Tisztán s megnemesítve őrizte meg hangulatlebbenéseit, hirtelen
fellobbanó akaratait, vágyait; mohó szomját a tudásra, a kultúrára, ezt a
csudálatos szomjat, amely egy-két csöpptől már megelégül és rejtelmes
megértéssel oltja, ingerli önmagát; megőrizte nagyszerű önmegvetését ez éjféli
dáridós lelkeknek, ezt a csudálatos önmegvetést, amely öndicsőítéssel dúsan
vegyes; a nagy csüggedéseket, amelyeket semmi sem enyhit, csak az öröm, hogy
úgy sincs mit veszteni...
Olvassátok ezt a könyvet, hét szilvafa árnyékából kinőtt
kultúrmagyarok s ezer zsibbadt érzésetek pezsdül föl. Fizikai részegség fog el
s vele erkölcsi, lelki, szívbeli; a mámor fejedelem itt zongoráz, tépve,
cibálva, a lelkünkön és bolond, boros szívünknek vére, amely nem fogy el, csak
a fajtánk kialudtán, kiömlik az ő ütemére.
*
Soha még borosverset nem irt magyar költő. Csokonai
pedzette.
Kancsót fiú, veszendő
Ez élet és előlünk
Mint egy palack bor, elfogy...
De Csokonai józan ember volt, komoly, okos szemű, házasodó,
"valóságos értékeket" termő magyar, csak persze olykor-olykor mámorra
vágyó. Petőfi sose irt. Neki csak a lelke volt tele borok tüzével, ám ez
másféle lázat szerez. Petőfiből hiányozott a percnyi megállapodás; sohase volt
ideje: eltékozolni egy percet a pohár gőzében. Petőfi sohasem sejtette meg a
testi mámor lelki kéjét. Arany, a józan, okos, magas életbölcseletű Arany már
tudott ott lenni a magyar szív korhelykedésénél. Toldi Miklóst ott ölelte
legkönnyesebb boldogsággal a kebelére, ott a kocsma asztalán, ahova a nap is
betekintett félszemmel egy törött ablakon. De Arany sem irt borverset,
Vörösmarty sem; a többiek vagy aprók voltak, vagy szégyelltek verset írni
részegen.
Adyra várt Az ős Kaján.
*
Bibor palástban jött Keletről
A rímek ősi hajnalán.
Jött boros kedvvel, paripásan,
Zeneszerszámmal, dalosan
És mellém ült le ős Kaján.
Duhaj legény, fülembe nótáz,
Iszunk, iszunk s én hallgatom.
Piros hajnalok, hosszu sorban
Suhannak el és részegen
Kopognak be az ablakon.
Végig, végig, olvassa ezt a verset végig mindenki, aki
mulatott valaha, vagy aki tudott volna mulatni, ha mellé ül le ős Kaján; a
korhely Apolló, gúnyos arcú,
Palástja csusszan, lova vár,
De áll a bál és zug a torna,
Bujdosik, egyre bujdosik,
Véres asztalon a pohár.
A szívem megrebben, mint mindig, ha csodálatosan igaz és
tiszta és szép hangot hallok:
"Nagyságos úr, kegyes pajtásom,
Bocsáss már, nehéz a fejem,
Sok volt, sok volt immár, a jóból,
Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
Apám, sok volt a szerelem."
A józan észnek, a nemes nagyszív érzéslobogásainak, az
álomvillanásnak, a részeg hebeségnek, a fizikai kin sajgásainak, a
mámorfejedelem egész lényének csudálatos megnyilatkozásai e vers strófái. Az az
érzésem, míg újra meg újra olvasom, hogy el kellene zárni a nem értők elől,
mint a két kőtáblát, mert profánná teszi a száraz józan szemek pillantása, mint
Noét a gyerekeié, mikor Adyval dalolta, hogy:
S én feszülettel, tört pohárral,
Hült testtel, dermedt-vidoran
Elnyulok az asztal alatt.
*
Szégyellitek magatokat tegnapi részegek. De akkor
megistenülve éreztétek satnya lényeteket.
Soha ezt a részeg isten nem láttam még, de más sem ilyen
felségesnek:
Ülök az asztal-trónon
Én mámor-fejedelem,
S fejemet, a sülyedtet,
Följebb-följebb emelem.
Nagy szemeim tüzelnek,
Fülemben ifjú dalok.
Orrom, szám, szívem töltik
Muskotályos illatok.
Boros, nagy dicsőségem
Villámlik, szinte vakít.
Kiáltok: "hozzatok, hejh
Egy inséges valakit."
"Ma királyi kedvem van,
Ma az élet meghatott,
Ma sajnálok, ma szánok,
Ma szeretek, ma adok."
S az első bus jöttmentnek
Pénzecském megcsörgetem.
S királyian, vidáman
Lábai elé vetem.
*
Édes korhely magam, aki az Ady segítségével leszámolsz A
nagy pénztárnokkal, le mint Judás a Jézussal, mint az asszonyok romja a
szerelemmel. Aki tobzódsz a bor vétkében elismételed, amit értesz, hogy "a
tested vidám lángoló katlan; égnek a nők, a házak, utcák, a szívek, álmok... és
kis ördögök jönnek, üstökkel a lángot lohasztják... szelek rázzák a régi
harangokat... szörnyű buta balság ül mellünkre... röhögést hallunk... ismét
csönd. Jön már? Várom zsibbatag, nyögve, sírva hívom. Most dalba fog a
manósereg s táncol a pilláimon... Várok megint, egy nagy sötét golyó gyulladt
ki valahol, egy nagy szív lóg fényes üstökén és zakatol, zakatol... Egy perc és
meghal minden bennünk, meghal a mesebeli herceg, meghal az öröm s mi sóhajtunk:
Rosz Isten, adnál legalább
Csak tizszer ennyi perczet."
*
Mit csinál az ember, mikor nincs tetőpontján a mámornak?
Mit,? Készülődik, hogy odajusson, vagy lefelé mászik róla. Közben csodálatos
ötletei vannak: Az anyám és én, Egy ismerős kis fiú, Párizsban járt az ősz,
Hotelszobák lakója, A percek aratója, A halál rokona, Három őszi könnycsepp,
Menekülj, menekülj innen, Hepehupás vén Szilágyban, Gyáva Barla diák, Megáradt
a Tisza, A magyar Messiások, Szent Margit legendája, A Duna vallomása, Az
Avar-domb kincse, Jó Csönd herceg előtt, Akik mindig elkésnek, Uzsorás Khiron
kertje, Vér és arany, A Zozó levele, A néma madarak, Kereszttel hagylak itt,
jöjj Léda megölellek, Szent Junius hívása, Egyedül a tengerrel, A szememet
csókold, Hazamegyek a falumba, Dalok tüzes szekerén, Az én két asszonyom, Ki ad
többet érte, Akinek dajkája vagyok, Az Értől az Oczeánig, ezek mind mind józan
versek, a legszebbek, amiket a mámortól a mámorig vivő út különböző pontjain
költő valaha dalolt, de valamennyin rajta van legalább a lehelete annak a
rózsaszínű ködnek, amely lángokkal és fekete bársonyos sötétségekkel gomolyog
Az ős kaján, A fekete zongora, Álom az álom helyett, Ülök az asztal trónon, Az
áhított csömör, Cseng az élet, Elillant évek szőlőhegyén, Várás a Tavasz
kunyhóban, Az alvó Csók palota, A nagy Pénztárnok, Lázár a palota előtt, A
gazdagság álma, Júdás és Jézus, Csak egy perc, hatalmasan áradó soraiban.
*
Nem ismerem több versét Ady Endrének, csak ezt az egy
könyvét olvastam. Odáig nem értettem, gúnyos mosollyal pillantottam egy egy
versére. Azóta félek olvasni őt. A magam hangulatának s az ő könyvének újabb
találkozására várok; nekem nagy lelki élmény az ilyen olvasás, nem kisded
szórakozás. És az ilyen nagy esemény sohasem sürgős, nem kell azt siettetni,
eljön magától is. Az élet olyan rövid, hogy semmit sem lehet elkerülni s olyan
hosszú, hogy minden utoléri az embert.
Forrás: Nyugat 1909. 10-11. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése