Babits Mihály: Tél

1.

Utazásaim közben hegyes vidékre jutottam. Nem tudom már biztosan, melyik évben történt és csodálatos módon azt is elfeledtem, hogy körülbelül merre. De a tájkép úgy áll előttem, mintha tegnap láttam volna. Egyfelen alacsonyabb domblánc zárta el a határt. A bájos dombok téli öltözetben voltak: sötétbarna, érdesbolyhos kosztüm és fehér prémes boák fedték kerek vállaikat. De a nap a hóprém színét gyenge sárgával bársonyozta. Késő délután volt. A nap a dombok felett lebegett, sötétnarancs színben, sugarak nélkül, simán és kopaszon, mint egy fényes futball-labda. A nagy hegyek és a dombok közt, a völgyben, hevert a falu. A tetők, mint cukros lepények, vastagon befedve; alattuk haragossárga tengeri-csöveket lóbált a szél. A tetőkről egy-egy csomó hideg hó néha nyakába zuhant a járókelőnek. Káromkodott és nevetve rázta le a gyöngyzuhanyt.

Szánom csilingelve suhant végig az utcán. A Szentháromság előtt piros arcú gyerekek hóval dobálóztak. A libaúsztatón csuszka volt. A kis hidakat fűrészpor és hamu tarkázta. A lejtőn apró szánkók csúsztak alá és billentek hanyatt. A boltos ajtaja csilingelt, a lámpa már égett benn, az emberek diskuráltak. Az udvaron több helyen hóember állt. A kicsi és ködös ablakok meleg otthonokat sejtettek. S a sok hűvös fehérség mintha a kedélyeket is megcukrozta és felfrissítette volna.

2.

A parókián, ahova betértem, meleg szoba fogadott. Együtt voltak valamennyien: a plébános, a káplán, a gazdaasszony meg a plébános húga. A plébánosra már alig emlékszem. Azt tudom, hogy pipázott és a dohányt dicsérte. A gazdaasszony okulárét viselt és egy képes folyóiratot lapozott. Mellette feküdt egy kötés harisnya. A plébános húga a válla fölé hajolt és nézte a képet. A kép egy banánfát ábrázolt. Az ágai föl és le nőttek összevissza és az önmagában szaporodó buja fa majdnem egy erdőt alkotott. Előtte egy kis félmeztelen néger fiú szürcsölte a hosszúkás gyümölcs levét. A háttérben pálmafák látszottak s hajló koronájukat magasra emelték a banánfa fölött. Oldalt egy keleti város, lapos tetőkkel és karcsú tornyokkal.

- Az ilyen képek - mondta a káplán - értéktelenek. Olyanok, mint az iskoláskönyvekben is vannak. Nincsen bennük semmi művészet. Nincsen bennük gondolat és eszmei tartalom. Képzelt ábrázolások. De manap még a képes lapok képeivel sem elégedünk meg, ha tárgyukban vagy beállításukban nincs cél és értelem. Való dolgokat mutasson a kép, életünkbe vágókra eszméltessen és új gondolatokat ébresszen lelkünkben. A század nagy küzdelmekkel teli. Kit érdekel a pálmafa és banán? Az újkeresztény művészet egyre halad és erősödik. Átveszi a hitetlen művészet fegyvereit, míg az, lélek híján, sárba fúl. A küzdelemből diadalmasan támad fel, krisztusi eszméivel, a katolicizmus.

3.

A kerek, nagy, egyszerű óra ütött a falon, és a gazdaasszony kiment vacsorát csinálni. Ekkor én vettem át a szót.

- Szeretem a telet - mondtam. - Ez a legszebb évszak. Friss és hangulatos, a tavasz sara és a nyár izzadsága nélkül. Pompás ilyenkor a szabadban is. Az ember csizmában tapossa a ropogó havat, feltűri a gallérát és vígan lesi az apróvadat a száraz fák mögül. Korcsolyázni is szeretek. Szeretem a jeget, ahol megszűnik minden súrlódás, minden akadály. Az emberi láb szabad lesz és szárnyakat kap, mint Mercuriusé. De még jobb talán szánkázni. A kedves szél pirosra legyezi arcunkat, s a talpak halk suhama az ember gondolatát a felhők után küldi. Mily édes aztán pihenni, lámpa mellett, a meleg szobában, kedves és művelt emberek közt. Végre otthon vagyunk, önmagunkban. A függönyös ablak, a hővédő falak lelkünknek bástyái. A világ kívül reked. Mit érdekelnek a század küzdelmei? A szobában béke van s az óra ketyegése csak a perceket jelzi, a századokat nem. Csak képzeletünk jár, és az messze járhat, banánokig, pálmákig. De mi otthon vagyunk és védve; lelkünkbe nem lopózhat gondolat, melyet szívesen ne látnánk. Egy verset olvastam egyszer a télről, melyet megtanultam kívülről. Az a címe: Téli képzetek és különböző jeleneteket ad elő a télről, mint egy kaleidoszkóp. Egy kicsit gyorsan változnak benn a képek, a versformája is szeszélyes, de azért meg lehet érteni és nekem nagyon tetszik. Éppen azt fejezi ki a végén, amit én most ki szeretnék mondani, de nincs igazán szavam

- Mondja el a verset - szólt a plébános húga.

- No, ha ti verseltek megint, én addig kimegyek, körülnézem az udvart, rendben van-e minden? - mondta a plébános, vette a sapkáját, pipáját és ment.

4.

Babits Mihály: Téli képzetek

A táj fehérbe öltözött

befútta a havas tél;

felhő alatt és hó között

magában áll a kastély.

Dinom-dánom, dáridom

hosszu téli este

senki sem jön az uton

mert a hó beeste.

De drótfonálon száll a hir

és búg a nyurga pózna

valaki nyög, valaki sir,

s sok messze cső golyóz ma,

Nellem-nollom, únalom

lanyha téli tábor,

csikasz ordit a havon

torkaszakadtából.

De Afrikában semmi hó,

dobol a sűrű zápor

s a sarkvidéki eszkimó

Nem fogy az éjszakából.

Diri-dingi-dingaló,

ez a könyvek éve:

tárva szép a kandaló,

könyv pedig betéve.

Most kerget népet a hideg

a sima városutcán;

most fájva zsong a vén ideg

s repül a szél a pusztán.

Dinom-dánom, dáridom,

mostan áll a farsang

zeng a szél a várhidon,

zeng a várban karhang.

A hó esik, fehér a sik

befútta a havas tél,

s ha szél keféli hómezét,

minden ház messze kastély.

Tam, tam, tam, tam, tam tamdá,

únalomnak ágya:

kályha mellett ábránddá

fagy az ember vágya.

5.

- Ha szél keféli hómezét, minden ház messze kastély: ez szép - ismételtem.

- És szép a célzás a téli háborúra és az exotikus országokra - mondta a plébános húga.

- Az ilyen versek - felelte a káplán - szépek, de haszontalanok és gondolat nélkül szűkölködnek.

Olyanok, mint a régi költők versei, amiket az iskolában tanultunk: Tél, Tavasz, de csupa haszontalan leírás és semmi új gondolat. Legfeljebb, hogy a háborúra céloz, az ad egy kis tartalmat ennek a versnek.

- Tudja, hogy a káplán úr is szokott verseket írni? - kérdezte a plébános húga. - Nagyon csinos versek, csakhogy a bátyám azt mondja, hogy szocialista versek. A Magyar Szemlében már meg is jelent.

Kértem a káplánt, mutasson meg néhányat költeményeiből.

A káplán kiment szobájába, hogy behozza.

6.

Akkor a plébános húga mellettem állt. Nyúlánk és karcsú leány volt és a szemei tűzben égtek. Hanyagul egy kendő volt a vállára vetve; a haja sötét volt. Nem szóltunk és hallatszott az óra ketyegése.

- Igen - szóltam végre - végre megtaláltalak. Tudod, hogy érted utaztam ilyen sokat? Kocsin és vasúton, gépkocsin és szánon, csak téged kerestelek. Átrobogtam a városokon és a falvakon. Erdőkön és szántóföldeken. Kompokon keltem át, hegyekre másztam. Hajók fedélzetéről kémleltem érted a partok bokrait. Kerekeimen megláthatod az aszfalt sarát és a puszta homokját. Ruhámra tapadt por, bogács, jégmara. Lelkemben a világ ezer képét hordom. Mind csak teérted. Ki hitte volna, hogy e meleg szobában megtaláljalak? Most velem fogsz jönni. János lenn vár a szánnal. János is nagyot fog nézni, ha ketten jövünk. Szépen bepólyázlak. Mily gyönyörű út lesz! Úgy siklunk a havon, mint hajó a vízen, táncos a parketton. S szánunk a boldogság korcsolyája lesz.

Ebben a pillanatban a plébános húga kivonta kezét a kezemből és elhagyott és kiment.

7.

És ekkor én félni kezdtem és nem mertem sem utána menni, sem pedig ott maradni. Feltártam az ajtót, kibotorkáltam a sötét tornácra, megleltem a fészert, János ott hunyorgott, felültem a szánra, csúsztam a havon át, gyorsan a falunk át, sűrű hópelyhek között csilingeltem dombon át, mentem tág mezőkön át, elértem a városba, reggelre és egy kávéházban reggeliztem.

Forrás: Nyugat 1909. 1. sz.