Kis, kezdő és szegény ország vagyunk. Ezért nálunk csak az
olyan költő kaphat helyet a napon és polcot az emlékezetben, aki széles rétegek
vágyait és fantáziáját, nagy tömegeket, bár öntudatlanul foglalkoztató álmokat,
szociális forrongások tengerszín alatt való háborgását, összecsapások
fegyverzaját, jajjait és ujjongásait, szóval minél több embert, minél
közvetlenebbül érdeklő gondolatokat és érzelmeket szólaltat meg. Általában úgy
van az, hogy az igazi nagyok művészetben, költészetben mindig tömegek és
tömegek mozgolódásainak kiizzadt gyöngyei voltak; igazi korszakos értékek csak
azok voltak, akikben egy-egy forradalom szólalt meg; új utat vágók, új hangok
megütői csak azok, akikben tömegek fölkavarodása, akikben a szociális fejlődés
lökésről lökésre, nyomott, vagy fegyver-hangos ütközetről ütközetre haladó
menete tükrözik; igazi egyéniségek - bármennyire paradoxonnak hangozzék is még
ma legtöbbek fülében ez az igen is logikus és egyszerű megállapítás - csak a
tömegek emberei: tömeg-törekvések és érzések, tömeg-mozgolódások,
tömeg-összeütközések kifejezői.
Kis, kezdő és szegény országokban meg éppen minden másforma,
differenciáltabb és differenciált kereteken belül maradó hang elvész, mint a
pusztában. Luxusra nincs energia; a mindennapi kenyeret is alig, hogy
föltengődtetni tudják. Az ilyen országok hangversenye csupa harsona; a
pásztorsípokat fúvó tüdők csakhamar elsenyvednek. Innen van az, hogy kis
országok sokkal nagyobb mértékben tudnak gyakran meghallgattatáshoz jutni a
világon, semmint azt a nemzetek közt való súlyuk után következtetni lehetne és
innen van az, hogy kis, szegény és kezdő országokban, mint például nálunk, alig
szólal meg hang, amely ne fújná rétegek, tömegek kótáit, amelynek ne volnának
határozott és világos szociális vonatkozásai.
*
Érthető ilyenformán, hogy Ady Endre, akinek jelentőségét
annyira érzi mindenki, akiről nem is beszélnek másként, mint rajongással, vagy
haragos ellenszenvvel, egész munkásságában, minden versében, minden sorában és
refrénjében, szociális forrongások, törekvések és elkeseredések, küzdelmek és
háborgások kifejezője és terméke, olyan nagy mértékben, amilyenre nálunk még
példa alig volt. Az ő sírásában tízezrek jajja van benne, keserűségét milliárd
meg milliárd könnycsepp hordta össze, kétségbeesésén átzöldellő reménységei
százezrek számára az ígéret zöldje. Ő a mai Magyarország harcainak Tirtajosza,
szociális jelenség olyan kifejezetten, olyan közelről érezhető nagy mértékben,
hogy szinte azt lehetne mondani, bizonyos küzdő rétegeknek alkalmazott harci
dalosa.
Ez az oka annak, hogy aránylag nem nagy zenekarral dolgozik,
hogy a mondanivalójában szinte refrénszerűen visszatér mindig ugyanarra a
néhány tézisre, bár aztán e kereteken belül, kápráztatóan sokszínű meglévő
hangjaiból hihetetlenül változatos skálát csinált magának. Rendkívül mélyen és
görcsös-erősen bele van gyökerezve a talajába; abba a rétegbe, amelynek
hagyományai, örökletes tulajdonságai és bűnei öntözték, trágyázták az ő pompázó
virágzását. És annyira heves, visszautasíthatatlan benne az ösztön, hogy annak
a harcnak trombitáit szólaltassa meg, amelynek szószólójául küldetett, hogy
bárhová is néz, bármerre fordul, bármerre vágyik, végül marsok és riadók
pengenek a húrjain.
Az ő látszólagos önmagát ismétlése tulajdonképpen nem is
egyéb különösen pregnáns egyéniségnél és az ő egész munkája, számtalan sípot
megszólaltató, a sugarakat számtalan szikrázó színre bontó, ezer versszakból
való egy vers.
*
Ady Endre beteg, nagyon beteg. Most nem akarnánk itt azzal
az ősi kérdéssel foglalkozni, hova tegyük az egészségnek és betegségnek oly
bizonytalan határvonalát, hová különösen költőknél. Az az egy azonban
kétségtelen ugyebár, hogy Ady Endre hisztériás, extatikus, vizionárius,
féktelen erupciókban kitörő hangja csak fokozása annak az áldott betegségnek,
amely valakit költővé bélyegez. De vajon Ady Endre ott áll-e már az ő
betegségével, túlemelkedve a megértők tömegének idegein és fölfogó
megérző-képességén, jeges csúcson, zilált haja mint lobog a szélben, az őrület
felhői közepette? Vajon kuriózum-e, néhány jobb dolga-nincs sznob számára, vagy
egy nemzet költője?...
Egészséges, a lehetőségig normális költője csak egészséges
országoknak és koroknak lehet. A mai Magyarország, az ő rettenetes szociális
ellentéteivel, szakadékokkal elválasztott rétegeivel, egymástól századokkal
elrugaszkodó osztályaival, kétségbeejtő mindenfajta nyomorával, romlásával, görcsös
küzdelmével a fojtogató fenyegetéssel fel-feltűnő néant ellen; belső harcaival,
napról-napra hangosabbá, kíméletlenebbé váló, már szinte orosz méreteket öltő
szociális forrongásaival; nagypipájú, kevésdohányú voltával, kitartott, vért
szívó, jogosulatlanul hízó, Amerikából Ázsiába csöppen Budapestjével;
határállásával a lázas, szédületes tempót vevő nyugati kapitalizmus, és a
nagykapitalista világrendbe általános, nehéz, nyavalyatörős, talán százados
forradalommal beleilleszkedni igyekvő Kelet között - ez a rendetlen,
hisztériás, beteg ország és kor nem találhat kifejezőbb és szuggesztívebb
költőt Ady Endrénél.
Azonkívül pedig Ady Endre betegsége tősgyökeresen annak a
társadalmi rétegnek a betegsége, amelyből kinőtt. A romlásnak indult birtokos,
vagy volt birtokos magyar középosztály büntetlenül nem áldozott évszázadokon át
egyetlen szellemi mulatság gyanánt az iddogálásnak; az egész ország
össze-vissza rokonodása; a szüntelen egy kasztból való házasodás a
degenerálódás mindenféle tüneteit nyomta lelkeikre; az időn túl ridegen
megtartott feudális gazdasági berendezkedés satnyává tette a földet és satnyává
a rajta élőket, szegényekké és a szegénység minden bajával ékessé; a korlátlan
hatalom, amit jobbágyaikkal szemben élveztek és élveznek, valami féktelenséget
és gőgöt fejlesztett ki bennük, a tropenkollernek egy magyar nemét; gyomruk
rossz és szívósságuk, ellent álló erejük minimális; nem dolgoztak soha és
idegrendszerük munkára való oldala elsatnyult - beteg nép. És mindennek a
betegségnek bánatában, törekvéseiben, keserűségében, hangjában, szerelmében,
halni vágyásában foglalatja, pézsma-terméke Ady Endre, aki méltán hivatkozik
büszkén rá: ő ne volna magyar?...
*
Ady Endre szilágysági protestáns kisnemes. Családjában,
mindkét ágon voltak prédikátorok és a protestáns tradícióknak, szonór,
telthúsú, vértől kicsattanó beszédmódja termékenyíthette meg
gyerekintelligánciáját. A beszédnek és írásnak az a gondozott, ritmusos, szinte
áhítatos formája, amellyel a bibliával táplált protestánsok és különösen protestáns
papok jóformán egyedül őrzik, ápolják nálunk ezt a prédára hagyott, megcsúfolt
magyar nyelvet, jelentkezik és virágzik ki dúsan az Ady Endre egészen különös,
új, elragadó és mégis oly ős gyökereken nőtt, oly igaz magyar nyelvében.
Bibliai komolyság és zsoltárszerű zengzet, - "istenszag" van rányomva
az ő strófáira, amellett, hogy úttörő, korlátokat tagadó, modern létére minden
izében meleg életet lehelő valójában, érzelmeiben, idegvilágában ma utolsó
óráit élő és szenvedő huszadik századbeli voltában e régi pénzén olyan új
gazdagságokat vált, amit talán Vörösmarty óta nem láttunk. Temperametumát és
eksztatikus alkotó-módját hozzátéve, bizonyára, e bibliai kultúrán táplált
elokvenciája teszi azt, hogy mindent, érzéseket, elvontságokat, verstémáit,
megszemélyesítsen és személy gyanánt szóljon hozzájuk, nem pedig Baudelaire
hatása, amit csak azok állíthatnak, akik Ady Endrét talán olvasták, de
Baudelairet semmi estre sem ismerik. Része lehet ebben az ösztönében talán
annak a keleti vércsöppnek is, ami örmény eredetű anyja révén került az ereibe.
Másik forrása az ő hangjainak a régi magyar irodalom gazdag
oázisa, a kurucköltészet. Azok a régi kisnemesek, akik egy küzdelmes,
mozgalmas, verekedő korban, nyugati műveltségtől beoltottan a biblia
rezonanciájával lelkükben, föld nélkül, hazátlanul kóboroltak, szerte
Magyarországon és a világban, mit ő és tavasz múlását, szerelmüket, harcaikat
énekelték maguk mulattatására. A kuruc versek lüktetését, amelyeket egész az ő
idejéig nagyon elhanyagoltak az újabb magyar költők, ő ébresztette új életre a
maga költészetében és ha Ady Endre mesterét, elődjeit keressük, nem kell, hogy
"szemünket Párizsra vessük," hanem idehaza, a kuruc korig kell
visszamennünk.
*
Ha a magyar költő szíve-vágyát, ideálját keressük, a
legmagasabban szárnyaló ritmusok és gondolatok között is, végül megtaláljuk a
tiszta fehér vidéki házacskát, a hűs méhest, földet, szőlőt, baráti kört és egy
szerény, mosolygó feleséget. Ady Endre az első jelentős magyar poéta, aki
elszakadt legbensőbb vágyaival a földtől és hűs erényeitől, aki a füstös és
fényes, dús és nyomoros, a nagy kapitalista napsugarakon veszett táncban
kavargó aranyatmoszférájú Kozmopoliszban járt költi kalandok után. Az ő vágyai
féktelenek, étvágya mohó vizionarius szeme szinte tágabb beteg gyomránál; ő
járt a Gonosszal a hegytetőn, meglátta a világ minden csudás kincsét, mámorosan
rohanó életét; megkísértetett és elbukott. Nem tudja és nem akarja álmait a
magyar költőnek kiszabott sovány földre, annak örömeire korlátozni; ismeri a
maga értékét és modern ember létére tudja, mi jár a szellemi munkáért. A
jussáról, - hiszen nyakas magyar sarjból való - nem akar lemondani; mint a
nagyapja, tán élet-halál pörbe szállt az osztályos atyafiával, neki egyszer
ilyen kétségbeesett pöre van a sorsával. Újra és újra birokra kel ezzel a
disznófejű nagyúrral,- mert nem adja néki, éppen néki, akinél méltóbbat és
rátermettebbet a világ minden káprázatos élvezetére nem tud, az aranyakat, a
világ legszebb dalát zengő aranyakat. Újra, meg újra kezdődik a harc; új
Anteuszként, akinek mindig az idegen föld, az ő szépségeivel és gazdagságával
adja meg a kétségbeesést, az újra feltüzelt, élesen fájó, vad kívánságokat,
újra, mindig újra birkózik az ő hatalmas ellenségével; és százszor kifáradtan
vereséget szenved, százszor ismét kezdi, amíg végre bágyadtan már csak azért
könyörög, hadd legyen meg benne is az a lemondani tudó, kevésre korlátozott
szerény ösztön, ami másoknak olyan szép boldogságokat gyümölcsözött.
Ez a feltétlen vágyakozása a nagyvilág jólösmert örömei után
termelte - azt hiszem - legérdekesebb, leginkább egyedül való, legértékesebb
dalait. Búgó szerelmi vallomásai, kétségbeesett átkozódásai, elragadtatott
himnuszai a pénzhez tán az egész világirodalomban páratlanok. És ennek a
nótának csakugyan itt nálunk, Magyarországon kellett megteremnie - ez az igazi
magyar nóta! Nálunk, ahol jogtalanul, bár a Nyugathoz fűzött voltunkból
érthetően, valódi eszközök és képességek nélkül, intenzív nyugati életet
igyekszünk mímelni, - a feneketlen nyomor és tudatlanság ingoványa, meg a
terméketlen, agyagkemény uralkodó osztály közt egy vékony kis humuszréteg terül
el; talán néhány ezer lélek az egész, minden nyugati hájjal fölösen megkent,
élénk szellemi tulajdonságokkal betegesen dús, korán érő, lázasan izgága rétege
a szellemi munkásoknak. Ettől a rétegtől, amely mintha maga akarná átélni az
egész ország stagnáló elmebeli- és lelki-életét, semmi gondolat, semmi szép,
semmi új és modern nem idegen. Rettenetes kultúréhség, annak anyagi és szellemi
téren való kielégítésének mohó vágya uralkodik benne és minthogy az ország
egyéb rétegeitől nagy szakadékok választják el, önmagát emészti lázas balkáni
módra túlkulturált életében. Ez a réteg, amelynek kvalitásai szélesebb körre
egyenletesen elosztva egy haladott ország áldása lehetne, nálunk szintén nem a
gyarapodást szolgálja, hanem a feloszlást. Egyébként is közel állván anyagi
léte folytán hozzá, roppant nagy éhségei, szinte korlátlan kultúr-vágya révén a
szellemi proletariátus karakterisztikumát ölti fel: ez a réteg fermentum, amely
szakadatlan forradalmat szolgál.
Ady Endre, a föld nélkül maradt magyar nemes, az állam
szolgálatába is léphetett volna, de költő-volta belevitte ebbe a szellemi
proletáriátusba. Nálunk a csak költő és igazi költő többnyire szellemi proletár
(Petőfi is az volt), közönsége amely eltartsa alig van és ennek a kis
közönségének magas nívója, nagy igényei mindig távolabb viszik a közönségétől
messzi-messzi torlódó nagytömegtől... Ady Endrében a kútura minden ékességével,
étvágyával, ösztöneivel teli, de meztelenül e világon hagyott felsőbb szellemi
proletár kétségbeesett dala szólalt meg. Az Európát járó balkáni raszta dalait
ő adta a világnak.
Forradalmi kötészetének gyökerei ezekből már világosak. Ady
Endre nem proletár-költő, nem munkás-költő. Ő a halál rokona, aki szeretne
mindent megcsókolni, ami elmegy, hogy is dalolhatná a kemény munkában és hideg
küzdelmekben foganó új világ énekét. Az ő hangja csak az új Magyarországnak
szól. Munkásokról és munkás-érzésekről szóló néhány verse erőtlen, tán hazug
is. Ellenben a vad gyűlölet harangosan kongó legszebb hangjait találta meg
saját osztálya, a földesúr, a dzsentri ellen. Az a nép, amely ezen a pusztuló
országon az élethez erőszakosan kapaszkodva vergődik a halállal, tárgya az ő
gyűlöletének. Dózsa György szellemét hívja segítségül az ellen a nép ellen,
amely okozza, hogy sivár kulturálatlanság és szegénység közepette, teljes
értékét megközelítően sem élvezve, helyét nem találva kell lézengenie. Az ő
költészete csak a virágzó, gazdag, kapitalizált és konszolidált Magyarországot
reméli és kívánja, annak akadályait döngeti, a régi feudális rend maga vérében
és bőrén érzett átkára olvas rá.
Ady Endre a magyar középosztály rothadásán kigyulladt, de
perzselő tűzzel lobogó lidérc-láng.
Forrás: Nyugat 1909. 10-11. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése