Sokáig, fellépésétől kezdve szinte egészen a legutóbbi
hónapokig volt egy motívum az Ady Endre költészete körül támadott kultuszban,
amellyel kibékülni nem tudtam és amely megzavarta a vele való foglalkozás
gyönyörűségét. Most, úgy tetszik, egyszerre rájöttem valamire, új, igazabb
szempontot találtam és ez megnyugtató érzéssel tölt el. Egészen egyszerűen és
őszintén szeretném ezt elbeszélni: - nem tudom, nem vagyok képes megérteni,
miért lehetne Ady Endréről csak a zavaros, misztikus rapszódia réveteg
mű-dadogásával tárgyalni?
Apró gyerek korom óta hóbortos, beteg bolondja vagyok a
verseknek. Zokogó dalok mérge át- meg átitatta a lelkemet és igen-igen nagyon
értek ehhez a lelki toxiológiához. Világosan emlékszem arra az intenzív, mély
hatásra, amit az Ady Endre muzsikájának első akkordjai keltettek a szívemben.
Igaz, bátor és fájó hangok voltak és új hangok is, igen - (de hát miért, miért
volna az a legfontosabb, hogy újak?) Hanem aztán úgy jött, hogy nem ismertem ki
magam többé. Az ouverture egyszerre összekuszálódott: nem akart kibontakozni:
mellékhangok származtak - egyre ismétlődött valami, újra és újra a nyitány
motívuma harsogva vadul, fenyegetőleg, végre már keserű makacssággal, a
zenekarból. Csodálkozva kaptam föl a fejem; aztán körülnéztem. Honnan e zavar ?
Művészi, költői érzések zenekara helyett harcos trombiták
állottak csatasorban. Civakodó, fenekedő csatakiáltások gomolyogtak egybe: és
én elhűlve, bámulva láttam alakulni ezt a csoportot, elől az új költővel, aki
keserű daccal vitte előre a zászlót. Mi ez? Verekedni akarnak ezek? Kivel,
mivel? Hogyan ? Elől az új költő ment: a verseiért verekedett.
Hát ez volt, amit sokáig, igen sokáig képtelen voltam
megérteni akkor. Most már tudom: a nézőpontom volt hamis. Forradalomról
beszéltek. Hogyan? Forradalom: de miért? Egypár új vers miatt. De hisz ez
képtelen, ostoba és gyerekes dolog: jelszavakat kiabálni, felfordulásról
beszélni, azért, mert valaki, egy mély és érdekes ember újféle szavakban és
újféle érzésekkel valamit dudorászott maga elé. Ez lehetetlen, értelmetlen és
zagyva félreértése a dolgok jelentőségének, vagy a legjobb esetben sivár
közgazdasági jelenség, a fiatalok küszködése az öregek ellen, a megélhetésért.
Hogyan lehetne másképp verseken hajba kapni? Aztán itt van maga az ember:
néhány gyönyörű akkordja után teljesen abbahagyja az alkotást, kilép önmagából,
hogy azok közé álljon, akik síkraszálltak érte; - egész tehetségét az önmaga
kultuszának szenteli; nem közvetve, művekkel bizonyítva zsenijét, hanem
közvetlenül azzal, hogy folyton az önmaga csodálatának mámorát írja; különös,
újszerű allegóriákban egyre csak arról szólván, hogy micsoda jelensége ő a
Kornak, ő, a sok ezeréves áloe-nemzedék első és utolsó virága, aki hadakozni és
rombolni jött ide. Hadakozni: de mivel?
Első csodálkozásom után az a világos érzésem volt, hogy itt
valami nincs rendben, vagy én rosszul fogok fel valamit. Mert hát mi köze van a
költés művészetének verekedéshez, pártokhoz, hosszú cikkekhez, a művész önmaga
iránt táplált - bár teljesen jogos és érthető - csodálatához? A költés
művészetének versekhez, szép versekhez van köze és semmi, semmi egyébhez.
Hogyan van hát akkor, hogy Ady Endre mégis újszerű, mély hatással van reám is,
jóllehet tulajdonképpen nem is versek azok, amiket ő ír, hanem (szigorúan véve)
arról szóló rapszódiák, hogy ő milyen nagyszerű és új verseket írhatna, azzal a
zsenivel, melyet magában érez.
És ekkor rájöttem arra, hogy nekem a nézőpontom volt hamis:
a koordináta-rendszer középpontját át kell helyeznem magamból ő belé: - és
egyszerre érthetővé lesz a csatazaj is, a kultusz is, az öncsodálat is.
Mert a legfontosabb Ady Endre költészetében nem is annyira
az ő versei, - melyeknek egy része, az igazak, őszinték, azok, melyek nem a
nietzschei hatás kultúrtermékei, irodalmunk kincsei közé került: - hanem ő
maga, az egzotikus és fantasztikus áloe-virág, mely az önmaga képét bámulja a
Lét vizeinek titokzatosan sötétlő tükrén. Világosabban és ridegebben szólván:
az a lenyűgöző és szuggeráló hatás, amit mireánk, költészet-bolondjaira Ady
Endre egyénisége gyakorolt, ebben az egy szóban fejezhető ki: karrier. Ady
Endre igazi, megkapó költő-karriert csinált, iskolát alapított; megbolondított,
összezavart, szuggesztív erővel magába szédített egy csomó versfaragót,
éreztette az erejét: - és ez mámorral töltötte el őt és ezt a mámort mi is érezzük.
Nem a versek tehát, - mert soha versek, ilyenféle versek, forradalmat nem
idézhetnek elő - hanem az önelragadtatásnak az a mámoros, zarathustrai érzése
bűvölt el minket, csüggedteket és kételkedőket, mely Ady Endre egzotikus
lényéből áradott ki versein keresztül. Az bűvölt el minket, az a mámor, amelyet
a költő érezhet, mikor magasan a bámuló és tompa emberek fölött látja szárnyaló
zsenijét.
És mindez igen egyszerű és természetes igazság: ha nem is
így, de alapjában és öntudatlanul mindnyájunkat ez az érzés köt a
karriert-csináló költőhöz. És ez jól és becsületesen van így: lírai költőnél
nem a mű, hanem az ember fontos, aki szuggesztív erővel hat reánk. Mert
nyilvánvaló - és ezt akartam végeredményben levezetni - hogy nem miértünk van
az effajta költő, hanem mi vagyunk őérette: hogy keretet alkossunk határtalan
szubjektivitásának: zajjal, pártokkal, jelszavakkal, hogy csodálatos és
önmagának oly titokzatos lelkét bevilágítsuk a dicsőség részegítő aranyával:
hogy elébe tartsuk az ő hatásának ragyogó tükrét, amelyben riadtan és mámoros
szívvel látja meg önönmagát.
Ady Endre azt írta egyszer: "A verseinket nem olvassák,
ha olvassák, nem értik, s ha értik, annál rosszabb."
Ez igaz. Ady Endrét nem érteni, hanem csodálni és szeretni
kell.
Forrás: Nyugat 1909. 10-11. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése