 |
| Goya: Bermudázné arcképe |
Vasárnap délelőtt a Szépművészeti Múzeumban. Bámulatosan
népes termek - holott szép nyári nap süt odakünn és a múzeumi helyiségek nálunk
hagyományos, téli melegedő helyei a fűtőanyaggal meg nem áldott emberiségnek.
- Ez az - állapítják meg örömmel.
- Százezer forintért vették.
- Meg is éri. Gyönyörű.
- No, mégse adnék ennyit egy képért.
És valóságos tömeg tolong az elegáns asszony-arckép előtt,
Bermudezné előtt, aki ma Budapest legnépszerűbb hölgyei közé tartozik,
vetekedik a víg özveggyel, cikkeket írnak róla, botrányokat szagolnak
körülötte.
Francisco Goya lehetne még sokkal híresebb régi mester, Céan
Bermudez spanyol író feleségének az arcképe még sokkal elegánsabb, finomabb,
sugárzóbb lehetne, bizony alig vennék észre a létezését, ha financiális viták
hullámai nem csapkodnának körülötte.
Hála istennek, hogy csapkodnak. Ez a kis fiók-botrány, amely
szegény nem tudott megnőni, némi kapcsolatot teremt a múzeum és az élet között.
A mi életünk pénzügyekkel kezdődik és pénzzel végződik. A napunk szövetkezettel
kél és váltóóvással nyugszik, parlamenttől kezdve a színházig, az újságoktól a
szobor-pályázatokig nincs intézmény, amelyről ne tudnánk, vagy ne akarnánk
tudni, miféle bajok vannak a mérlege mögött.
A múzeum hidegen, jegesen, idegenül, titokzatosan meredt
ebbe az ügyes-bajos világba. Tudtuk, hogy valaki alapította és hogy van, hogy
ajándékba kapta az Esterházy-képtárat és különös, régi képekkel akasztják tele
a falát.
Igaz, volt valamikor egy Pulszky Károly-botrány, de már
elfelejtettük és amint Goya fellépésétől számítják a festőművészet új irányát,
mi neki köszönhetjük, hogy figyelmeztet a múzeumra, mint eleven valóságra,
amely nem csupán létezik, hanem él, mozog, vásárol, körültekint, pénzt költ.
Komoly, közéleti tényező.
A pénz szaga nyomán szép nyári időben is elmegy a múzeumba
az indolens és felületes budapesti nép, felkutatja az új Goya-képet,
összehúzott szemmel nézi, értékeli, bírálja - egészen mindegy, hogy milyen
szempontok szerint - megállapítja a szomszéd képekről, hogy azoknak is Goya a
mestere. Tanul. Tudomásul vesz egyet-mást a képtár lelkéről, belső
tulajdonságairól, jelleméről.
Köszönet érte a pénznek, a mindenható hatalomnak.
*
Bermudezné arcképével együtt négy Goya-képe van most már a
budapesti Szépművészeti Múzeumnak. Kettő - a vízhordó leány és a köszörűs - még
a múzeum magvából, a régi Esterházy-képtárból ered. Marques de Cabarello, az
utolsó inkvizíció igazságügyminiszterének arcképét két éve szerezték meg és
közéjük most vonult be diadalmasan a külföldi múzeumoktól irigyelt
monumentális, fényes portré, Bermudez spanyol író feleségének arcképe.
Jól elhelyezett, jól világított, értelmes, becses kis
gyűjtemény. A múzeum földszinti termeiben még Goya rézkarcainak kiállítását
látogatják, ezt a teljes sorozatot egészíti ki a múlt század termékeny művésze
rengeteg sok képeinek kis töredéke. A tipikus, friss jeleneteket, utcai
impressziókat ábrázoló grafikus Goyához a két régi kép áll közelebb. Főképp a
köszörűs. Gyorsan, brutális foltokkal festett. Az a mai tárlatokról ismert
technika, amelyet bizonyos távolságról kell szemlélni, mert kivésett vonalai,
kicirkalmazott hajlásai, szirupos színei nincsenek. Egy vörös folt a tömpe orr
helyén, néhány széles ecsethúzás a kócos koponyán, ez már színfestés és
színlátás, ez a mi szemünknek a megfigyelési módja, kontúrokat elmosó,
részleteket nem ismerő közvetlen ábrázolás.
A vízhordó leány decensebb, tartózkodóbb, tagadhatatlanul
gondosabb is. Végtelenül kedves arc, foltos, piszkos ruhában fejedelmi termet
és bámulatosan eleven mozdulat. Mind a kettő: merész visszaadása a
mindennapinak, az egészen közönségesnek, ama fel nem cicomázott életnek,
amelyet Goya kortársai nem tartottak éppen művészi ábrázolásra méltó
feladatnak. Ugyanez a friss, éles szemű Goya karcolta rézbe válogatás nélkül a
háború, az utca jeleneteit. Erről a Goyától írták meg, hogy vakmerően ostorozta
a vérontást és meleg szívvel leszállott témákért a néphez.
Igen. De ugyanabban az időben Goya egyúttal - udvari festő.
Hercegek, tábornokok, miniszterek, állami méltóságok megörökítője. A rémséges
háborújelenetek alkotója nagyon előkelő reprezentatív arcképet fest Cabarello
Marquesről, az inkvizíció miniszteréről. Kifejező, karakterisztikus és eleven
kép, a színei Goya módjára lármásak, de jól nevelt, de szigorúan udvari. És a
Bermudezné arcképe - ez csak olyan embertől eredhetett, aki nemcsak tökéletesen
ismerte, hanem föltétlenül méltányolta is a finom, úri életmód adta szépségeket;
a rózsás, illatos, jóléttől kipárnázott bőrt; a hajlékony és egészséges testet,
a finoman omló, formákhoz simuló ruhát, a rafinált divathatásokat.
Nem volna utolsó mulatság, felkutatni - talán nincs is olyan
nagyon elrejtve - hogyan jött létre ez a kép. A művészi író jóindulatát
jutalmazták-e vele - manapság nem szokatlan módon, vagy finomabb és egyénibb
érzésekből ered az a végtelen szeretet, melegség, amely, mintha a megcsinálásán
is elömlene. A világért se szabad rosszat gondolni egy rég porladó asszonyról,
feleségről, de - istenem - olyan minden erkölcsöt megvetően ugrik ki ennek a
divatkirálynőnek a túlságosan markáns, klasszikus mérték szerint feltétlenül
csúnya alsó ajka és megboldogult Francisco de Goya gyermekkorától késő
vénségéig annyira szerette az asszonyokat.
A divatkirálynő tökéletes biztossággal tekint alá a rámák
közül. Nézzék meg az asszonyok. Lehet tanulni tőle egyet-mást. A szabónők is
nézzék meg. Olajzöld könnyű géz tapad reá - alatta okvetlenül selyem-alapnak
kell lennie. Rövid csipkeujjak, a szélesen elomló szoknyán roppant finom
árnyalatú széles selyemszalagok. A kéz és a termet tökéletes, az arc sokkal
inkább érdekes és festői módon jellemző, semmint szép. Nyilván hízelgés nélkül
való, mégis, azt hiszem, minden villamosan világított szalon úrnője teljes
gyönyörűséggel fogadná. Erőteljes, inkább túlzott hússzínek mellett - azonban
aránylag kevés hús - a selyem, a géz, a csipke finom, halvány árnyalatai,
változatai teszik a képet. Goya kedves vörös színe mégis ott kiáltoz egy kis
hímző-ládikában.
A kép állapota pompás. Valami modern nemzetközi tárlat
keretébe tökéletesen beleilleszkednék és a nagypénzű megrendelők sietve
szólítanák fel az ismert udvari festőket, hogy ilyen sugárzóan elegánssá, ilyen
fejedelmien öntudatossá, hódítóvá, divatkirálynővé varázsolják őket is.
Goya méltatói megegyeznek abban, hogy talán a híres kettős
Maya-kép mellett ez az arckép egyik legbecsesebb alkotása. Kétségen felül
egyike azoknak, amelyek megértetik, hogy Goya - aki életében sem volt olyan
jelentéktelen ember, mint amilyennek bámulói is az ellentét kedvéért beállítják
- újra divatossá tudott lenni, hogy az új festőművészet forrásának mondják és
nagy műkereskedésekben nagy igyekezettel forgalmazzák bélyegét.
A Szépművészeti Múzeum termében, még a szomszédos
Murillo-képekkel szemben is a múltba tévedt jelen gyanánt hat Bermudezné
portréja. A nép, amely körülötte tolong, eleven szépségeket, vagy eleven
hibákat lát rajta. Nem zavarja semmi időszülte értelmetlenség. Pompásan
öltözködő, gazdag, gőgös, hódító asszony: ma is ez a típus a legnépszerűbb
festői téma. A divat kissé megváltozik - de a százéves selymekhez vissza-vissza
térünk és aki száz éve nem a kor sablonját rakta modelljei köré, hanem a
talentum öntudatlan, dicső erejével írt színeket és formákat, amikre csak a
maga szeme tanította, az száz esztendő után is friss, mai.
*
A pénz, a rengeteg pénz, amit Bermudezné arcképéért
kifizettek, a százezer forint tette hirtelen divatossá őnagyságát.
Ez az összeg kétségen kívül felül van a szokásos magyar
mértéken. Ez az összeg jogot ad minden szociológusnak és minden keserű
adófizetőnek, hogy az államháztartás mikéntjét a legszigorúbban megkritizálja.
Lehet beszélni arról, egyáltalában joggal költünk-e mi, analfabéták,
tüdővészesek és éhezők hazája, egyetlen fillért is művészetre. Feltétlenül
jogos, hogy szigorú fokozat állapítsa meg, mely kiadás szükséges, melyik még
szükségesebb. Minden kultúr-frázist elnémít az a valóság, hogy az éhes ember,
ha hozzávaló értelme van, jogos keserűséggel pillant az operaházra, amelyet
állami pénzen világítanak.
Mindez teljes méltánylást érdemlő szempont, kitűnő agitációs
fegyver - és éppen, mert annyi keserű igazság vesz körül bennünket, épp azért
jó, hogy Térey Gábor, a múzeum igazgatója, van olyan izzóan, nemesen elfogult
ember, aki százezer forintját - amelyet azért kap, hogy képekre költse el,
amellyel nincs módjában és nincs jogában sem semmiféle szociális nyomorúságon
segíteni - elkölti, ha kell, egyetlen képre.
A múzeum manapság kétségen felül csaknem egyetlen hely,
amely képzőművészeti ismereteket széles néprétegek felé terjeszthet és
artisztikus élvezeteket demokratikus formában nyújt. Lehet kifogásolni
fenntartásának módját, költségeit, keretét, de magát az intézményt szeretni
kell.
Ez a szeretet természetesen nem hogy kizárná, de sőt
egyenesen megköveteli a múzeum tervszerű szociális irányítását. Ami alatt
olyasfélét kell érteni, hogy a múzeum, habár régi értékeket is őriz,
beleilleszkedjék a mába, a jelen társadalommal keressen kapcsolatot, vezető elveit
jó előre állapítsák meg, ne vitázzanak incidentaliter azon, szabad-e régi képre
sok pénzt költeni, nem kell-e inkább a jelen hű reprodukálására fordítani
minden erőt.
Bizonyos múzeum-reform nem volna éppen antipatikus és e
reform alapelve gyanánt nem volna helytelen azzal törődni, hogy a köznek e nagy
gyűjteményei minden kor élő művészetének, talentumainak kellő érvényesüléséről
gondoskodjanak. Tökéletesen igaz: nem lehet eleget keseregni ama véres
igazságtalanságon, hogy ragyogó zsenik halnak éhen és műveiken az ügyes utókor
százezreket keres.
Nagy tévedés volna azonban Goya-t az életükben félreismert,
meg nem becsült talentumok közé sorolni. Goya a múlt századbeli
Spanyolországnak diadalmas művésze, népszerű és ünnepelt. Nagyfizetésű udvari
festő, a legmagasabb méltóságok arcképírója, akivel eltérően a sablontól, épp a
közvetlen utókor bánt kissé rosszul, míg a legújabb nemzedék újra meg nem
találta. Képeinek értékemelkedése ahhoz képest, amint őt már életében
megbecsülték, nem is olyan szédületes.
Száz ok szól amellett, hogy a múzeumok valami közvetlenebb
módon kapcsolódjanak össze az elmékkel. Hanem amíg a mostani formájukban élnek,
száz ok arra utalja őket, hogy minden piacra kerülő értékes holmi után két
kézzel kapjanak.
Százezer forinttal szemben persze a legtöbbünk nyilván
habozó, szkeptikus és gyáva lett volna, annak ellenére is, annak tudatában is,
hogy ami pénzt az állam régi képre ad, azt, ha törik-szakad, régi képekre kell
elkölteni. Nyilván ezúttal is a bátor ember cselekedett helyesen.
A pénzt egyetlen képre költötte ugyan - mennyi szép, aranyos
ráma telt volna belőle - de Budapest minden kávéházlakója feltartott orral
szaglász és a százezer forint nyomán megtalálja a művészetet.
Forrás: Nyugat 1908. 12-13. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése