Elek Artúr: A toronyszoba

I.

Nyolc éve volt, hogy hírét se hallottam, amikor az őszi napon levelét vettem gyermekkori barátomnak, Orzó Bálintnak. Mindössze néhány sor volt az írása:

- Csodálkozol rajta, ugye, hogy jelentkezem. De megkívántalak, látni akarnálak, beszélgetni szeretnék veled. Régen szorítottam meg a kezedet, pedig te vagy a legrégibb barátom. Az jutott eszembe, hogy meghívlak ide hozzám egy hétre, kettőre, amíg jól esik. Ideje is már, hogy meglátogasd gyermekkori emlékeidet, a sírjaidat, az öregtornyot. Emlékszel-e még az öregtoronyra? Hát a vérszerződésünkre? Tudod-e, hogy láttam a toronyszobát, megfordultam benne, ismerem a titkát? Nevethetsz rajta, de a mendemonda igazat beszélt: mikor bementem, barna volt a hajam, amire kijöttem belőle, fehér egészen. Nevetni való dolog, mi? Azóta én vagyok a falu legöregebb örege. Még Hólyag apó is - sohase hal meg az öreg, ma is friss erővel rángatja a harangkötelet - bátyámuramnak szólít. Már csak ezért is gyere el okvetlen. Kocsira, fórspontra gondom lesz. Áldjon meg az Isten!

Gondolkodóba ejtett a levél: valami nem tetszett a hangjában. De nem sokat tanakodtam, hanem vasútra ültem, mert a levél mint: egy jól ismert kéz, amely benyúl az ablakon és félrehúzza a függönyt, egy rántással föltakarta az elfeledett éveket, a gyermekségemet, az ifjúkoromat. Amiközben a vasút szaladt velem hegyes-völgyes hazám felé, rendre fölébredezett bennem a sok szendergő emlék. Vitt-vitt a vasút a hegyek közé, amiken túl szétterült és kisimult a világ s a szepesi fennsík nyújtózkodott, annak szögletében a szűk kis völgy, benne az én rejtőzködő kicsi falum. Őrt áll-e még a völgyecske szája előtt az Orzók vén kastélya s az öregtorony? A kicsi völgy egyik faházában nevelkedtem én, a mohos tetejű vén kastélyban lett ember Orzó Bálintból. A falusi oskolában együtt tanultuk meg a betűvetést, ott lettünk jó barátokká. Aztán megnyílt előttem a kastély is, a csodák birodalma s a messze elnyúló park, amelyben olyan furcsa szép virágok nyíltak. Nehéz régi épület volt a kastély, az esztendők nagyon rákönyököltek, megroskadt kissé alattuk, búbos teteje belapult, homlokának cifra kis kőormocskái letöredeztek. Az Orzó-nemzetség hajdanában földesura volt az egész vidéknek, tizennyolc falu népe törte neki robotba a földet s mind övé volt a rozs, a zab, a hajdina, ami messze határban termett. A nagy hatalom azóta megfogyatkozott, meg a vagyon is, de maradt azért ebből is, abból is néhány nemzedéknek való. Bálint apját jó gazdának becsülték a környéken. Ahogy rágondoltam, egyszeriben megjelent emlékemben az alakja. Szikár, magas férfi volt, csupa csont és ideg. Korán megőszült fejét mintha gerebennek tépázta volna meg valami vad vihar: csomónyi hiányosságok voltak benne, irtások a bozontos rengetegben. Soha én oly aránylag fiatal ember arcán annyi barázdát, annyi egymásba futó gyűrődést nem láttam. De a viharvájta arcot megfiatalította a fekete karikába foglalt kékesszürke szem, amely hidegen, elszántan nézett bele az emberekbe. A felesége fiatalon halt el mellőle - Bálint még gyermek volt akkor - s a fájdalom, úgy beszélték, nagyon megváltoztatta Bálint apját. Kerülte az embereket, vendéget attól fogva ritkán látott, igaz, hogy olyankor egy hétig is cigánytól, énekszótól volt hangos a kastély. Egyetlen szenvedélye a lovaglás lett; fekete paripáján beszáguldozta a síkot, patak, hegy meg nem állította; roppant merész lovas volt. Félelmetes híre kelt lassanként a nép között, akár a mesebeli fekete lovagnak, aki nem leli nyugtát a földön. Magam is láttam nem egyszer messziről, amint tajtékos paripáján belerohant a szélbe, porba, versenyt vágtatott velük, azután széjjel oszlott, beléjük mosódott alakja. Néha napok múltán került haza még megtépázottabban, még sápadtabban. Szilaj kalandozásaira a fiát is szerette elvinni. Bálint azután sokat mesélt apjának istenkísértő vakmerőségéről.

Sok minden csodás holmi izgatta a mi gyermeki képzeletünket, de semmi sem annyira, mint az az ócska torony, amely néhány lépésnyire állt a kastélytól, nehézkesen, elöregedve. Ormótlan négyszögű torony volt, a kicsorbult végébe zsindelyes sisakot nyomott egyszer valamelyik Orzó. Ebből a vén bagolyfészekből rajzottak ki a környék legendái. Régi mondák jártak róla szájról-szájra, borzongatós történetek. Beszélték, hogy van egy titkos szobája, abba bejárata senki másnak nincsen, csak az Orzó-nemzetség fejének. Valami nehéz nagy titkot őriz a toronyszobában, amit senkinek sem szabad látnia. De ha az elsőszülött fia megnövekszik és nagykorú lesz, akkor az apja megmutatja neki a titkot. És mindig úgy volt még, hogy a fiatalember megőszülve jött ki a szobából.

Hogy micsoda a toronyszoba titka, arról nagyon sok magyarázat járta. Az egyik szerint valamelyik Orzó egyszer oda zárta be ellenségeit s addig koplaltatta őket, amíg a szerencsétlenek egymást ették meg halálos kínjukban. A másik szerint Orzó Kelemen annak a szobának falába vakoltatta be hűtelen hitvesét, Olaszi Krisztinát; azóta is minden éjjel sírás hallatszik a toronyból. Megint másik szerint minden száz esztendőben egyszer kutyafejű gyermek születik az Orzók nemzetségében s a kis szörnyetegnek ott kell elpusztulnia a toronyszobában, nehogy megcsúfolja a nemzetségét. Beszélték azután, hogy a hírhedett Orzó Menyhárt, aki Rudolf király idejében uralkodott a kastélyban, a toronyszobában kockázott egyszer a szomszéd várúrral, Szamolnoky Boldizsárral. Hétfőn fogtak a játékba s egy álló hétig kockáztak és ittak, mígnem rájuk virradt szent vasárnap. Akkor bezörgetett az ajtón Orzó Menyhárt gyóntató papja és a lelkére beszélt a két játékosnak. Arra kérte őket, hagynák abba a kockázást, mert szent vasárnap vagyon s minden igaz lélek a templomban dicséri ilyenkor az Urat. De Menyhárt úr rácsapott az asztalra, hogy táncra keltek rajta a boroskupák:

- Ha ítélet napjáig itt ülünk, akkor is végig játsszuk ezt a játékot! - kiáltotta dühösen.

Alig hangzott el a fogadkozása, valahonnan a földből vagy a falból megszólalt egy dörgő hang és azt mondta, hogy szaván fogja a két Istentől elrugaszkodott embert. Attól a naptól fogva minden éjjel csörög a kocka a toronyszobában s játszik kakaskukorékolásig a két elkárhozott lélek.

A toronyszoba titka nem hagyott nyugton minket. Örökké abban törtük a fejünket, hogy miképpen járhatnánk a végére. Százféle kalandos tervet is kifőztünk. De a toronyba bejutni lehetetlenség volt, mert vaspántos tölgyfakapuját nehéz keresztrudak szorították a falhoz. Az ablaknyílásai is túlontúl magasak voltak nekünk. Be kellett érnünk azzal, ha egy-egy jól ellódított kövünkkel betaláltunk az ablaknyíláson. Az ilyesmi már kész siker-számba ment, mert rendszerint kizavartunk vele vackából egy-egy megriadt denevért. Nekem támadt végre az az ötletem, hogy legjobb lenne tán, ha Bálint az apjától tudakolná meg, mi a toronyszoba titka. Az Orzó-nemzetségnek ő a feje, ki tudhatna bizonyosat, ha nem ő. De Bálint húzódozott a feladattól; tudta, hogy apja nem szereti az éretlen tréfát. Egyszer mégis megkockáztatta a kérdést. Meg is bánta nagyon, mert az öregebbik Orzó mód nélkül felindult rajta, leszidta a fiát, hogy dajkamesékre fülel, holott tudhatná, hogy az öregtoronyban korhadt belül minden lépcső, padmaly, leszakadna az ember alatt, azért szögeztettem be az ajtaját.

Jó ideig szóba nem került ezután közöttünk a torony, mert Bálintnak igen zokon esett az apja feddése. De a kíváncsiság azért egyre dolgozott bennünk, s egy este Bálint ünnepélyesen megfogadta, hogy amint nagykorú lesz és belenézett a toronyszobába, a világ végéről is hazahív s beavat a titokba. Hogy annál is ünnepélyesebb színe legyen a fogadalomnak, elkereszteltük vérszerződésnek.

Ezzel a fogadkozással váltunk el, amikor engem a kollégiumba küldtek szüleim diáknak; Bálint mellé nevelőt fogadott az apja s otthon tartotta a kastélyban. Most már csak a nagy vakációban láthattuk egymást és én évről-évre jobban csodáltam, hogy mennyire megférfiasodott Bálint, mennyire tágult az öntudata, mennyire meggyarapodott a tudománya. Csodálatos hirtelenséggel fejlődött büszke, bátor férfivá, aki alig győzi végigvárni, hogy emberré nőjön s neki mehessen az életnek. A tehetsége szinte korlátlan volt; minden tudomány, minden művészet érdekelte, valamennyiben járatos volt, de lovas, vadász is alig akadt hozzá fogható. Nagy embernek, híres embernek szánta mind, aki ösmerte. Ő maga is annak készült s amikor évek múltán apja külföldi egyetemekre küldte s búcsúzásul megszorította kezemet, abban a szorításban benne volt az egész büszke magabizalma és rendületlen hite a fényes jövőjében.

Attól fogva nem láttam. Az öregeim elhaltak s én eltemettem őket a hegyoldali kicsi temetőben. Engem meg magába szívott a főváros. Csak levélben érintkeztünk egymással. Az első esztendőkben sűrűn leveleztünk, azután mindinkább gyéren. Az öregtoronyról meg is feledkeztünk szépen s a vérszerződés se jutott eszünkbe, amikor Bálint nagykorú lett. Különben is éppen abban az esztendőben temette el édesapját. A halál híre megrendített, de nem mozdulhattam akkoriban a helyemből s levelet küldtem magam helyett a temetésre. Ez volt az utolsó levelünk. Azóta nyolc esztendő múlt el.

Mire az emlékeim végére értem, megállt a vonat a kis állomáson; onnan jó hat órányira volt váltott lóval a szülőfalum. Kocsi várt az állomáson s a két jó pej vágtatva indult neki az útnak. A rozs- és zabtáblák elmaradoztak s az út emelkedésnek indult. Aztán megpillantottam a völgy sötétlő száját s előtte a magaslaton az Orzó-kastélyt. Mögötte, a sárgás színű alkonyatra, mint üvegablakra a lehelet, úgy rajzolódott rá a Magas-Tátra kopott, meddő csúcsainak képe. Sziklák, cserjék között csavargott az út. Nagy hallgatásomat a kocsis zavarta meg. Hátrafordult s ostorával visszamutatott a földek felé. Porfelhő emelkedett arra s hogy jobban kinyitottam a szememet, egy vágtató lovast pillantottam meg igen messze, porba, ködbe veszve.

- Ahol ni a tekintetes úr - magyarázta a kocsis. - Megkésett, úgy tetszik - most lóhalálában igyekezik hazafelé.

Elámulva néztem a lovas felé. A kocsis elébem sietett a magyarázatával.

- Amióta az öreg tekintetes úr meghalt, nincsen nyugta. Örökké lovon van, halálra hajszolja a szegény párákat.

Még egy-két forduló, azután feltűnt egész közelről az öregtorony, mellette a kastély, előtte a nagy zöld kert, a nagy kőoszlopos fehér rácsos kerítés. A kapu tárva várta a vendéget s alig hogy befordult rajta a kocsim, jöttek elébem a házbeliek. Csupa új ember, de mind szíves, becsületes arc. A tiszttartó lesegített a kocsiról és mentegetően mondta, hogy a ház gazdája nincsen honn, de éppen várják haza, rossz néven ne vegyem. Alig értem föl a széles kőlépcsőn a kastély elején épült teraszra, amikor valaki elrikkantotta magát, hogy ott jön vágtatvást a tekintetes úr. Jött is csorgó tajtéktól fehér paripáján a lovas, akit az imént még messze láttam. Rámeresztettem a szememet, mint aki kísértetet lát. Mert az a szikár, magas férfi, aki a lovat megülte, szakasztott mása volt a néhai való öreg Orzónak: ugyanaz a megtépázott hajú és szakállú fej, ugyanaz a sűrűre barázdált arc, ugyanaz a kemény nézésű hideg szürke szem. A haja, a szakálla is majd olyan fehér volt, mint az apjáé.

Vágtatva jött be a kapun, a lépcső előtt hirtelen nagyot rántott a kantáron s a következő pillanatban már lenn volt a földön, a teraszon termett, az izmos két karjába kapott. Szilaj hévvel vitt be a kastélyba s közben csak úgy ontotta a kérdéseket, amikre nem válaszolhattam az újabb, meg újabb kérdések miatt. Azzal betuszkolt a vendégszobámba s kijelentette, hogy ad tizenöt percet, annyi elég lesz, hogy rendbe szedjem magamat, akkor bejön értem. Le sem járt a határidő, amikor jött már mint a fergeteg, karon fogott és hurcolt be az ebédlőterembe. Ott égett már gyertya, csillár, lámpa, az asztal fényesre volt megterítve, rajta egész ármádia borospalack.

Asztalnál megint csak ő beszélt. Idegesen, el-elharapva a szót, kérdezett s maga felelt a kérdéseire, közben harsányakat kacagott. Mikor az italra került a sor, intett egy cselédnek s arra bevonult öt szál cigány. Bálint meglátta arcomon a meglepődést és félig mentegetődzve mondta:

- A te tiszteletedre hozattam el őket Iglóról. Hadd szóljon a zene, hadd folyjon a bor, úgyis ki tudja, mikor látjuk egymást megint!

Egy ideig beszélt még, azután elhallgatott és tenyerébe fogta fejét. A cigány húzta a réges-régi hallgatókat, amikre kikelt sírjából minden régimódi ruhás halottam s elébem tipegtek ócska családi képeim alakjai. Bálint fel-felnézett, töltött a pohárba, koccintott s arra megint búsulásnak adta fejét. Hajnalodott már-már s a cigány még egyre húzta. Végre is én álltam föl, mert undorodtam már a bor szagától és émelyített a muzsika. Bálint elkísért a szobámig, a küszöbön megrázta kezemet.

- Nagyot aludj, pajtás! - biztatott hangos szóval, azzal ment vissza nehéz léptekkel.

Az ágyamban sokára jött álom a szememre.

- Mért nem hagyott szóhoz jutni egész éjjel? - kérdeztem magamtól. - Zenébe, borba, kérdésbe, kacagásba mért fojtotta szavamat?...

II.

Négy napig szólt a zene, folyt a bor. Mint egy megbomlott ördög, úgy vitt magával Bálint bele a vidámságba, a szomorúságba, a fejfájdító és megzsibbasztó feledésbe. De negyednapra felocsúdtam a mámorból. Megkeménykedtem.

- Nem kell az italod, nem kell a muzsikád! Elég volt a feledkezés, én emlékezni akarok!

Bálint rám nézett; belém ásta hideg tekintetét.

- Lesz benne módod bőven - mondta lassan és gúnyosan. - Hisz azért híttalak.

- Akkor hát gyerünk az öregtoronyba, hadd nézem meg a titkos szobát.

Bálint felkacagott:

- Minek? Nincsen abban semmi. Beszögeztettem a kapuját, mert korhadt benne a lépcső, gerenda, veszedelem ott a járás.

- De te megfordultál benne? Azt írtad, hogy jártál benne.

- Tréfa volt, lóvá tettelek. Ha emlékezni akarsz, hát gyere, elmegyünk a faluba, fölkapaszkodunk a fenyvesbe, megnézzük a gyermekkori játszóhelyeinket.

Fölkerekedtünk és napok múltak el azzal, hogy elmentünk minden gyermekkori kedves helyünkre. Szótlanul jártunk meg hegyet-völgyet. Egyszer egy alkonyatkor benyitottunk a hegyoldali temető kis rácsos kapuján. Bálint karon fogott és magához húzott. Meggörnyedve, lehajtott fővel járkáltunk lassan a sírok között.

- Itt feküsznek az öregeid - mondta Bálint, amikor egy fejfával megtűzdelt virágos sírhalom elé értünk. - Látod ugye, gondjukat viselem. Hiszen majd úgy szerettek, mint téged, a fiukat.

- Most pedig - szólt kisvártatva - gyerünk az enyimhez. Ott fönn ásattam neki sírt, legfölül; ott egymaga van. Nem temettettem a kriptába. Kiragadtam a nemzetségbeliek közül. Nem akartam, hogy teste az Orzók között nyugodjék!

A hangjára fölnéztem; az arcán kerestem szavainak értelmét. Összeszorított állkapcsa kinyomódott arcán, a szeme különös fénnyel világított.

Nehéz kőlap volt Bálint apjának a sírja. Sokáig álltunk előtte szótlanul.

- Alszik-e vajon? - mondta végre Bálint. - Amíg élt, olyan nehéz álmú volt szegény.

Esteledett. Gyenge harangszó hallatszott.

Bálint a vállamra tette kezét és a fülemhez hajolt:

- Tudod-e, - mondta rekedten - tudod-e, hogyan halt meg apám? Megölte magát.

Megdöbbenve néztem reá. Szólni akartam, kérdezni valamit. De ő megrázta fejét és kézen fogott.

- Gyerünk - mondta kurtán.

Haza indultunk. Mikor az öreg torony elé értünk, Bálint valami furcsa gúnyosan nézett végig rajta, azzal ment odább, be a kastélyba. Végighaladtunk a homályos, ódon illatos szobákon. Egy tágas, nagy teremben megálltunk.

- Ez volt az apám kedves szobája; itt dolgozott, itt halt meg - mondta Bálint.

Sötét, félelmetes képek lógtak a falakon, régi nehéz bútorok voltak szanaszét, megfakult aranyozású zsöllyék, amiknek színefeledt virágos selyme összegyűrődött. Csupa réges-régi holmi, amik néma vén cselédek módjára tartogatták magukban a kastély titkait.

Bálint világot gyújtatott és öles léptekkel méregette a szobát. Egyszerre megállt és belenézett merően a szemembe.

- Emlékszel-e még az apámra? - kérdezte.

Hogyne. Hiszen ahogy ránéztem, mintha az édesapját láttam volna. Ugyanaz a szálas, csontos termet, amiről hús, izom, lehámlott. A kabátujján keresztül is ráéreztem karján a kitakaródzott, csupasz idegekre.

- Hát azt tudod-e, hogy micsodám volt nekem az apám? - mondta lassan Bálint. - Emlékszel-e még a nagy önbizalmamra, a magamhoz való hitemre, az erőm tudatára? Mind ő sugallta belém. Mikor elmentem külföldre s négy esztendeig idegenek közt forgolódtam és megfürödtem az életben, a szemem akkor is mindig csak rajta függött. Úgy vigyázott a lépteimre messziről is, mint amikor járni tanított. Megkívánta, hogy hosszú levelekben számoljak be neki minden gondolatomról. Meghatározatlan, nagyszabású tervektől zúgott akkoriban a fejem. Óriási dolgokra készültem. Az erő mind a karomban gyűlt össze, s úgy éreztem, hogy akkora erővel én márványoszlopokat bírnék ketté roppantani. Én lelkesen, áradozva írtam minderről. Apám józan, szűkszavú levelekkel válaszolt. A levelei egyre kurtábbak lettek. Egyszer csak elfogytak. Ekkor nyugtalanság fogott el és hazajöttem. Megdöbbenve láttam, mennyire megöregedett apám a négy esztendő alatt. Mennyire meggörbedt, milyen fáradt lett a járása. A szavát mind ritkábban hallottam most már. Néha napok elmúltak úgy, hogy két szót nem váltottunk egymással. Én tenni-venni vágytam; készülődtem is reá. De, amikor apámnak szóba hoztam a terveimet és ránéztem arcára, valami bizalmatlan, szinte ellenséges kifejezés fogadott rajta, amitől megálltak ajkamon a szavak. És valahányszor terveimre gondoltam, mindig apámnak arcát láttam s rajta azt az idegen, azt a titokzatos kifejezést. Emlékezhetel rá, sokszor beszéltünk róla: titkok között serdültem föl. Már mint gyermek megéreztem, hogy a házunkban, az életünkben valami titok lappang. Az anyámra, aki fiatalon halt meg, úgy emlékszem, mint egy bús árnyékra. Az apámat mindig bámultam és tiszteltem, de igazi meghittjei egymásnak sohase voltunk. Tudtam, hogy szeret, de valahogy rejtve, sejtve mindig úgy éreztem, mintha nem magamért szeretne, mintha olyasvalamit szeretne bennem, ami tőlem idegen. Soha mosolyogni nem láttam. Néha olyan zordon volt, hogy féltem tőle, máskor meg szilaj, duhaj. Nem értettem. De mennél öregebb lettem, annál inkább éreztem, hogy a lelke fenekén valami nagyon keserű, valami nagyon szomorú titok csírázik. És nőtt, terebélyesedett benne, kihajtott belőle és bekúszta az egész kastélyt, lassanként elfogta a nap világát, felszívta a levegőt és elsötétítette minden ember szívét. Hiába szorítottam össze fogamat, nem bírtam dolgozni, nem bírtam semmibe belefogni. Száz meg száz elhatározás között vergődtem, ma erre készültem, holnap arra és feszegetett a nagy erő, de elszánni mégsem tudtam magam semmire. Minden elhatározás mögött mint baljóslatú kérdőjelet láttam az apám arcát. Megújultak emlékemben a régi mondák, amiket együtt hallgatunk gyermekkorunkban és lassanként rögeszmévé alakult bennem az a gondolat, hogy apámnak, a kastélynak, a nemzetségemnek titka, a végzetes nagy titok a toronyszobába van elzárva. Attól fogva a naptárt néztem örökké s kémleltem az idő múlását az órán. És mikor huszonnegyedszer kelt föl az a nap, amely születésemkor rám sütött, szívemre szorítottam kezemet s benyitottam apám szobájába. Ugyanebbe a szobába.

- Apám - mondtam - férfiú lettem ma, minden zár megnyílhatik előttem, most már mindent szabad tudnom.

Apám rám nézett és elgondolkozott.

"Az ám - súgta - ma van a napja."

- Most már mindent megtudhatok - folytattam. - Én nem félek már semmi titoktól... Családi hagyományaink nevében kérem, nyissa meg apám, a toronyszobát.

Apám fölemelte kezét, mintha el akarna némítani. Kísértetiesen sápadt volt az arca.

"Jól van - mondta halkan -, megnyitom a toronyszobát."

Azzal felrántotta a kabátját, föltépte ingét és a szíve helyére mutatott:

"Itt a toronyszoba, fiú! - súgta rekedten - itt a toronyszoba, benne a mi nemzetségünk titka. Látod belül sötétleni? Látod?"...

Csak ennyit mondott, de mikor odanéztem, egyszeriben beleláttam a titokba. Minden megvilágosodott előttem. És megsejtettem, hogy most valami szakadni készül, most valami össze fog törni.

Apám föl-alá járt, azután megállt és ide mutatott ezekre a képekre; ugyanezekre.

"Megnézted-e valaha alaposan az ősapáidat? Orzó mindahány. Ha az arcukra hajolsz, megismerheted rajtuk apádat, magadat, nagyapádat. És ha elolvasod valaha az írásaikat, amik ránk maradtak - ott a ládában -, akkor megtudod majd, hogy belül is ugyanolyanok voltak, mint mi. Ugyanolyan volt az eszük járása, olyanok a vágyaik, az akaratuk, az életük-haláluk. Volt köztük katona, volt pap, tudós, de nagy ember, de híres ember egy se volt közöttük, pedig a tehetség, az erő majd szétfeszítette őket. Mindannyiban megfogant a családi átok: nem lett belőlük semmi. Az én apámból se, a tiedéből se..."

Ekkor úgy éreztem, hogy most mindjárt valami rettenetes szalad ki a száján. A lélegzetem is elállt. De apám nem mondta végig, amit gondolt, hanem megállt s egy percig hallgatott.

"Én is egyetlen reménysége voltam az apámnak - folytatta kisvártatva -, én is tehetségesnek születtem, én is nagy dolgokra készültem. De megfogott az Orzók sorsa, és ládd, mivé lettem! Belenéztem a toronyszobába, és tudod, mi van benne? Tudod, mi a neve a mi titkunknak? Aki azt a titkot meglátta, az többé magában hinni nem tud, annak jobb lett volna meg se születnie. De én szerettem az életet és nem akartam lemondani. Feleségül vettem anyádat. Ő vigasztalt meg addig, amíg megszülettél te. Akkor azután megjött az élethez való kedvem. Tudtam most már, hogy mi a tennivalóm ebben az életben; azzá nevelem a fiamat, amivé az apja nem tudott lenni. Attól fogva egy pillanatra nem tágítottam mellőled. Meglestem az álmodat és vizsgáltam, tanultam a lelkedet. Emlékszel rá, hogyan neveltelek? Nem tömtem meg tudománnyal, nem tömtem meg tanáccsal a fejedet, megszerzed azt, tudtam, nélkülem is. Hisz csecsemő voltál még, amikor a lelkedben elolvastam már az én terveimet, az én nagyszerű terveimet, amikből soha nem lett valóság. Még anyád kebelén csüngtél, amikor tudtam már, hogy nagyra születtél. Egyébre én nem neveltelek, csak arra, hogy mindig előre nézz, hátra sohase fordítsd a fejed, magadba ne tekints. Ezért nyargaltam veled viharba, veszedelembe... Csak vissza ne nézz, csak magad felé ne fordítsd a fejedet! Mennél nagyobb lettél, annál inkább bizakodtam benne, hogy megtörtem a végzetünket. És nyugodt lélekkel bocsátottalak el, amikor világot látni mentél. Azután jöttek a leveleid. Külön tanulmányoztam minden sorukat, minden betűjüket, mert nem akartam hinni az eszemnek. Azt gondoltam eleinte, hogy bennem a hiba, hogy rémet látok ok nélkül. De nem úgy volt, mert amit kiolvastam belőlük, az a mi végzetünk volt, az Orzók átka. A szavaidból, az eszed járásából kitaláltam, hogy hiába minden, te is hátra fordítottad a fejedet, te is belenéztél magadba és megláttad ott azt, amitől örökre meddő lesz az, aki megismerte. Észre se vetted még, mit műveltél; eszeddel föl nem érted még, amit megláttál, de a méreg benned már, a méreg benned már..."

- Nem lehet az, apám! - tört ki belőlem a rémület. De ő szomorúan megcsóválta a fejét.

"Megöregedtem s most már nem tudok semmiben se hinni. Bár neked lenne igazad s bár sohase tudnád meg azt, amit én... Isten veled, fiam, késő az idő, fáradt vagyok."

- Kitámolyogtam s elvonultam a magam szobájába. Nem tudtam gondolkozni, az eszem nem forgott, zsibbadtan könyököltem a lámpám előtt. Egyszer csak nehéz, kongó lépéseket hallottam apám szobájából. Felugrottam és ajtajához futottam, mert egész bizonyosan tudtam, egész bizonyosan tudtam, hogy apám valami végzetes dologra készül. Hallgatóztam, azután rányitottam az ajtót. Megállt jártában és rám nézett olyan szelíden, ahogy azelőtt soha. Sápadt volt mint a halál s a keze, az ajka remegett.

"Nem alszol te sem? - kérdezte halk hangon. - Ha legalább meg tudnálak vigasztalni, szegény fiam!... Igyekezzél élni és felejteni, vegyél feleséget, talán boldog leszel úgy, talán nem fogsz megcsalódni a fiadban, mint ahogy megcsalódott az apád."

- Az arcát, a hangját, amivel ezt a kegyetlen ítéletet kimondta, nem bírom, nem is fogom soha elfeledni. Úgy rémlett, mintha gúnnyal tetézné hitetlenségét. Mind a ketten ébren töltöttük az éjszakát. Én összeroskadva; ő járkálva. Pirkadáskor csönd lett a szobájában, s keserűen gondoltam el, hogy ím ő elnyugodott már, de mikor térek nyugalomra én!... Mikor reggel bementem hozzá, ágyában feküdt, de már nem élt; halott volt. Mérget evett s a búcsúszavait egy papiroslapra írta. Azt kívánta, senki se tudja meg, hogy maga vetett véget az életének.

Bálint elhallgatott s kimeredt szemmel nézett az ablak felé, a sötétbe. Csöndesen hozzája mentem és rátettem kezemet a vállára. Az érintésemre fölrezzent.

- Megszökött előlem a halálba! Attól félt, hogy meghazudtolom jóslatát... Megkíséreltem... Óh, ha tudnád, mennyire dolgoztam, mennyire sajtoltam ezt az agyvelőt. Hegyeket törhettem volna ketté avval az erővel, amit elfecséreltem hiába. Mégsem mentem semmire. "Az apád lemondott rólad, az apád nem hitt benned"; ez a szózat zúgott örökké a fülemben s üldöz nappal, üldöz éjjel. Boldogok azok, akik meg nem születtek, mert meg nem érhették azt, hogy az apjuk kételkedjék bennük... Sokáig hittem, hogy győzne az akaratom, ha apám meg nem futamodott volna előlem; hogy meg tudnám mutatni neki, mégis mennyire más vagyok, mint ő és apái, ha élne még, ha előttem állna s dacolásra kényszerítene hitetlen mosolyával. De így az emléke megkeseredett bennem s odáig jutottam, hogy úgy gondolok rá sokszor, mint a végzetes, a halálos ellenségemre. Nem lelem helyemet a földön, napról-napra jobban érzem, hogy nincsen itt semmi keresnivalóm. Pedig, lásd, nem halt még el bennem semmi; ha kezemet ökölbe szorítom, az ujjaim fogaskerekek módjára vágódnak a tenyerembe s érzem, hogy abban a malomban egy világot bírnék összemorzsolni... Ha háború törne ki valahol, igen, ez segíthetne talán rajtam... Ha füstbe, vérbe vethetném magam... Nem, ez is hiába volna. Nem tudnék harcba rohanni úgy, hogy a győzelmemben higgyek és hogy a vezéri hivatottságomban higgyek és abban, hogy a győzelmem az egész mindenségre nézve fontos és hogy elhiggyem, hogy én, én vagyok a világtörténet... Sokszor elkérdem magamtól: meddig, meddig még? Nem birok elpusztulni, mert buzog még bennem az erő és mert vágyódva gondolok még mindig az életre. Még volna egy reménységem, amit próbára nem tettem. Nem egyszer, nem egyszer gondoltam arra a nőre, aki anyja lehetne fiamnak. Hányszor fogott el a kísértés, hogy megfogadjam apám utolsó tanácsát. De olyankor mindig eszembe jutott, hogy lehetne nékem is olyan fiam, aki azt vághatná az apja szemébe, hogy gyáva volt, hogy önző volt, hogy feláldozott a maga csalóka reménységének egy másik életet. Nem teszem, nem teszem. Én vagyok az utolsó Orzó és én magvát szakasztom ennek az átkos nemzetségnek. Az apáim gyávák és gazok voltak - az én emlékemet ne átkozza senki!

Megcsókoltam Bálint nedves homlokát; tudtam, hogy utolszor láttam. Másnap elutaztam. Harmadnapra megjött a halála híre. Véget vetett az életének, mint az édesapja. Ő volt az utolsó Orzó, és én fordítottam meg feje fölött a címert.

Forrás: Nyugat 1908. 12-13. sz.