Jó
Péter a békeévek küszöbéről lendül a háborúba. Nem a nagy világégésbe – az itt
valahol csak a láthatár peremén vöröslik -, hanem a férfivá érés küzdelmeibe s
abba a harcba, amelyet a parasztgyerek vív, látszólag az „úri” jelzőért,
valójában egy szebb, de semmiképp sem igazabb, egy gazdagabb, de semmivel sem
jobb életformáért. S a győzelme? Szegény Jó Péternek alig akad ideje, hogy a
tülekedésben rá gondoljon, - bizony: önlegyőzés annak a neve. Lehet-e másként:
Az úrrá vedlés nemcsak epidermis dolga: a lelke vonaglik alatta. Jó Péter lelke
vagy az íróé: egyre megy.
A
levegő, amelyben hol tiszta és mély lélegzethez jut, hol meg fulladozik, egy
kisváros és egy falu levegője. Zsúfolva van alakokkal. Egy-egy jelzővel
megörökíthető típus valamennyi. Remekül rajzolt figurák, akik az essay-író
Németh Lászlót idézgetik. Ennyi jelentősebb és jelentéktelenebb ember, ennyi
különböző gondolatot, szándékot, vágyat hordozó kisvárosi alak
megelevenítésével nemigen írtak nálunk a kisvárosról hitelesebb, tárgyilagosabb
rajzot. Ez a milieu-kép néha még a főhősre is árnyékot vet. Talán a
legérdekesebb és egyes részleteiben legmaradandóbban él bennünk tovább. Boros
Ádám és Jób Arzén tanár úr vagy az unottan pillogó, hímre-éhes Moldvainé, az
elesett férjét hazaváró házmesterné, a Dosztojevszkij-t olvasó kasszírnő és az
egyszerű nőiességével megejtő Panni, Jó Péter első szeretője valamennyien a
sokféleképp érzékelhető, felszívható kisváros életének eleven emlékei.
Az
Alsóvárosi búcsú főhőse, a kamasz Jó Péter egy kicsit el is veszik eben a
sokadalomban. Túlságosan is szemlélőjévé szegődik a kisvárosi életnek.
Beletemetkezik a tankönyveibe, tudomásul vesz és hallgat. Harcai belső, lelki
vívódások, amelyekkel mindig valamelyest kívül áll, elhúzódik a körülötte
hullámzó eseményektől. A könyvek teszik-e, vagy a benne ébredező egyéniség, de
Jó Péter egyre elméletibb és elvontabb világban barangol. Németh László mintha
szándékosan faragna a Kocsik
szeptemberben regényhőséből – mert hiszen ez a regény annak folytatása –
essay-alakot. S ha a szerző szemével nézem, talán meg is tudom ezt érteni. Az
egész kompozíciónak csak egy közbeeső fejezetét alkotja ez a két kötet. Jó
Péter életében a fölkészülés az úrrá nevelés, az önművelés korszakát jelenti. A
betűknek és a könyveknek majdnem olyan fontos szerepük van a belső kialakításában,
mint az érzelmek iskolájának. Egy Jó Péter számára az élet nem kamaszcsínyek és
kalandok halmozása. A tudásszomj hajtja. Az alulról feltörekvő emberre
legalábbis kétszeres súllyal nehezedik a felelősségérzés és annak minden
komolysága. Tudatosabb benne az életre készülődés, mint például Zoltiban, az
úrfinak született unokaöcsben. Péter a gyerekszobát is a tudásával akarja
pótolni.
Amikor
Jó Péter kamaszéveinek történetét még csak kóstolgattam, alig tudtam legyűrni
magamban a szociográfiai tanulmányok felkísértő ízét. Nem kirívóan, inkább csak
a sorok között, de van belőlük valami a regényben. Később már kevésbé zavar,
inkább úgy érezzük, hogy távlatot nyit és mélyít, s a regény is megbírja. Jó
Péter élete csak így bontakozik ki a maga valóságában, csak így látunk bele
igazi arcába. S ne feledjük el, hogy ez a regény egy kicsit álarc is:
önéletrajzot takar.
Az
egyetlen talán, amivel nehezen békül össze az ember Németh László új
regényében: a stílusa. A regény hangját, színét, hangulatát erősen lefojtják a
túlságosan tömör, gondolkoztató mondatok. Sokszor hiányzik belőlük a lüktető
ritmus, mesterkéltek és modorosak. Nem tárulnak ki, nem kínálják oda a belőlük
feltörő érzést és gondolatot. Az essay-író Németh László fűszeres szavaiból
csak itt-ott csillan meg valami. Igaz, hogy amott talán még forrongó volt ez a
stílus, itt higgadtabb, de nehézkesebb s mintha fénytelenebb is volna. A komoly
élményt jelentő téma mellett hiányzik az a stílusélmény, amelyet joggal
elvárnánk Németh László regényétől.
Varjas Béla
(forrás: Vigilia V. évf. 1939. május)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése