Lassacskán ballagok fölfelé a dombon,
vad-szíjon vadkacsák verdesik a combom,
ingem is, kedvem is, engem is azurkék,
faluvégi dombon áll egy vályog-szurdék,
udvarán elszáradt őszi dudva, torma,
ott ül Julcsa néni mint rozsdás kintorna.
Jó ily önműködő, vén verklibe némi
arany garast dobni: „Hogy van, Julcsa néni?”
Bemegyek, bedobom a kis aranykrajcárt,
hát mondani kezdi nehéz életrajzát,
lepereg előttem nyikorogva, fájva
az öregség súlyos, komor balladája.
Mostan nyolcvan éves. Tavasza volt: kurta
mint Szibériának. De azt is befújta
sokszor a szegénység áprilisi hója:
félve piroslott pár lányálma bimbója
cselédke korában. Volt egy Álmoskönyve,
az megmondta néki,
hogy sok lesz a könnye.
Rövid leányságát bizony meg nem únta,
mert hamar férjhez ment. Szenvedés és munka,
szenvedés és munka: ez volt életének
örökös ritmusa, legfeljebb szent ének
tarkította néha, ha búcsúra mentek
csodaváró, hívő szegény regimentek.
Összeragasztották, mint fecske a fészkét,
ezt a vályogviskót, náddal betetőzték.
Kilenc ízben hajtott rózsafája lombja,
kilenc ízben szállt rá teremtés galambja,
utána kilencszer kelepel a gólya:
a vályogviskónak sok volt a lakója.
Munka és szenvedés, munka és szenvedés,
sok volt az evő száj, a kenyér meg kevés,
gondok hordájában éltek mint a hering
a régi Álmoskönyv rossz receptje szerint,
aztán férje meghalt, a gyerek-seregnek
önálló szárnya nőtt s mind széjjelrebbentek.
Egy nős fia vele maradt e kunyhóban
s habár életének napja lenyugvóban,
s éjjel is alig van szemének lehúnyta,
tovább tart a ritmus: szenvedés és munka,
unokák és főzés: neki jut e járom,
hogy fia napszámba, menye mosni járjon.
Nemrég ráíratta házát e fiára
s ettől meredekre nőtt kálváriája,
mert azóta nincs már becsülete erre,
tegnap kedves menye kékre-zöldre verve
az udvarra dobta, kétszer megtaposta,
holott azelőtt a lábát is megmosta.
Vígasztalom, de az Álmoskönyvvel érvel,
amely megjósolta, hogy rózsafüzérrel
fog koldulni egyszer! A vadkacsák felét
neki adom, úgyis a fény-országfelé
szállni vágytak: hátha szívükbe repülnek
mint a sült galambok s hátha kibékülnek.
(forrás: Mécs László:
Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése