Az alkony kéken szürkülő.
A csöndes, méla kis özön
vén magyarral találkozom.
Halkan köszön.
Pipás. Komoly. Beszélni kezd.
A lusta „adj Isten” után
egyéb szavak ringnak tova
halkan, puhán.
Lassú szavak ringnak tova.
Csak hallgatom. Be szép, be szép.
Van-e még hozzád fogható,
magyar beszéd.
Velős, tömör, turáni szó,
tebenned gőg és dac lobog.
S dalolnak benned kopogó
nyílzáporok.
Mélyedben zümmög szelíden
a puszták nagy békéje és
ott fáj, zokog, tombol vadul
sok sorsverés.
Te vagy a jókedv s fájdalom.
Te vagy a lágyság és erő.
Tán nem is, tán zene vagy,
bús, lüktető.
Az esetben szók ringnak tova.
Csak hallgatom. Be szép, be szép.
A nyelvek koronája vagy:
magyar beszéd.
(Forrás: Ölbey Irén: A
béke győzelem Ecclesia 1982.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése