A rigó a füzesben sír, zokog,
ahol kereszteződik fenn az út,
s a meredek ösvényen egy vitéz
lassan kocog, s egyre magasabbra jut.
Odalenn az alkonya sugarában
bíboran lángol a templomtorony,
s a pej kapálva felnyerít: a völgy
hívja, s száguldana vissza a nyomon.
A vitéz felágaskodik s amott
a tisztáson megpillantja a házat...
szemébe’ könny, ingujjával letörli
a sós csöppet, s kínja égve lázad.
Majd elfordul és megrántja a gyeplőt:
el, másfelé – bár gyötrőn ver szíve –
vadul, dacosan lehunyta szemét:
„vigy pejlovam, vigyél el messzire.”
Patkója csattog a köveses úton,
a pej úgy törtet fölfelé, keresve
nyílást ágak között, s a ritka nyárfák
fölé könnyesen borul reá az este.
ford.: Jánossy Margit
(forrás: Vigilia V. évf. 1939. május)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése