Fájó, forró és mérhetetlen
szomjúság lángolt fel szívemben:
látni még egyszer,mielőtt
a távolság elnyeli őt.
Igen, igen, látni még egyszer,
megcsókolni hossza szememmel
s hagyni, hogy szépséggel tele
csókoljon vissza két szeme
Tikkadt, szomjas, emésztő vágyban
izzottam, hogy még egyszer lássam
a kedves, hű vonásokat:
ám zökkent s indult a vonat.
Elmondhatatlanul szerettem,
frissesség volt ő korty vizemben,
s kenyeremben ő volt a só,
s életemben a tiszta szó.
S most elvegyült az ismeretlen
állomáson a nagy tömegben
s én éreztem, hogy mosolya
nem árad rám többet soha.
Bennem vágy és szerelem zengett
s még kinéztem, hogy integessek,
de elsuhant a kedvező
perc, mint az aranyló mező
fölött az azúrszárnyú lepke.
Vad fájdalom nyilallt szívembe,
mint a tőr, olyan élesen..
S nem láttam többet sohasem,
mert meghalt, mire visszatértem,
mint hársfák lombja őszi dérben
s mint tearózsa, ha jeges,
dermesztő eső permetez.
(Forrás: Ölbey Irén: A
béke győzelem Ecclesia 1982.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése