Egy idegen lány jött a főnökékhez:
élő baba, kimondhatatlan édes,
szeme kék, a ruhája rózsaszín,
mint szép mézeskalácsok rajzain...
Volt nálunk egyszer, és én egyre néztem,
s mintha fürdették volna égi mézben
tündérkezek: oly ingerlően ült,
a nyelvem tőle folyton édesült.
Azóta hasra fekve sokszor lestem
a dombtetőről (hogy már fájt a testem).
Az állomáson rózsaszínű folt
libbent meg néha... hasznom ennyi volt...
Ma fog utazni, s én a templomdombra
pitymallatkor már feljöttem szorongva,
s két sír között feküdve csöndesen
(nem félek most!) az állomást lesem.
A kertek most virágversenyt csinálnak.
A fák mint nagy menyasszonycsokrok állnak,
hegyen-völgyön viráglakodalom
s én gondolatban mind levagdalom
az orgonát, a rózsát és a mákot,
harangvirágot, szegfűt, gyöngyvirágot,
megrabolom a hársfalombokat,
a kertet, rétet, díszes dombokat,
s nagy heggyé hordom ott az állomáson:
torpanjon meg, vagy alagutat ásson
a hegyen át magának a vonat,
vagy várja meg tiltó parancsomat!!
... A vonat megjő szélnél sebesebben:
a rózsaszín ruhácska rája rebben...
A vonat megy mint barna szörnyeteg,
legázolja a nagy virághegyet
s a temetőből búsan lemegyek...
(forrás: Mécs László:
Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése