Álmaimnak sűrü, balga
zűrzavarja eltünik,
mihelyt a nap fölvillantja
halvány rózsaszíneit,
lelkem a magasba libben
szárnyra kapva ifju hitben:
ez az első énekem,
a porból csak ép kiszöktem
s máris ámulatra szökken
léptein az értelem.
Üdv! szavak közt összehangzó
szép rokonság még noha
szelíden és mélyen alvó
fényes iker-mosolya.
Ha zúgnak a kas danái,
lesz belőletek kosárnyi,
s aranyszínű menyei
létrám lengő lépcsejére
szívem tiszta bölcsessége
fehér lábát fölteszi.
Sok gerincen ó mi hajnal,
ládd: remegni kezdenek,
s már kinyúlanak csapattal
mik aludni tűntenek:
egyik csillan, másik ásít
és a lusta tétovázik
ujjával egy pikkelyes
fésűn, hogy a közel álom
ízét hozzá kösse láncon,
hangja ha fölzengedez.
Mélyek arcotok redői,
hol jártatok éjszakán,
Eszmék, lelkem szeretői
kurtizánok tétován?
- S ők felelnek: bölcsen élünk,
halhatatlan jelenlétünk
el nem árult soha még,
nem jártunk mi messze, rejtett,
mint a pókot, ami benned
sűrűsödött, a sötét.
Nem részegít az öröm meg
titkaidon születő
milljó napja a selyemnek
látva hogy villan elő?
Nézd a művet, alkotásunk:
kifeszítettük fonálunk
szakadékaid felett,
s reszkető készület által
megragadtuk finom szállal
meztelen természeted.
Lenge fátyluk szertetépve
lelkem megkeresni lép
érzékeim erdejébe
dalaimnak jóshelyét.
Létezés! egyetemes fül!
lelkem befogadni rezdül
minden vágyak végletét...
reszket óvakodva, halkan,
s néha úgy tűnik, hogy ajkam
eltalálja énekét.
Árnyas szöllőm íme itt van,
kalandjaim bölcseje,
és szemem bárhova villan
tünde képpel lesz tele.
Minden levél minden ágon
fölkinálkozó forrásom,
kortyolom lágy neszeit,
minden étkem, mandulám itt,
minden kehely engem áhít
nyujtva jó gyümölcseit.
Nem kerülöm én a tüskét,
bár kemény, ébredni jó,
nincsen biztosságra szükség,
eszméket zsákmányoló!
Hogy egy világot rabolj meg,
fájdalmában nincsen oly seb,
mely annak, ki megrabol,
termő seb ne lenne, tőke,
s önnön vére meg ne győzze,
hogy valóban birtokol.
Indulok a láthatatlan,
fényes tótükörhöz én,
a Reményem úszik abban,
viszi a víz az ölén.
A tünő időbe vágva
nyaka, melynek nincsen párja,
hullámot hullámra vet.
Megérzi az összerengő
víz alatt a végtelent ő
s egész testében remeg.
(Ford.: Rónay György)
(forrás: Vigilia V. évf. 1939. május)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése