Megmondjam miért is e csend, annak a titkát,
hogy hallgatok, s a számon egyre ritkább
lett már a költemény. S ha szól a versem
olykor, szomorú akkor is. Ó, nem a verseny,
nem is a nyers világ, ami visszariaszt,
nem is a prózai gondok. Szenvedni azt
jól megtanultam. „Mesterségem” – mondanád
jól szituált polgár – ámde a vád,
hogy bohémkedem, reád visszahull.
A szesz nem hajráz lelket, s józanul
tekintek végig mindenen. De hogyha holló
károg mindig fölöttem és százezer olló
csattogtat cenzurát: épp százezernyi zsarnok
- s nem mint régen egyetlen hivatalnok –
gyürkőzik, hogy pöffeszkedőn letaglóz:
nincs közöm semmiféle szép szavakhoz.
Mintsem hazudjak, inkább szót se és a maszkot
fel nem veszem álcázni önmagam. Mulasztok,
meglehet, ám, ha igazul nem vallhatok
többé: színeskedjék más, én csak hallgatok,
s idézem a sokat szidott „sötét középkort”,
s „bűnös” rinascimentot, az egy kritikust, a békét:
szegény költő gyönyörű menedékét.
(forrás: Vigilia V. évf. 1939. május)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése