Mezítlen lába visszeres
és melltelen és csupa csont,
sosem pihen, s míg pénzt keres,
kiszívja gyermek, munka, gond.
Még harminc éves sincs talán
s úgy jár, mint vasorrú banya
mesék napfényes oldalán.
Mégis szép, dicsfényt hord: anya!
De kisfia dundin puha
s fehér a teste, mint a tej
és tiszta rajta a ruha
és bársonyos a buksi fej.
Már járni tud és már gügyög
száz semmiséget tőle kérd
és mégse unja, mint nyűgöt,
nem adná semmi kincsekért!
Az asszony krumplit töltöget,
a krumpli másé, harmados.
A sok sor, nemrég írt szöveg
a föld könyvében. Harmatos
virágból fészket halmozott
fiának s míg az játszogat,
javítja fény-aranyozott
kapával a zöld sorokat.
De szeme folyton ráremeg
a kisfiú fejére, mint
két kék pillangó egy remek
virágra, néha odaint,
vagy odafut, gyorsan agyon
becézi s ekkor, Istenem,
a lúgkimarta ujjakon
virágok nyílnak hirtelen.
A föld, a munka, a gyerek
hogy összeforr itt bibliás
törvény szerint, mint szív s erek.
Tudok szagos kaméliás
dámákat, kiknek eltelik
szórakozásban életük
s nem érnek rá, hogy estelig
megcsókolhassák gyermekük.
A férje munkás, kubikos
s így ő hátán kereszteket
hord: rőzsét, füvet, gyereket
s bár házatája kuvikos,
a teremtésből részt akar
s mit földből, szívből így kiás,
abból ember lesz, új magyar
s így útja sírig glóriás.
(forrás: Mécs László:
Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése