(Fordította Ruzicska Mária. - Signer és Wolfner)
Akik
megcsömörlöttek az akcióban szegény analitikus regényektől, bőséges kárpótlást
találnak ebben az angol társadalmi regényben. Bővérű mese keretében tárul fel
az angol felső tízezrek élete. A kép, melyet az írónő jóvoltából e kiváltságos
osztálynak a formaságok merev és nyűgös páncélzata mögött lappangó válságáról
kapunk tagadhatatlanul érdekfeszítő, s az ügyes meseszövés még fokozza a
hatást. Az olvasó, aki nem szereti, ha az író munkára fogja őt,
meggondolkoztatja, állásfoglalásra kényszeríti, simán bekapja majd a horgot, s
észre sem veszi, hogy az izgalmas történések csalétke csupán arra való, hogy
eltérítse figyelmét a mélyebben rejlő hibáktól, a lélektani gikszerektől és
logikai bukfencektől, melyek e testes könyvet alapjaiban veszélyeztetik. Du
Maurier nagyszerűen ért a szükséges légkör megteremtéséhez, művészi finomsággal
varázsolja elénk a Manderley-i kastély s általában az angol táj s a vidéki élet
sajátos légkörét. Pontos és következetes jellemrajzot ad hősnőjéről, a második
feleségről, e gyermekien félénk, vergődő asszonyról, akit napjában százszor is
megsebez a láthatatlan múlt, a halott első feleség szüntelen érezhető,
gyötrelmes emléke. A férfi lelkét azonban nem ismeri. A rokonszenvesnek rajzolt
férj alakja képtelen papíros-figura. Róla a regény vége felé derül csak ki,
hogy voltaképpen első feleségének – gyilkosa. S mily körültekintő, hidegvérű
gyilkos! Ez már nem minősíthető holmi kis félrecsúszásnak, melyet egy kevésbé
kényes ítéletű társadalom talán szankcionál. A társadalmi morál szemhunyó és
tágítható. Sok mindent nem vesz tudomásul, vagy rövid neheztelés után elfeled.
Csak a külsőségek ellen vétőket bélyegzi meg, de azokat aztán ritka
kíméletlenséggel. A gyilkosság azonban, bármi legyen is indokolása, nem
sorolható a társadalmi elsiklások közé. Du Maurier húsének tettét ilyen
„szerencsétlen melléfogássá” jelentékteleníti, egyszerű botlássá, kellemetlen
esetté,mely könnyen végzetessé válhatott volna. Ez a beállítás nemcsak
erkölcsileg elfogadhatatlan, de lélektani szempontból is súlyos tévedés. Nem
hisszük, hogy a konzervatív angol Castle-ok világában, műkincsek és tradíciók
közt nevelkedett s a regényben is puritánnak rajzolt emberek között akadna, aki
oly megfontolt nyugalommal eszközölné hűtlen felesége meggyilkolását, mint egy
cipővásárlást a Bond Street-en vagy egy játszma billiárdot megszokott
klubjában. Ha az írónő Maxim-ot, a gyilkos férjet tompult idegzetű, közönyös
bűnözőnek állítaná be, azt mondanám, mesteri rajzát adta e felelőtlen,
degenerált típusnak. De a regény Maxim-ja nem bűnöző, ellenkezőleg, valami
elfacsarodott romantika gáncs nélküli lovagja. Közönye nem elvetemültség, hanem
a jellemrajz logikátlansága. Rokonszenves lényéhez sehogyan sem illik az a mód,
ahogyan szerencsétlen házasságának véget vet, (...) jogi következményei alól
kibúvik. A lelkifurdalást egyáltalában nem ismeri. Vajon az írónő megijedt
témájának váratlan súlyától? S inkább visszakanyarodott a romantikának ama
veszedelmes válfajához, mely nem a szárnyaló képzelet szülötte, hanem az
irodalmi lustaságé? Az írónő felelőtlen. Ezzel a hamis beállítással
veszedelmesen megtéveszti a kontinens tájékozatlan olvasóit, akik talán
csakugyan elhiszik majd Du Maurier regénye alapján, hogy az angol jogászvilág
csupa bosszantóan együgyű és részrehajló emberekből áll, akik az előkelő
gyilkosokat általában futni hagyják. Ez a felelőtlenség annál súlyosabb, mert
Du Maurier tehetséges, és mindvégig irodalmi eszközökkel dolgozik. Nem Maxim, e
képtelen regényhős: az írónő volt az, aki nem merte vállalni problémájának
lélektani következményeit.
Korunknak,
sajnos úgyis legjellemzőbb tünete a lelkiismereti felelőtlenség. Ezt a
felelőtlenséget irodalmi eszközökkel felmagasztosítani legalább akkora bűn,
mint a felelősséget irodalmiatlan eszközökkel világgá kiabálni.
Déchy Liane
(forrás: Vigilia V. évf. 1939. május)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése