Kisfiamat, - ki tiszta és gondolkozó szemével
Reám nézett, izgett-mozgott és úgy beszélt akár egy felnőtt
–
(Minthogy szép szóval már az ember mit sem ér el)
Megvertem és elküldtem őt
Kemény szavakkal ráncba szedve, csók nélkül.
(Türelmes volt az anyja, ám ma már a sírral békül.)
Úgy féltem én, hogy bánatában
Nem tud pihenni.
A féltő gond emelte lábam,
De szunnyadott, már nem bántotta semmi.
Lehunyta szép szemét s pillái még
Pityergéstől nedvesek.
És én, mintha tóból innék
Reáhajoltam, könnyeit felittam és helyébe az enyém
hullott, esett.
Mert, hogy vigaszt is leljen, asztalára
Egy kék dobozban cédulát rakott,
Meg egy vörös követ is tett közé a drága
És az öbölben megtalált kis üveg-darabot
És kagylót is, hatot vagy hete
És réti virágot, amennyit csak egy vázába
belégyömöszölhetett,
Meg két francia rézpénzt, mindezt elrendezte szépen,
Mind ott feküdt az asztalán, keze ügyében.
- Egész éjjel imádkoztam Istenhez
És sírtam és ezt mondottam:
„Mikor, ó jó Atyám velünk már bajod nem lesz
S kihült szívünk többé nem dobban.
Te még emlékszel kedvenc játékunkra mindig,
És arra hogy az embert jóra bárhogy intik,
Nem érti meg.
Akkor Te olyan atyásan, mint én – akit
Agyagból alkottál s aki e földön eltipeg –
„Sajnálom őket, mint a gyermeket”, mondod majd
és irgalmad elvakít.
(Ford.: Végh György)
(forrás: Vigilia V. évf. 1939. május)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése