Méhe gyümölcsét szétlopta az élet:
a fiait a pálya, lázas éjek
s a lányait szerelmes vőlegények.
Most ül az özvegy-házban egyedül,
a falakon bal-sejtés feketül
s fülébe gondot, árnyat hegedül...
Örökké bajt és átkot szimatolgat,
varázsszavakkal kérdez vándor holdat
öt gyermekéről s ujjain latolgat...
A szíve bíbor pókja estelen
négy égi tájra nyújtja testtelen
mérföldes lábát álom-nesztelen:
titkos drótot húz minden gyermekéig,
átfúr hegyen, erdőn, folyókon végig
s a drótjait angyal-testőrök védik...
Folyton távolba néznek a szemek,
kérges keze tapintata remek:
rögtön megérzi, ha a drót remeg.
Megérzi a gyerekszív sorscsapásit:
vak éjszakában végzettel csatázik
s ima-nyilakkal fátumokat másít...
Ha újságok jeleznek háborút,
pestist, földrengést, jégesőt, borút:
az anyahomlok rögtön ráncba fut,
agyában félrevert harangok kongnak,
a gondolatok bomlottan bolyongnak,
mint Karneválja millió bolondnak...
Csodák csodája: mérföldesre nyúl
két karja: és tenyere paizsul
minden gyerekre puhán ráborul,
anyamadár-szárny nő ki minden ujjon,
hogy gyermekének szíve odabujjon...
S akkor megnyugszik s Tedeumot ujjong.
(forrás: Mécs László:
Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése