Olvad a hó, a mező barnul,
mosolyg az arcom.
Egy vékonyka derű étfut az ajkon.
Olvad a hó, a mező barnul.
A felfutó földeken szétszakadt a lepel
s örökös, sóvár szaívembe mar a kin.
A martokból indulnak kis apró erecskék,
csürögve vékony csőrükkel,mint sárga pipék.
Ismét új tavasz jön.
Ó, Ember, az évek sorakoznak,
ne késlekedj. Tűnik a perc, a nap,
A te órád is lejár.
Elmúlik a tél s nem lesz hóhányás
víg lapátolással.
Se aranyos ródlizás a hegyoldalon
a kacagó nimfák szánkáján.
Elmúlik! És új gyönyörök kútját ássuk.
Jön a szőke kora-tavasz
és jön a fákat rügyeztető április.
De szomorú szívünkkel ássuk az Idő kútját.
És mind mélyebbre egyre ásunk, ásunk.
Az Idő örök, fájdalmas méhéből
nem hozzuk ki az örök Embert.
(forrás: Bartalis János:
A mezők áldása – Révai 1942.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése