Ő szoptatott. a tiszta tejfolyót
ő küldte a kicsiny csodamalomba,
gyerekszívembe: zengje énekét
a vad, viharzó földi fájdalomba.
Ő látta, hogy a vessző-paripák
velem mesék hónába hogy loholtak,
mint álmok éjén ezüst vőlegényt:
csak nőni látott mindig, mint a Holdat.
Csak nőni: futni tavaszok után,
legényes májusokkal parolázni,
a bánatokat csak leinteni
legényesen s nem könnyekig vitázni.
A szeretet aranyló tengerén
a hullámok aranyhimnuszt daloltak,
ott látott ringni aranycsónakon:
csak nőni látott mindig, mint a Holdat.
Én meg csak fogyni láttam, mint a Holdat,
a vénülés remeteszigetén:
szív, láb megromlott, fogai kihulltak,
csodamalmából fogynak a zenék.
A rejtvényféle ákombákom-ráncok
kölykeznek egyre szentelt arcain
s még akkor is fájdalmas haláltáncot
járnak bőrén, ha mosolyogni kezd.
Szemünk előtt, fogy: sem „Tolvajt” kiáltni,
se felüvöltni, sírni nem lehet.
Csak tehetetlen, napról-napra látni,
hogy végleg elfogy a Legkedvesebb.
Csodamalmából nem marad meg semmi,
csak anyasága emlék-dallama
s csak ez fog egyszer csókkal körülvenni,
ha fogyni kezdek én is, mint a Hold.
(forrás: Mécs László:
Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése