Áprily
egyik szép verse a karmesterről szól, aki a múlt század elején élt, Napóleont
fitymálta és siratta Antoinettet és háborúk fájdalmas disszonanciái közepett
„könnyes dalocskákat” teremtett. Rá is vérrel virradt százada, a kor vadabb
hangokat követel és „Az induló piros parázsa – már-már kilobban, mint a vér –
de ím, karmester-ős varázsa – száz éven át szívemhez ér. – Látom: homályos
század-élen – hullám felett a parton áll, - lendül a bot szikár kezében – és
halkan Gluckot intonál.” Gluck: ez a név is vallomás; a hanyatló francia
klasszicizmus rajongott a rokonszenves muzsikusért s az igazi „görög” színpadi
művet várta tőle, az antikvitás imádatának utolsó, szép föllángolásában,
artisztikus vágyakban és valami kedves, fehér naivitásban is, Voltaire után, a
közelgő forradalom vörhenyes égboltja alatt. Lehetetlen észre nem venni a
hasonlóságot Áprily lírája és XVI. Lajos Párizsa közt; a karmester-ős hagyatéka
egy egész műveltség s ezzel egy egész magatartás; a „könnyes dalocska” nemcsak
érzelmesség, hanem hősiesség, különvalóság is, a fölvilágosult költő
arisztokratikus félreállása a tömeggel, a vérrel, az erőszakkal, a
„Napóleonnal” szemben; „Gluck” pedig sokkal több, jelentősebb puszta versbe
illő névnél: egy mély és nemes rokonság szimbóluma.
„Napóleon”:
ez a név is szimbólum; háborút, vért jelent, lázadást a magas kultúra, az
emberméltóság ellen. Az igazi, érdektelen fölvilágosodás, melynek gyökerei a
humanitásba nyúlnak, öltétlenül Antoinette pártjára áll: a háborúval szemben az
emberére. Nem propaganda ez, csak ennyi: rohantok a „győzelembe”, elesel s nem
marad belőled, „csak egy homályos, bús emlék-alak – s tekinteted egy kis fiú
szemében.” Mindössze pár versről van itt szó, de ezek háborús líránk legjavát
jelentik, épp őszinte emberiességüknél fogva. A költő „hullám felett a parton”
áll s összeférhetetlennek tartja emberméltóságával, hogy leszálljon,
demagógnak, akár lelkesíteni, akár lázítani: „én gyűlöletre nem születtem.” A
test eloszlik, a vért türelmesen fölissza a föld, a buta vasat megemészti a
rozsda, de amit magadnak építesz, a tiszta harmónia, örök. A háború megöli az
embert, de az ember holtában is legyőzi a háborút.
*
„Fognak-é majd
lelkesülni
Új világok tavaszán
fény-imádó, büszke
szemmel
fent az ember magasán?”
Az
„emberméltóság” a fölvilágosodás kedves szava. Ki kell mondani Áprilyval
kapcsolatban is: alig van modern költőnk, kiben ez a gondolat teljesebben élne. Csakhogy őnála nem pusztán
racionalista értelmezésű, hanem erősen morális is. Az ember az ő szemében
valóban a „teremtés koronája”, méltónak kell lenni önmagához, ki kell bontakoznia,
az ösztönnel szemben a fegyelem pártjára kell
állnia, meg kell teremtenie magában szép és jó harmóniáját, hogy
megöröküljön ebben a nyugodt, hősies kalokagathiában, mert „az összhang
mindörökre megmarad.” A szép emberségnek ez a morális alapú kultusza választja
el Áprilyt félreérthetetlenül Adytól és a Nyugat lírai forradalmától. Az utókor
sem individualista szempontból érdekli: versei nem az ő hírét hirdetik a
jövőnek, hanem „az ember dallama” fog harangtisztán kicsendülni belőlük.
*
A
líra a „méltó ember” vallomása. Harmonikus megnyilatkozás, de szülője vívódás
és fájdalom, mely „a mélyben él”. A költő „magára lázadó Kain”; bányász, ki
egyre rejtettebb titkok felé ás fogyó hanggal; harcos, ki önmagával birkózik,
dárdája öngúny, „vas ellenzője” a fájdalom.Ez a belső hitel ad páratlan
méltóságot minden megnyilatkozásának: a vers minden szaváért, minden
dobbanásáért az ember nehéz, de fölemelő küzdelme áll helyt, az ember gyötrődő
szíve felel. Az ember a korban él, tehát a kor vajúdásainak „fáklyafénye” festi
a költeményt; de az igazi nemes ember nem merül le, „hullám felett a parton”
áll s a koron túlra szól: a vers a szépség és nemesség, a legmagasabb humanitás
átmentője az örökkévalóság számára. A földet elöntheti az ár: ő minden
szépséget önmagába mentett és fönnakadva egy új Araráton, kitárja minden
kincsét a Napnak.
*
Erdély
„titokzatos szó”, benne találta meg a leszakadt magyarság léte értelmét és
heroizmusa forrását. Reményik számára talán a táj jelentett ebben többet,
Áprily számára a kultúra. Az a fölvilágosodás, amely magatartását jellemzi, a
legnemesebb erdélyi hagyomány. A fundamentum ősi s mikor ”az újrakezdés vakmerő
reményével” számbaveszi az erőket, olyan nevekre talál, mint Kőrösi Csoma,
Csere János és a Bolyaiak. „Nem csak magunk vagyunk”: ez az egész múlt él és
hat és építi a jövőt. Az „éjkomor szemű”, Európával csökönyösen,
halálsejtelmektől űzve lépést tartó keleti magyarság, melyet őrhelyén „a hűség
Krisztus-szege tart”, új tragikus föladat elé került s annak vállalásához újra
csak önmagában s hagyományaiban találta meg az erőt. Ennek a neve
transzilvanizmus.
Ez
az erdélyi sors valahogy rokon a görög hősiességgel. Áprily műveltségének másik
nagy forrásvidéke a hellén kultúra. Ez sem halott anyaghalmaz, „tudás”, hanem
fölszívott és egyénített élet. Görögös hasonlatai, analógiái és drámája, az
Ida-hegyi pásztorok, mind bizonyítják: ezeket a költeményeket csak az írhatta,
akiben a görögség nem díszletszerű mitológia, barokkos tudálékosság, hanem
élmény, sőt természet, a sorsközösség vérré vált érzése. Harmóniaideálja is
rokon a hellén kalokagathiával; s a kor, mely Gluckért lelkesült, s amelyből karmester-őse
bujdosó zenéjét örökölte, rajongott a görögökért. Erdélyi hagyomány,
fölvilágosodás és egyéni természet mögött egyformán hellén egek fénylenek. De
nem csak fénylenek, hanem borongnak is: Áprilyban megvan a görögség másik arca,
a tragikus, a halálra néző is.
*
A
jelen alatt él egy különös másik világ, a múlt. Elég egy-egy halvány
asszociáció, hogy kapuit fölpattantsa s elővillan, szinte kísértve, ami volt,
egy hang, egy pillanat, egy kép; megnyílnak az idő távlatai és az ember
megszédül; olyan, mintha süppedékes talajon járna s egy-egy lépésnél mélyebb
rétegekbe merülne alá. „A vén idő” játszik velünk, összecsendíti a múltat és
jelent. „Míg szállnak, mint a gyors nyarak, - különös, síró madarak.” Ezek a
madarak, lassú, könyörtelen vonulásukkal az Idő, a tragikus elmúlás
szimbólumai. Az idő ellenség s a sorssal való fegyverszünetben róla is kell
szónak lennie: „És a ragadozó Idő – áll, mint az ölyv a levegőben.” Az őszi
vadludak is a fejünk fölött félelmes vitorlásként haladó „horgonytalan
mulandóságra” emlékeztetik. Idő és halál rokonok s az időt szimbolizáló madarak
leszek a halál, a fölbomlás éhes tanúi, sőt végrehajtói is: „páncélos, szárnyas
ütközetre” szállnak szívedért. „S ha lent eldőlt az ütközet – felcsapnának
széltől kavarva -, s száguldva vinnék holt szíved – a villámtalan zivatarba.”
*
Az
idő múlása, melyet madarak húzása, tutajok vonulása jelképez, a végtelenség felé
mutat. Általában, aki Áprilyt olvassa, távlatokat érez, a végtelent érzi, pedig
maga a „végtelen” szó igen ritkán kerül elé. Van ebben a lírában valami
irracionális elem; a szavakkal ki nem fejezhető metafizikus tartalomnak a forma
a hordozója. Egy helyütt így írja meg költeménye „életrajzát”: a holdat nézte s
a „magasságok szikrázó zenéje –elhullatott egy hangulatmagot.” Vers lett
belőle, nosztalgiás vers: rádióhullámon bejárta a tért s visszaszállt a
csillagokba. Ez a pár sor jellemző. „Magasságok szikrázó zenéje” zeng minden
sorában, finom, anyagfölötti muzsika, mely szárnyat ad a szónak,
„nosztalgiásság”, végtelen felé lendülővé teszi költeményeit. Szálló jambusai
elfinomult, elégikus dallamában egy új, nemes spirituális sóvárgás nyilatkozik
meg.
*
A
Láthatatlan
írás ezen a képen nem változtat semmit. Új hang talán az Erdélyből
elszakadt költő honvágya, az erdélyi erdők messziről, emlékeken át csillanó
őszi rozsdavöröse, a mégis-helytállás kicsit sztoikusan hangolt vallomása. De a
forma a régi, és ritmusa, lendülete mintha lankadtabb volna, megadóbb és olykor
színtelenebb is. De egészében a régi színvonal, - nemes és mindig tartott nívó,
egy érett, hangját, lehetőségeit ismerő mester alkotása. S egy-egy tétován
csendülő rímben, egy-egy utánozhatatlan sorban megcsap a Rasmussen hajóján
hűvösen tiszta hangulata, a Falusi elégia kristályos bánata és az Ida-hegyi
pásztorok komor nagysága.
Rónay György
(forrás: Vigilia V. évf. 1939. május)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése