Kilépek a kapun,
álommal tele még;
szemerkélő eső
veri a kezemet.
De egy sugár a rég
elmerült virradatból
körülleng s elvegyül
foszlányos álmaimmal
És mint egy boldog ajk
sóhaja, hirtelen
olyan tiszta sikoly
lobban át az egen,
hogy föltámad szivemben
a régi reggelek
emléke, mikor épp így
mentem hazúlrul el.
félig már elhagyott az
ifjúság engemet,
sok csalékony hazugság
nem csal már soha meg.
De mindig elfog újra
az égi meghatottság,
ha ez a fény ragyog
rám, ha elindulok,
és ha újra kiáltja
ez a csöndes-esős
reggeli ég reményét,
amit meg már nem értek.
(Ford.: Rónay György)
(forrás: Vigilia V. évf. 1939. május)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése