Ott lebeg
A partnélküli nagy vizek felett
Mint büszke sas. Hunyorgó szép szemében,
Akár a nap szikrázó nyári égen,
Kinyúltan ég az örökkévalóság.
Perzselő
Mint lángbaborult erdős hegytető
S mint óriásra szökkent éji máglya.
Vakulva nézzük s fehérfényű lángja
Fölmelegít a hideg csillagokra.
Csavarog
Amerre hull a vér és csalatott
Könny szivárog az emberek szeméből.
Csak mosolyog és kérges tenyeréből
Megeteti a döbbent keselyűket.
Ott marad
Évekig is, ahol a sivatag
Szívet szárít és agyvelőket nyársal.
Ő andalog és illatos virággal
Simogatja az éber oroszlánt is.
Angyalok
Szórnak kezére csillogó magot
És ő azt mind a száraz földre szórja.
Vetését titkos kéz növeszti, óvja
S haját az Úr galambfehérre festi.
Emberek
Fölényes arca sokszor ránevet,
Míg jár és kél irdatlan távlatokban.
S mikor szíve a földön végsőt dobban,
Értetlen szájjal kérdezik: ki volt ez?
(forrás: Vigilia V. évf. 1939. május)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése