Csak apró fény volt Ráfael,
Ha villant égi fényem.
Kevés vakítóbb született
Az Alkotó kezében...
Az Isten nézett boldogan, tündöklő, tiszta égben
És most... csupán az átka jut e végtelen sötétben.
Bölcsebb voltam, mint Uriel,
Égőbb szavú, mit Gábor.
Nagy tüzes lényem másokat
Terelő égi pásztor...
És most az űrbe hull szavam és perzselő zsarátban
Gyűlölten, nyögve, kénytelen követ fekete nyájam.
Mihály csodált, akár a föld
Zuhatagját a csermely...
S birkozó, nagy feszült erőm
Az ő kezén veszett el.
Mert hű maradt és Istenét szolgálta: égi szolga,
Míg én zuhantam pártosan, de gőgösen a porba.
Hah! hogy gyűlöllek bennetek,
Ti angyalmilliárdok!
Most már csak enyhülés nekem,
Ha szórok kínos átkot
Felétek s ennetek Felé, ki ül a roppant trónon,
Míg én dühödten, láncokon, lángokban forgolódom.
Ó, hogy gyűlöllek Betlehem
S te földreszálló Gyermek...
Örök nagy harcom térein
Végleg te ujjad vert meg:
Mert Ádám vére folyamán bár egyre csak halászok,
De zsákmányt többet visznek el a tizenkét halászok.
S már jő a nap és Jozafát
Völgyén a harsonákat
Megfújja égi szolgahad
És addig harsonáznak,
Amíg a függönye lehull időknek, századoknak
S harcomra tarló talpakon örökre rátaposnak.
És nem lesz többé enyhülés
Sehol se. Légiómat
Se föld, se ég nem féli már
S nem téphetem a jókat
Isten kebléből karmaim közé... csupán az átok
Virraszt időtlen lényemen s időtlen vijjogások.
(forrás: Vigilia V. évf. 1939. május)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése