Tanár akartam lenni, hideg tudós,
ki eszmék kristály-csúcsain üldögél
s a problémátlan, kékes égbolt
íve alatt derűsen lát mindent;
szerelmes kézzel termeted és fejed
után faragni ifjúi lelkemet
örök, fehér márványszobornak
s rá nevetésed ígéző titkát.
- De kortárs lettem: fergeteges idők
sötét sodrában búskomor ég alatt,
midőn a szennyes Styx kiáradt
s mindeneket belepett az árvíz.
A milliókkal úsztam a vad vízen,
szívem szivacsként szívta a szenvedést,
mázsásra nőtt, aránytalanná:
s klasszicitás csuda bája eltűnt
lelkem szobráról. Torz vagyok és modern,
idegzetemben minden-idegzet él:
megvert a kor testvérisége
s százezer arc kúsza kínja rajtam!
Igy barbár lettem búskomor ég alatt,
beálltam bárdnak béna fülek között,
szívemből nagy dudát csináltam
s balzsamokat dalolok koromnak.
Míg lábom gazban gázol a föld felett,
míg öklöm-új, vad Hydra ezer fejét
bunkózza őrült Herkulesként:
néha örök mosolyodra vágyom...
Mert nemcsak ottan vársz te a Louvre ölén,
- minden Kor s ember álmai távolán
feltűnsz s a századok homályán
átragyog ős, nevető szent arcod.
Istennő! bort nyakalva a nyári hőn
öreg diófa lombja alatt: sötét,
bús barbár bárd köszönti rád a
régi szerelmesek álom-kelyhét!
(forrás: Mécs László:
Anya kell! – Versek lányokról és anyákról. Bp. 1943. Athenaeum)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése