Klasszikus a máglyán. Wieland halálának 125-ik évforduljára

Christoph Martin Wieland (1733-1813) német költő és író

A hat német klasszikus egyike volt – és talán őt felejtették el leginkább. Pedig egy időben úgy látszott, hogy maradandóan divatban marad és amikor a korabeli lányok szülői ellenőrzéssel, tanári tilalommal dacolva, titokban olvasták „az erkölcstelen Wieland” könyveit, senki sem gondolta volna, hogy a népszerűség ilyen mulandó.

OLLÓVAL ÉS ENYVVEL ÍRT REGÉNYEK

Az erkölcstelen Wieland: ez nem csak irodalmilag hangzott súlyos vádként. Apja lelkész volt Biberachban és a tiszteletes úr igazán nem ambicionálta, hogy fia „az” erotikus költőnek számítson szerte az országban. Hiszen egészen más nevelésben részesült: eleinte jogot hallgatott, azután Bodmer és Gottsched hatása alatt ismerkedett meg az irodalommal. Ez az iskola nem volt túlságosan jó, minden esetre azonban konzervatívabb már nem is lehetett volna. Mindkét név viselője komoly tekintély volt azokban az években és a jobb ízlésűek csak titokban merték megmondani véleményüket Gottschedről, aki regényeit „ollóval és enyvvel írta”. Wieland jó érzékére és ízlésére vall, hogy hamar átlátott a szitán, függetlenítette is magát az irodalmi pápák befolyása alól és hamarosan „rossz társaságba” keveredett. A korabeli fiatal írók társasága volt ez, de Wieland a Svájcban töltött hét esztendeje során is szabadabb hanghoz szokott és ezt a hangot magával hozta, amikor otthon Biberachban egzisztenciát teremtettek számára.

Tekintet nélkül tehát a komoly társadalmi pozícióra, amely várta, könnyed, pikáns írásai gyors egymásutánban kerültek ki tolla alól – őszinte megbotránkozására a kisváros úgynevezett jó családjának, ahol fejcsóválva emlegették ezt az új almát, amely olyan messze esett a fájától. Mai szemmel olvasva ezeket a kisebb-nagyobb írásokat, persze már nemigen tudjuk megállapítani, voltaképpen miért is háborodtak fel annak idején a város szebb lelkű hölgyei és urai, hiszen Wieland úgynevezett erotikája valóban nem egyéb, mint ókori klasszikusok többé-kevésbé halvány utánérzése. Tartalmilag – valljuk be – gyenge alkotások voltak ezek, fő művétől az Oberontól és Die Abderiten c. szatirikus regényétől eltekintve, de ennek ellenére is a legkomolyabb írói tehetségek közé számított abban az időben. Mindenekelőtt azért, mert kitűnő stiliszta volt és a francia könnyedséggel akkoriban senki sem tudta nála tökéletesebben a németbe átültetni, másrészt pedig szkeptikus, de erős humora mondanivalóját egészen különös egyéni ízzel szőtte át.

VESSZEN AZ ERKÖLCSTELEN IRODALOM

A kortársak azonban kevés fogékonyságot mutattak a lelkész fiának irodalmi kiválóságai iránt, aminek legvilágosabb bizonyítéka, hogy a göttingeni diákság a város főterén hatalmas máglyát rakott és azon összehordta a költőnek addig megjelent írásait csakúgy, mint Voltaire és a többi hasonló destruktív író könyveit és azokat „vesszen az erkölcstelen irodalom” felkiáltással rendkívül gondosan előkészített szertartások közepette adta át a lángoknak. Persze: amint ez már általában az effajta könyvégetéseknél történni szokott, a vélemények meglehetősen megoszlottak és voltak, akik számára a nagy autodefé még a vonzó reklám jellegével is hatott. Biberach városában azonban a nagy szégyen miatt napokig lesütött szemmel járkáltak az emberek…

Wieland, a költ tehát az erotikusok közé került, Wieland, az ember azonban egészen más természet volt. A nők már gyermekkorában is nagyon érdekelték, de az az érdeklődés mindig csak amolyan romantikus fellángolás volt. Első szerelmei két unokahúga felé vonzották, az egyiket el is jegyezte, hogy azután hamarosan felbontsák az eljegyzést és a leány máshoz menjen feleségül. Wieland azután Svájcba ment, ott is lebonyolította a maga kisebb szerelmeit, jelentősége egyiknek sem volt. A nők gyors egymásutánban tűntek fel és tűntek ismét le Wieland oldalán, a találkozás nagy fellángolással járt mindig együtt, a búcsú elviselhetetlennek látszó melankóliával, - ez azonban csak addig tartott, amíg a látóhatáron meg nem jelent a soron következő nő. Ekkor azután kezdődött minden elölről.

AZ IGAZI SZERELEM: A KÉZCSÓK

Csodálatos, hogy a frivolnak elkönyvelt költő milyen ügyefogyottan harcol egész életében a szerelemmel. Csodálatos ez. Aki azonban mélyebben néz a dolgok mögé, megtalálhatja a magyarázatot. Wieland már 19 éves korában részletesen kifejti a szerelemről alkotott felfogását és ennek az elméletnek a legklasszikusabb mondata az, amelyben megállapítja: akinek kívánságai túlmennek egy kézcsókon, az nem szeret igazán. Ehhez a teóriájához később is hű marad, legalábbis erre vallanak azok a beismerő szavak, amelyeket munkáiban lépten-nyomon felfedezhetünk. az egyik helyen kifejti, hogy valamelyik szerelmének véget kellett vetnie, mert rájött arra, hogy ideájának „nincs érzéke a szerelemhez: nem azt akarta, hogy szerelmes legyek beléje, hanem azt, hogy a barátja legyek”. Egy másik helyen pedig őszintén bevallja: tíz esztendő alatt legalább egy tucat gyönyörű nőt szeretett. Istennőként imádta őket és velük szemben egészen a hősiességig fokozta a plátói szerelmet. Mégis elhagytak,- teszi hozzá mélységes melankóliával és alighanem egy pillanatig sem gondol arra, hogy talán épen emiatt a hősiességig fokozott plátói szerelem miatt hagyták ott őt feltűnő egyértelműséggel asszonyok, leányok egyaránt…

A LELKI PATIKA

Azután mégis megnősült. Első szerelmének, unokahúgának egyik rokonát vette feleségül és a látszat szerint nyugodt, békés éveket töltöttek egymás oldalán. Választásával a költő is meg volt elégedve és baráti körben ismételten hangoztatta, milyen nagyszerű „lelki patikára” tett szert felesége személyében. A lelki patika azonban más irányban is megállta a helyét; mint feleség gyors egymásutánban tizennégy gyermeket hozott a világra, akik között szép számmal voltak lányok is és Wieland következetesen végrehajtotta azt az elvét, hogy könyveit nem adta leányai kezébe. A házasság azonban úgy látszik, mégsem lehetett túlságosan szerencsés. Lehet, hogy az asszony megunta a lelki patikai beosztást, lehet, hogy más oka volt a dolognak, elég az hozzá, hogy röviddel később Wieland már komor figyelmeztetést indít útnak nősülendő barátja címére: Kérlek és könyörgök neked, soha se jusson eszedbe, hogy megházasodj. A tudós embernek és a múzsák barátjának nem szabad magát lekötnie. Bizonyos, hogy én is szabad maradok, ha a körülményekkel szemben eléggé erősnek bizonyultam volna.

Nyolcvan éves volt, amikor meghalt, 1813 januárius huszadikán, most százhuszonöt esztendeje. utolsó napjainak egyikén meglátogatta Schiller özvegye. Jókedvűen fogadta a vendéget, udvarolt neki, táncolt is vele. Estére azután rosszul lett és pár nap múlva meghalt. Halálos ágyánál két asszony virrasztott. Egyik a felesége volt, a másik Brentanónak, a költőnek húga, Wieland ama bizonyos első szerelmének unokája.

A kortársak megbecsülték élete utolsó pillanatáig. Megbecsülték, tisztelték, de – nem olvasták. Wieland túlélte önmagát. Mire elindult utolsó útjára, plátói szerelmeinek emléke éppúgy feledésbe merült, mint a máglya, amelyen könyveit halomba rakták a göttingeni diákok.

Kemény István

Forrás: Literatura - Beszámoló a Szellemi Életről, 13. évf. Bp., 1938. februárius 1.