A sömjéni költő

 

A celldömölki állomásról jobbra fordult velem a kocsi és a hóban már feltűntek a kemenesi dombok szelíd vonalai, Kemenesmihályfa tornyai, a sömjéni lankák, az a kedvesés felejthetetlen kép, amelyet Berzsenyi Dániel ismertetett meg a magyar művelődéssel. A kemenesi dombok már Sárvár alatt bukkannak ki és felhúzódnak Vas-megye észak-nyugati sarkáig.

Kemenessömjén – ahol Berzsenyi Dániel gazda lett és költő – a celli állomástól vagy 4-5 kilométerre fekszik. A község területe 2798 hold. Lakosainak száma 850. Bár birtokviszonyai nem egészségesek, a környékhez képest mégis eléggé megoszlanak. A legnagyobb birtokos dr. Berzsenyi Ádám – nem a költő leszármazottja – 760 holdon gazdálkodik, míg a húsz holdon felüli gazdák száma 14. A szegénység azonban nem olyan égbekiáltó, mint másutt. Alig akad a zsellérek közt olyan, akinek ne lenne földje, bortermő szőlődombja. A tiborci, kócos hajú jobbágy itt szinte ismeretlen fogalom. Legalább is a cselédség nem olyan kihasznált és hazátlan, mint ahogy azt Illyés Gyula Dunántúl többi cselédházai körül tapasztalta.

Szelíd fasor közt szaladt velem a kis falusi kocsi. Kísérőm – a kemenesmihályfai segédjegyző – báli emlékeit idézgette, amelyeket előtte való este szedegetett fel a celli Griffben. Az evangélikus iskola előtt álltunk meg és rövid idő múlva már a tanítóval és fiatal feleségével szőtték-fonták tovább a bái mesét, a meleg kandalló mellett.

Ezt a kis báli intermezzót nem oktalanul említem itt fel, hiszen a Kemenesalján nem utolsó dolog a téli bálozás. Hajdan Berzsenyi Dániel uram és gyermekasszony felesége, Dukai Takách Zsuzsanna, bizonyára éppen ilyen örömmel idézgették a celli – vagy akkor még nemesdömölki – mulatságot. Hiszen Berzsenyinek erről a Sturm und Drang-korszakáról jegyezte fel Döbrentei Gábor: „Senkivel sem levelezett, s mint vidám világfia Kissel sem társalkodott.” Pedig Kis János abban az időben éppen dömölki lelkész volt. Berzsenyi azonban a gondtalan fiatal gazda életét élte, aki  miután katona-álmait édesapja meghiúsította – másképpen igyekezett lelke nyugalmát – vagy ahogy ő mondaná -, harmóniáját megkeresni.

Erre keresve sem találhatott volna jobb helyet, mint a sömjéni dombok. Ezen a vidéken minden feltalálható az epikureusi életörömökhöz: gazdagság, bor, s hozzá a fiatal „tüzes magyar asszony”, akivel akkor költözött be a falu közepe táján álló Takách-kúriába. Szőlője alig pár száz lépére feküdt a kertje végétől. Lankáiról látta a Ság tetejét, amelynek szemléletéből fakadt egyik legszebb és fiatal éveit leginkább jellemző költeménye:

„Zúg immár a Boreas a Kemenes fölött.

zordon förgetegek rejtik el a napot.

Nézd, a Ság tetejét hófuvatok fedik.

S minden bús telelésre tölt.

Halljad Flaccus aranylantja mit énekel:

Gerjezd a szenelőt, tölts poharadba bort,

Villogjon fejeden balzsamos kenet,

Melyet Syria napja főz.

Használd a napokat, s ami jelen vagyon

Forró szívvel öleld, s a szerelem szelid

Érzésit ki ne zárd, míg fiatal korod

Boldog csillaga tündököl.

Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz,

Légy víg, légy te okos, míg lehet élj s örülj,

Míg szólunk, az idő hirtelen elrepül

Mint a nyíl, s zuhogó patak.”

Lehetetlen meghatódás nélkül nézni a szőlődombot, ahol a költő cseresznyefája és borháza állt. Az elpusztult cseresznyefa helyén hatalmas, kőbe vágott márványtábla hirdeti a költő emlékét: „E helyen állott vén cseresznyefa árnyékában írta halhatatlan ódáit Berzsenyi Dániel 1799-17808.”

Itt, az elpusztult gyümölcsösben szeretett tartózkodni a költő. Itt írta titokban verseit, mert a sömjéni társaság csak a vidám gazdát ismerte benne. Sőt, még felesége elől is elrejtette verseit, aki később tudta meg ura titkát, hogy „miért elmél mindig csak könyvei között” és hogy miért hanyagolja el gazdaságát, amiért a „tüzes magyar gazdasszony akkor gyakran neheztelt”.

Döbrentei Gábor feljegyzéseiből tudjuk, hogy Berzsenyi sömjéni ideje költői gazdagságának kiteljesedése és virágkora. Később niklai – vagy ahogy Berzsenyi írta: miklai  éveiben már a gyermek gondja, a gazdaság növő ereje – 1600 holdon gazdálkodott – egyre jobban elvonta idejét a poézistől, ami miatt Kazinczy Ferencnek is gyakran panaszkodott.

Pontosan ki tudjuk mutatni, hogy a Kis János által Kazinczyhez küldött költemények közt ott volt a „Magyarokhoz” című ódája, amely egyik pesti útjának impresszióiból született. Sömjénben írta a „Horác” című remekszép versét, „Virághoz”, „Kishez” írt verseit, „Az ulmai ütközet”, „A fenkölt nemességhez”, Bucsúzás Kemenesaljától” és mindenekfelett a „Közelítő tél” című halhatatlan elégiáját, amely a magyar líra egészen kivételes értékű darabja, a „Szeptember végén” című Petőfi-, és a „Párisban járt az ősz" című Ady-elégiák őse.

Berzsenyi ezekben az esztendőkben pallérozta ki műveltségét, amelyet a késői iskoláztatás, meg a kamaszos szilajkodás miatt elmulasztott ifjúkorában megszerezni. A hosszú hallgatás ideje alatt komoly stúdiumokat végzett, és itt érett meg lelke és lírája. Eszméje még a nemesi Magyarország volt, de igazságossága, embersége egészen egyetemes jellegű és már akkor felül tudott emelkedni a nemesi osztályszemlélet szűk keretein. A későbbi Berzsenyi pedig korántsem az a zárkózott, „nemesi gőgű költő”, ahogy a Hóman-Szekfű történetírás VII. kötete is kissé vádolóan lefestette. Elég itt az 1810 körül írt epistoláira, és a későbbi „Magyarországi mezőgazdasági szolgalom” című röpiratára utalnunk

Berzsenyinek ezek a megnyilatkozásai legalább olyan értékesek és jellemzőek a költőre, mint azok a versei, amelyek nevét az irodalmi köztudatban megörökítették és bizony, vitézi sisakba zárták. Mert ki gondol arra, hogy ez a „nemesi költő”, ez a „földbirtokos literátor” szinte Petőfi gondolatainak volt a szálláscsinálója? Pedig versei közt bőségesen találunk olyan vallomásokat, amelyek egy világfordulat lázától kapták eredetüket és fényüket.

„S hány népek élnek még ma is körüllünk,

- Tekintsük által a föld részeit –

Kik a baromság aklában hevernek

És semmi Isten nem tekint ügyükre!”

Ma már nem áll a hajdani kúria, ahol a költő fiatal feleségével és növekedő családjával lakolt. Jelenleg, bizony, szénáspajta lett a hajlékból, amelynek a falai még a régi házból valók. A pajta ma is padlós, falain is látszanak a régi kúria nyomai, a falba épített szekrények helye. Mostani tulajdonosa Szente Mihály, aki 1913ban vette meg a házat özvegy Szűcs Istvánné, Radó Máriától. A ház, amely ma 18. b. jelzést visel – még most is látni – az utcafronttal párhuzamosan feküdt. Az utcára a jobbágyház ablakai néztek.

Kissé a „nemesi vádat” igazolja az a monda, amelyet a faluban hallottam, hogy azért építette keresztbe a házát, hogy ráláthasson a jobbágyaira. Ez a monda azonban – minden egyébtől eltekintve – azért is téves, mert a gerendákon, Szente Mihály közlése szerint 1745-ből való vésést találtak. Tehát a házat nem Berzsenyi építtette, hanem valószínűleg az előbbi örökös, a Dukai Takách-família.

A kúria megmaradt falán most galambdúc ékeskedik. Bizony a „szárnyas idő” szétbontotta a régi kúria képét. Csak az emlékezés tudja azokat a régi-régi dolgokat összerakni, amelyeknek a középpontjában ma is Berzsenyi Dániel „titka” áll. Egy költő titka, aki a nemesi földek barázdáiból indult el és a „szabadság századának” lett a megértője és hirdetője. Nagysága éppen abban áll, hogy ez a zsíros föld sem tudta egészen magához kötni és, akarva-nem akarva azok közé állt, akik a demokratikus Magyarország ígéretét hozták el Verbőczy országába.

Bizony, illenék, hogy az „ódaköltő” Berzsenyi után ez az „ismeretlen Berzsenyi” is kapjon már valahol emléktáblát. Talán épen itt, a sömjéni ház falán, ahol legközelebb állt az ősi röghöz és hűséges sáfárjaihoz: a magyar néphez.

Bárdosi Németh János

Forrás: Literatura - Beszámoló a Szellemi Életről, 13. évf. Bp., 1938. januárius 15.