Sok mindenfélét írnak a magyar lapok a királynéról: hogy évtizedek óta elvonult nemcsak a politikától, de minden szerepléstől, még az udvar apró-cseprő dolgai, kellemetes történetkéi, filigrán, pókhálószerű intrikái se érdekelték - pedig ez a királynék recevierje - ők itt és így szövik a történelem vásznát.
Minden előkerül most. Egy kosár anekdota. A mi bájos csecsebecséink, melyek mind az bizonyítják, hogy egyszerű volt és jó és hogy szeretett minket. Elmesélik barangolási kedvét, gyalogos kirándulásait lakatlan erdőségekben, hogy mennyire szerette a természetet és mennyire kerülte, szinte gyűlölte az embereket. De hát nem volt-e igaza? A finom lelkek előre sejtenek. A természet nem bántotta, emberkéz ölte meg.
Önök nem pszichológusok, akik ezen csodálkoznak és nem értik a fájdalmas anyát, a mater dolorosát, a ki menekül vérző szívével, bánatos emlékeivel idegen tájakra, újakra és mindig újakra. A fák, ezek jó barátok. De ezekből is csak az újak. Az új fák nem emlékeztetnek semmire.
De csak tovább, csak egyre tovább. Egyik tájék sem az igazi.
Erzsébet királyné Bártfán, 1905, Erzsébet királyasszony emlékének
A fák nem lehelnek sehol annyi oxigént, hogy szabadon, boldogan lélegezhessék, a füveken nincs annyi harmat sehol, hogy a bánatot elmossa, a tenger nem morog olyan hangosan sehol, hogy szívének fájdalmas dobogását megtompítsa.
De ebben a szörnyű lelki vergődésben is van egy szál, amit nem kíván elejteni, van egy fénysugár, mely a régi, a valódi életéből átnyúlt abba a másikba, amit keresett, de nem bírta megtalálni: a hitvesi hűség, a gyöngédség királyi férje iránt. Ez átverte magát a rettenetes apátián - s nem egy példa csillan ki az átláthatatlan ködből, melybe kedélyvilágát burkolta, hogy csak látszólag nem érdekelte semmi a világi zajból, hogy félénk aggódással csüggött férjén és csodálatos női ösztönnel igyekezett elhárítani minden bánatot, ami ét érhette. Most a legutolsó napokban épen úgy, mint régebben.
Mikor a horvát címersértés hozta háborgásba a magyar közvéleményt, Tisza, az akkori miniszterelnök és Szapáry Gyula, az akkori pénzügyminiszter, Bécsbe utaztak, hogy a királynak jelentést tegyenek s az elégtétel módját is megbeszéljék ő felségével. A kérdés igen kényes volt, mert a sértés nagy kaliberű - a magyar címerre nem lehetett rámondani, hogy feslett pléh, az országgyűlés minden pártja zúgott - a szegény, jó Bedekovics szégyellte magát és mutatkozni se mert nyilvános helyen, az ebédjét is szobájában ette az "Angol királynő"-nél, míg másrészt komplikálta az elégtételvevés módját, hogy a Ház közjogi tudósai olyasmit okoskodtak ki a törvényből, hogy Horvátországban az állami épületeken a magyar címer használata nem egészen evidens. Akár úgy van, akár nem úgy van, de elégtétel mégis kellett.
A miniszterek tehát Bécsbe mentek és a Burgban folyt a tanácskozás a király elnöklése alatt. Jelen volt még a két miniszteren kívül Orczy Béla báró és egy negyedik miniszter, aki a részleteket nekem mindjárt akkor elbeszélte.
De e részletek bármilyen érdekesek legyenek is, nagyjában fölöslegesek ebben a keretben, amelybe felhasználom. A lényeges csak az, hogy a királyt nagyon lehangolta a tanácskozás, mely kora délután kezdődött és benyúlt az esti órákba. Látható idegességgel ismételte:
- Igen kellemetlen ügy.
A miniszterelnöknek az volt az előterjesztése, hogy a magyar címer katonai pompával tetessék vissza az állami épületekre, a honnan leszaggatták.
A király a törvényhez ragaszkodott.
- Az nem lehet, ha nincs rá törvény.
- De a sértést mégis reparálni kell, az ügy nem maradhat - hangsúlyozták sorba a miniszterek, lefestvén újra és újra a magyar nemzet méltó fölháborodását.
A király sokáig habozott, végre teljesen kifárasztva mondá:
- Ám jó, tétessük fel katonai parádéval a magyar címert, de aztán azonnal le is kell venni. Így meglesz az elégtétel is és a törvény se szenved.
Tisza Kálmán jéghideg arca kigyúlt:
- Az nem lehet felséges uram. Ennyivel mi haza nem mehetünk.
- Hát mit kívánnak? - kérdé a király izgatottan.
- Az egyedül megfelelő felség, és egyszersmind a legkevesebb, amit ebben a kérdésben kívánni lehet és kötelességünk is kívánni, hogy a címer tétessék fel katonai pompával és addig hagyassék ott, míg aztán a magyar országgyűlés később a maga határozatából levéteti.
Az uralkodó nem osztotta ezt a nézetet, mire Tisza és a többi miniszterek sorba kifejtették álláspontjukat, előadva egész körülményesen érveiket és lefestve élénk színekkel a helyzetet. De a király nem, nem. Tehát új oldalakat kezdtek kieszelni... A király szemlátomást kedvetlenebb lett és ingerlékeny s mikor már elég jól megtámogatták a magok igazait, mindig odacsapott nekik egy ellenérvet, már-már kimondta volt az ultimátumot, midőn jó szerencse, belépett az ajtón a szolgálattevő kamarás és halkan jelenté:
- A felséges asszony már várja felségedet.
Ebédre voltak menendők együtt Károly Lajos főherceghez.
A király lecsapta az aktákat az asztalra, fölkelt a székéről és elhagyta a tanácskozási asztalt magyarázat nélkül, még csak a kezével se intve búcsút az ámuló minisztereknek. Csak aztán később fordult vissza a terem közepéről s nem minden felindulás nélkül szólt:
- Holnap folytatjuk.
A magyar miniszterek meglehetős nyomott hangulatban távoztak. Rossz kilátások voltak másnapra. Ha nem lett volna előre megváltva a páholyuk az Operába, bizony el se mentek volna, hanem otthon, a bank-gassei kopott házban búsúlnának, hogy miképpen kell majd haza menni. De mégis csak elmentek és kedvetlenül hallgatták az opera áriáit.
Egyszer csak a második felvonás végén megnyílik a páholyajtó és belép rajta sima, elegáns lépteivel és mozdulataival Nopcsa báró, a királyné udvarmestere, frakkban, fehér szegfűvel gomblyukában.
- Hát te honnan jössz? rohanták meg egyszerre.
- A Károly Lajos főherceg ebédjéről jövök. A királyné küldött hozzád.
- Én hozzám? csodálkozék Tisza.
- Igen, igen - és közelebb hajolva Tiszához halkan folytatá: A királyné igen aggódik és azt a parancsot adta nekem, hogy rögtön keresselek fel.
- Aggódik és miért?
- Hogy a könniggrätzi csata óta nem látta a királyt olyan levertnek, szomorúnak, mint ma este a minisztertanácsok után. A fölséges asszony azt üzeni, hogy éppenséggel nem tudja miről van szó, de arra kéret, hogy ha lehet engedj.
- Tisza elkezdett pislogni, szaporábban, mint szokott. Ez mindig azt jelentette, hogy el van érzékenyülve. Egy darabig némán bámult maga elé, aztán a maga egyszerű pátosz nélküli modorában adta meg a választ:
- Mond meg a királynénak, hogy a felséges királyért és a dinasztiáért az életemet is odaadom, ha kívánják, de épen az ő és a dinasztia érdekében nem engedhetek abból, amit kértem.
Nopcsa báró visszament legott a válasszal. Hogy mi történt aztán, homály födi. De csodák-csodája, minden megváltozott. Reggelre mosollyal fogadta a tanácsba összegyűlt magyar minisztereket a király s felhőtlen homlokkal, vidáman adta beleegyezését a kormány előterjesztésébe. Mi kergette el a homlokáról a felhőket? Isten tudja. A konstatálható adatok csak idáig szólnak. A többiről már csak sejteni lehet, hogy egy vállán áthajló, szelíd, jóságos hang:
- Engedj uram, férjem a szegény magyaroknak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése