Erdélyi Zoltán: Erzsébet királyné emléke

Alkalmi gyermekszínjáték egy fölvonásban
(Részletek)

Az iskolából hazatérő Tibor és Márta meséli édesanyjának: szeptember 10-én Erzsébet emlékünnepélyt fognak rendezni. A gyermekek nem hallva még a királynéról, feladatul kapták, kérdezzék meg otthon szüleiket erről. Ennek kapcsán a szerző a főszereplő édesanyával mesélteti el Erzsébet királyné történetét, a hangsúlyt másra helyezve:

[...] Volt egy ország, szegény ország, Magyarország

Ritkán rakott fészket benne a boldogság.
Harcok dúlták, kirabolta a török... német...
De kihevert minden csapást, s újra éledt.
Egyszer aztán megjött kedve, égő vágya -
Nem a hírre, nem a fényre... szabadságra!
Azt gondolta, azt akarta: szabaddá lesz!
Új vér árán, új könny árán, új hazát vesz!
Új hazát, mely szabad legyen, mint a többi..
S 48-ban - jól tudjátok - szent harc tört ki.
Nem volt öreg, nem volt gyermek, csak mind hősök,
Félistenek, kikről aztán dalt írtak a hegedősök
Csattogott a kard acélja, sebet adva,
S szállt a zászló diadalról, diadalra!
A zsarnokra átkot szórt az ágyú hangja,
Szabadságról himnuszt zengett hősök ajka!
De nem soká' tartott ez az édes mámor..
Fogy a magyar... s nőttön-nő az ellentábor.
Megrémült a zsarnok-önkény, s társért nézett:
Aki segít leigázni ezt a népet.
Kétakkora bár az ellen, nem bírt véle,
Más zsarnokot kért meg: jönne segítségre.
A magyarra két hatalmas ország támadt...
S beteljesült... letiportak, leigáztak!
Szegény ország! Magyarország! jaj tenéked!
Szent harc után rabbá tették hősi néped.
A bilincsből kard lett, s kardból bilincs újra,
Az felelt a sóhajtásra, az felelt a honfi-búra.
Világos volt a ravatal, arra tették,
Egész ország koporsóját ráfektették.
A szabadság volt abba ott belezárva,
Körülállta egy egész nép, csupa árva!
S jöttek aztán véres napok, csöndes évek,
Dolga akadt ötven hóhér száz kezének.
A hősöket, mind akiknek élete drága,
Osztrák hóhér keze húzta bitófára!
Könny, ha perdült, sóhaj, ha szállt, bűn volt, vétek
A halottért sem sírhattak, akik éltek.
Temető lett az egész ország, Magyarország,
Zászlórúdból fejfát csinált a zsarnokság.
...S akkor aztán jött egy asszony, angyalarccal,
S szólt könnyezve: "Hagyjatok föl e rút harccal!
Fegyvertelent eltiporni gyáva érdem,
Ezt a harcot a szívemmel meg nem értem!
A hóhér-bárd sohse osztott igazságot,
Van még isten, ki megbüntet ily gazságot!
Vége legyen ennek a sok gyilkolásnak,
Hóhérpadot, bitófát én meg ne lássak!
Embert ember ne gyilkoljon, támogasson!
Ezt mondom én, Erzsébet a - magyar asszony!"
S mint arkangyal színaranyból formált kürtje,
Ajka ezt az áldott hangot szerte küldte.
Béke fakadt szava nyomán, áldott béke,
S föllélegzett Magyarország árva népe!
Gyászos felhőn utat tört a nap sugára,
S ki előbb sírt, kedvet kapott mosolygásra.
Temetőben virág nyílott, s a fejfákra
Ráhullott a megbocsátás szelíd fátyla.
A régholtak meglelték a síri álmot...
Élő többé nem könnyezett... megbocsátott!
S ki egy ország szent békéjét visszaadta,
Ki a magyart rabságában el nem hagyta,
Ki a sínylőt nagy szívéhez fölemelte,
Sohsem múló szeretettel megszerette,
Könnyet törölt, sajgó sebet meggyógyított,
Vértől ázott rögből piros rózsát nyitott,
Aki szent volt, aki jó volt, aki drága...
Azt szemelte sorsa épp' ki mártírságra!
Hajh! de mennyi szomorúság, bánat érte!
S fényes napja, hogy hanyatlott le az éjbe!
Minden könnyét elsiratta egy fiáért,
Bebolyongta a világot nyugalmáért.
S óh borzalom! szívét - bár bú gyötörte -
Álnok gyilkos a tőrével általdöfte!...
Jó volt, míg élt, s vértanú lett, szentté vállott -
Mikor nemes lelke tőlünk égbe szállott!
Kire mindig könnyes szemmel emlékezünk:
Ez volt a mi nagy királynénk, Erzsébetünk!