Sarka Lajos: Decemberi rózsa

Haló szirmokkal még egyszer
rámosolyog a kertre;
ravatalát: a bús avart
a szél ide seperte.

Alig nyilott s holnap a dér
halál-csókjába fonnyad.
Rabolni jön a büszke tél
utolsó virágunkat.

Egy méh búcsúzót döngicsél
mély bánat-muzsikáján,
csókot int vissza rá a nap
s itt marad holtan, árván.

(Forrás: a szerző családja bocsátotta rendelkezésre)

*

Sarka Lajos unokája így vall Nagypapájáról:

Sarka Lajos Szatmáron született 1906-ban, de csak egészen ifjú éveit töltötte ott.
A tanítóképző elvégzése után (ha jól tudom, Csíkszeredán végezte). Különböző kisebb településeken tanított, majd a Bihar megyei Cséffán végleg letelepedett. Ott ismerte meg nagymamámat, akivel összeházasodtak, majd később Nagyszalontára költöztek. Itt dolgozott tanítóként, majd magyartanárként, egy időben iskolaigazgatóként.
Közben verselgetett, verseit különböző irodalmi folyóiratoknak küldte el. Néhányszor verspályázatot is nyert velük. Nem írt nagyon sok verset. Egy kisebb kötete jelent meg Hírek a rózsafáról címmel (Szigligeti Társaság, Nagyvárad 1936.)
Gyakori témája volt az ősz, az elmúlás, az emberi lét törékenysége. Kislánykoromból emlékszem, többször is mondta, hogy az ősz a kedvenc évszaka, akkor még nem értettem, hogy miért.
Egy gyermeke született, édesapám, aki Nagyváradon telepedett le, így később nagypapámék is odaköltöztek. Itt élt élete végéig, 1998-ig. Szép kort élt meg, 92 éves volt.
Sok szép emléket őrzök róla, ő tanított meg írni-olvasni is, gyerekként én is, a testvérem is írogattunk verseket, amelyeket nagy örömmel olvasgatott.