- Viruló, ékes rózsaszál, telet nyárrá varázsló,
a nő csak téged írigyel, ha asszony, ha leányzó,
segíts rajtam, ha van szived, mert vágy hevít, parázsló,
nincsen nyugalmam nappal, nincsen éjjel,
rád gondolok, madonnám, szenvedéllyel.
- Ha kórság csókomért gyötör, meghibbantál, hitemre,
a tengert csak futóbolond szántja fel, hogy bevesse,
akármi kincset raksz elém, nem léssz e szív kegyeltje,
sosem leszek tiéd, ez szinte törvény,
apácának nyíratkoznék előbb én.
- Ha szép hajad levágatod, az nékem csak halált hoz,
hisz akkor nem remélhetek már írt a gyógyuláshoz.
Ha látlak, ékes rózsaszál, gyönyörökkel határos
a vigasz, amit nyújtasz minden órán -
hát hajlítsd hozzám szíved is, te jó lány!
- Hogy szívem szívedhez hajol, ebben te ne reménykedj,
ha jóapám s egy-két rokon meglát itt állni téged:
jobb, ha szeded a lábadat, mert hamar utolérnek.
Örülj, hogy nem vették a jöttöd észre,
s gondolj inkább a gyors menekülésre.
- Ha meglátnak, nem félek én, nem verhet-üthet senki,
hacsak nem kíván kétezer aranytallért fizetni,
nem bánthat, mégha Bariban volna is pénze ennyi:
császár törvénye véd - éltesse Isten!
Felfogod, amit mondtam, drága kincsem?
- Békén nem hagysz te engemet, háborgatsz reggel, este,
tengernyi kincset érek én, nincs, aki megfizesse,
Szaladdin pénze is kevés, ha pályázol kezemre,
mit meg sem érinthetsz, hitemre, többet,
légy bár a szultánnál is tehetősebb.
- Makrancos és keményfejű a föld megannyi hölgye,
nincs az a kérlelő beszéd, amely igába törje,
addig kell űzni, hajtani, míg úrrá léssz fölötte.
Ha ellenállsz a férfinak halálig:
magad bánod meg, mondjon bárki bármit.
- Hogy én megbánok bármit is? Előbb oltom ki éltem,
nehogy az én botlásomért szégyenkezzék a szépnem,
hiába jöttél hát ide tegnap is, éjsötétben.
Nyughass, ha énekelsz sem tárul ablak,
hő sóvárgásaid hidegen hagynak.
- Ó jaj, a szívem szétreped, annyira meggyötörted,
ha a tegnapra gondolok, megint a kínok ölnek,
ily rózsát nem találtam én, bejártam bár a Földet,
és soha senkit így még nem szerettem,
a sors nekem szánt, hidd el végre, szentem.
- Ha néked szánt a sors, leránt a mélybe nyomban engem,
ne kívánd, hogy szépségemet eképp elvesztegessem.
Ne ostromolj, ne kényszeríts, hogy fürtömet lenyessem
és kolostorba vonuljak előled -
rámnézni sem tudnál akkor te többet.
- Ha kolostorba rejtezel, én hamvasarcu hölgyem,
csuhát öltök magamra és szerzetes lesz belőlem,
a párbajt ott is folytatom, hogy gőgödet legyőzzem,
s ha reggel is meg este is velem léssz,
meghódolsz végül, szívtelen teremtés!
- Ó jaj szegény fejemnek, ó, milyen szörnyű a végzet!
Irgalmazz nékem, Krisztusom, ily nagy csapás nem érhet!
Azért jöttem világra, hogy egy káromlóval éljek?
Ki ilyen nagylegény, menjen világgá,
hol nálam szebb leányok csókja vár rá.
- Calabriát, Lombardiát és Toscanát bejártam,
Konstantinápoly, Genoa földjét tapodta lábam,
bolyongtam germánok között, meg Babilóniában,
de oly kecses hölgyet seholse leltem,
ki ily nagyon rabbá tett volna engem.
- Nos hát, ha ennyi kín gyötört, megszánlak én s ajánlom:
holnap eredj anyámhoz és apámhoz el, barátom,
s ha néked adnak, úgy vezess oltár elé a nyáron,
vegyél el feleségül és bizisten
én minden óhajtásod teljesítem.
- Mindaz, mit mondasz, életem, neked semmit se használ,
szavaiddal alám hidat vertél, lépcsőket raktál.
Vélted: röpülsz, de szárnyszegett, sebzett madárka vagy már;
a kardodat saját magadba döfted,
állj fel, szedd össze maradék erődet.
- Tudd: semmiféle harcigép nem rémíthet meg engem,
elszántan védem váramat, mely rég bevehetetlen.
Beszélhetsz bármit, több az ész egy cserfes kisgyerekben.
Tanácsom ez: eredj innét, de gyorsan,
ne lássalak, csak kiterítve. Holtan.
- Hát azt kivánod, életem, hogy meghaljak miattad?
Ha átdöfik a szívemet, ha szeletekre szabnak,
innét akkor se mozdulok, míg bele nem haraphat
kertednek gyümölcsébe szomjas ajkam,
hiszen csak erre vágyom szakadatlan.
- Se gróf urak, se lovagok e gyümölcsből nem ettek,
a bírák és a márkik is csupán csak epekedtek,
kárvallottan álltak odébb, arcuk dühtől vereslett.
Megérted, amit mondani kivánok?
Vagyonod nem ér, csak nehány petákot.
- Szeretnek téged számosan, de nem tengernyien.
Ne űzz, ne becsmérelj, előbb tegyél próbát, szivem!
A szél hol így, hol úgy fuvall, forog szeszélyesen,
gondolj csak vissza arra, amit mondtál,
minden szavad lelket sebez. Nagyon fáj.
- Lehet bár kínod végtelen, fájdalmad mint a tenger,
szaladjon sebten bár ide falunkból minden ember
s kérleljen engem: „Szánd meg őt, hisz így elpusztul egyszer!”
kezemet néked én akkor se nyújtnám,
hisz meg nem kapta se pápa, se szultán.
- Isten neki, én mindenem, haljak meg itt e házban!
Hisz lelkem éjjel-nappal ég szörnyű szerelmi lázban.
Azt mondják majd az emberek: „Nincs szív e büszke lányban,
az ő házában ért véget legénye -
ép testből szállt megsebzett lelke égbe.”
- Ajánlom, hogy hordd el magad (átkaim elkisérnek),
mert megjönnek fivéreim s kiontják majd a véred.
Mit bánom én, mi lesz veled, könnyet nem ejtek érted,
hiába tékozolsz rám annyi sóhajt:
rokon, barát se menthet meg - lakolsz majd.
- Nem menthet meg rokon, barát - ez nékem is világos,
hisz máshová való vagyok, nem ismer ez a város.
Egy éve, hogy megláttalak, azóta idejárok,
mert amióta kinőtted a pendelyt:
emésztő vágyat más szivemben nem kelt.
- Hogyan? Mióta? Áruló, Júdás vagy, istenemre!
Kinőve pendelyem talán bújtam bíbor-selyembe?
Esküdj a Bibliára, hogy oltár elé vezetsz te,
másképpen úgyse kapsz meg engem élve,
sírom legyen inkább a tenger mélye!
- Ha sírod tenger mélye lesz, te égi kellemű lány,
hogy mégis megtaláljalak, a partokat befutnám,
holtan is kihoználak én, akárhogy rejt a hullám,
ha meg is ölne háborgón a tenger,
bűnbe esnék biz én a tetemeddel.
- Szentséges Isten, Krisztusom és mindenféle szentek!
Mi vagy te, mondd? Zsidógyerek? Elvetemült eretnek?
Nem hallgatom gyalázatos szavad, fékezd a nyelved!
Nem ébreszt vágyat már a nő, ha meghal:
elveszti báját, illatát azonnal.
- Mindez világos, kedvesem, de mást mit is tehetnék?
Szavamra nem hajolsz, dalom nem éri el szivecskéd.
Tégy hát velem, amit akarsz, van eszközöd neked még:
te nem szeretsz - én érted lángolok, lásd,
akassz horgodra, mint halat a horgász.
- Tudom, hogy lángolsz értem és szeretlek én, te balga,
de távozz most, dicső lovag s jöjj vissza virradatra.
Ha megteszed, mit mondok én, nem bánod meg, szavamra.
Tiéd leszek - s ez nem csupán igéret,
magamtól tészek majd kedvedre néked.
- Akármit mondasz, kedvesem, nem tágítok e helyről,
imé, itt egy újfajta kés, fossz meg az életemtől -
elvégzed ezt, míg egy tojás a tűzre téve megfől.
Most tégy kedvemre hát, szépséges hívem,
mielőtt lelkemmel végezne szívem.
- Tudom, hogy lelked kín öli, nem enyhül szomjuságod,
nem végzem el, amit kivánsz, kötélnek most sem állok,
csupán ha majd megesküszöl a Bibliára, álnok.
Addig nem csókol férfiember egy se,
nem kaphatsz meg te sem - csak lefejezve.
- A Bibliát mondod, szivem? Keblembe rejtve hordom,
a kolostorból csentem el, nem volt a páter otthon,
e könyvre esküszöm: sosem csalódsz bennem, ha mondom!
A keresztényi szeretet hevítsen,
segíts e vérző, kín-gyötörte szíven!
- Hogy megesküdtél, én uram, felgyúlok én is, látod,
immár hatalmadban vagyok, ellen többé nem állok.
Sokáig sértegettelek - remélem, megbocsátod.
Itt az ideje ágyba bújni gyorsan -
becsüljük meg, hogy ilyen jó sorunk van!
(Ford.: Baranyi Ferenc)
(Forrás: Szerelem és nemes szív – Olasz költők versei Baranyi Ferenc fordításában – Hungarovox Kiadó Bp., 2003.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése