III
Halál, hasznod van mindenütt,
ha üzletet kötsz, jól beüt:
megnyúzod mind a gazdagot,
lerántod, ki magasra ült,
s hatalmától ki részegült,
a rangosat megnémítod,
a hős verejtékben vacog,
a fürgét orra buktatod;
s hol vermek bújnak sokhelyütt:
út, ösvény végig birtokod.
Köszöntsd barátaim, tudod:
a félelem jót tesz velük.
X
Megszállsz, Halál, szűz földeket,
s fenned borotva-késedet
lágy torkokat kővé teszel.
A fösvény szomját elveszed,
a termőfákat megnyesed,
a gazdag kincse így vesz el:
s meg is szédíted bármivel,
s ha kín szaggatja, tűrni kell,
s a hídra föl sem engeded.
A sok ficsúr ha rád figyel,
megtudja: majd azon leszel,
hogy jól befűzd mellényüket.
XIII
Halál, két ősünk vétkezett,
ezért vagy úr éltünk felett.
A századok neked pihék.
Rómának vígy üdvözletet;
e név a „rom” szóból eredt,
mert rommá tesz mindent, mi ép,
s főpap-talárba rejti rég
simóniái szennyesét.
Bot ő: leüt mindenkiket.
Rossz faggyút árul gyertyaképp,
legátusára nap szinét
hazudja, bár szurok lehet.
XXIV
Halál a vének vértelen
váz-arcán nyíltan van jelen,
az ifjakban még bent lapul;
s azok körül jár szívesen,
kik hetykén hajtják: „Hess te, menj!”
Hallgasson rám a sok ficsúr,
kik csak vadásznak nagy vadul,
kiket jó étel ejt rabul,
s égnek hő szenvedélyeken:
a Halál tőrt ezekbe szúr,
leple az ő fejükre hull,
s fényes delükből éj leszen.
XXIX
Szépség és gazdagság mit ér?
Dicsőség, nagy rang is mit ér?
Majd a Halál sírunk felett
derűt, borút kedvére mér.
Hatalmával mindent elér,
ha szent nekünk, ha megvetett.
Kit nem mar tőle rettenet,
ád néki inkább vérszemet:
annak legott házába tér.
Jóltáplált, boldog test, neked
ingül tüzet varr s férgeket,
mert több a kín, hol több a kéj.
XXX
Halál állítja, s én hiszem,
hogy a csekély s a végtelen
múló dolgokban egyet ér.
Kioktat: minden képzelem,
amit falánk fal éhesen,
s kapar a kapari tenyér.
Ember tisztán csak tőle él,
mert nem kíméli, akit ér,
lehet bizony akármilyen.
Halálnak egy: vár, zsuppfedél,
bor, víz, hús és szárazkenyér:
„pfuj!” - szól a földi élveken.
XL
Halál, a dús gondolna rád:
nem kockáztatná ott magát,
hol mit sem ér ezüst, arany;
nem pólyálgatná vén húsát,
hegyezné körmeit tovább,
hogy koldust nyúzzon untalan;
jól tudná, hogy te boldogan
marsz abba, ki méltánytalan,
s gyötri a gyötrődők hadát,
(mely minden szél útjába van),
s kit sarkantyúz a nyugtalan,
csitíthatatlan kapzsiság.
L
Én Istenem, az emberek
a romboló-rossz mérgeket,
a kéjéit mért kedvelik?
Hisz pillanat, - s már nincsenek,
s az áruk mégis: rengeteg.
Be szörnyű korbács is pedig,
melytől a lélek űzetik,
űzné a múló mézet itt,
gyűjt bár örök keserveket.
Pfuj! pompa, dús asztal, ne hidd,
hogy fényedben kedvem telik:
én nyers gyümölcsön elleszek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése