(Részletek a VI. szatírából)
- - - - - -
Férje szenátor volt, ám Hippia Pharos alá s a
Nílusig illant s Lagus hírhedt bástyafaláig
egy csepürágóval (megszólta Canopus is érte
Rómát). Bánta is ő, hogy férje van, otthona, nénje,
mit neki, orcátlannak a hon vagy a gyermeki könnyek!
Sőt - csoda! - még Parist, őt sem sajnálta, a táncost.
S bár nagy bőségben, puha párnák közt, csupadíszes
bölcsőben szunnyadt mint kisded: semmibe vette
a tengert, mint hajdan a jóhírt, melynek a kényes
fekvőszékek előtt értéke igen kicsi. Átkelt
- mondom - a tyrrhén és átkelt a messzire-habzó
jón vizeken bátran, noha egyik tenger után a
másik jött. Ha komoly s igaz ügy jár némi veszéllyel:
félnek a nők, szívük megdermed rémületükben,
s állni se bírnak szinte, erősen reszket a lábuk;
míg ha a céljuk rossz, hát lelkük sziklaszilárd lesz.
Férji kivánság? - borzasztó fölszállni hajóra;
akkor súlyos a víz-beszivárgás, zagyva a lég is;
aki gavallérját követi, jó annak a gyomra.
Az leokádja urát, ez matrózokkal ebédel,
jár a hajón, s a kemény kötelet vígan tapogatja. -
S mégis: mily szépség, ifjú báj fogta e nőt meg
s lobbantotta föl? És mit látott, hogy viadorné
lenni nem átallt? - Sergiolus hullatta haját már,
s csonka kezével vágyódott inkább nyugalomra.
Arcán sok csúfság ült: feldörzsölte sisakja
homlokbőrét, orrahegyén jóforma bibircsók,
s csúnya bajától folyton nedvedzett szemesarka.
Ám gladiátor volt! Hyacinthussá tesz ilyesmi.
S többnek vélte a nő mint férjét, gyermekeit vagy
nénjét és a honát: A nőknek tetszik a fegyver.
Sergius is, ha kezében bot van: ronda Veiento.
És az a Hippia - szörnyűség -, hogyan élt az a némber!
Nézd csak az isten-másokat, és hallgasd meg: ugyan mit
tűrt el Claudius! Mikor asszonya látta, hogy ő már
alszik: jobbnak vélte a gyékényt, mint Palatinus
dísz-ágyát, és éjjeli kámzsát vett e nagyúri
ringyó, s egyetlen szolgálóval kilopódzott.
Szőke parókával hollófürtjét betakarta,
s ócska ruhában surrant a bordélyba, külön kis
cellájába. S arany melldísszel, meztelen állt ki,
s Lyciscának híva magát mutogatta hasát, mely
téged hordott volt, fejedelmi Britannicus. Édes
szóval alkudozott, és pénzét megkövetelte,
s fekve hanyatt sok férfinak itta magába szerelmét.
Majd, mikor a gazdasszony szétküldötte cicáit,
ment ő is búsan, de utolsóként lehetőleg,
gyúlt ágyéka hevétől még lángolva, mivel csak
meglankadt egy kissé, ám ki azért nem elégült:
s árnyas, rút arccal, mécs-füsttől megfeketedve
vitte a bordély bűzét vissza az isteni ágyba.
- - - - - - -
Tudnak már ama jó istennő titkairól, ha
ágyékuk dagadoz, mert fölgerjedtek a bortól,
síptól s kürttől; száll a hajuk, s ordít Priapus sok
bősz ménádja. Milyen hévvel gondolnak az ágyra,
ó, mily hangon tör ki a sodró vágy, milyen árban
dől végig lábszárukon az óbor zuhatagja!
Most Saufeia letéve füzérét sorra kihívja
a széplányokat, és győz is roppant csipejével;
ő meg imádja Medullinát s neki adja a pálmát
jó mozgásáért: nők közt verseng a derékség
a születéssel. Már ez nem játékos utánzás:
tiszta valóság mind, s úgy, hogy fölgyúlna hevétől
a vénségbe-fagyott Priamus s Nestór is, a sérves.
Majd nem tud már várni tüzük, majd nőnek a nő már
nem kell, s akkor a barlangból fölzeng az üvöltés:
Férfiakat! Nem tiltja az ég! Ha alusznak a fickók,
öltsön az ifjú kámzsát, s jöjjön, szedje a lábát!
Nincsen senki? - a szolgák is jók! Ez se megy? - akkor
jöjjenek a vízhordók! Hogyha ilyen sem akad, s ha
ember végképp nincs, nem késnek, hogy legalább egy
fürge szamár-csődör párzó dühe oltsa ki lángjuk.
(Ford.: Csorba Győző)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése